A magas-vékony, göndör fürtös vagy gömbölyű nőalakok öniróniából, az alkotó egy-egy kellemetlen-kényelmetlen élethelyzetéből születnek, görbe tükröt tartanak elénk, szembesítenek bennünket olyan tulajdonságainkkal, amelyeket nemcsak másokkal, de még saját magunkkal szemben sem vállalunk fel.
Tíz éve nem találkoztam Tündével, de amikor a karácsonyi forgatagban összefutottunk, olyannak tűnt, mintha csak tegnap váltunk volna el. Távollétében Budapesten élt, férjhez ment, gyereket szült, és már harmadik éve hazaköltözött családjával Székelyudvarhelyre. Derékig érő aranyhaja, elegáns, magabiztos megjelenése maradt a régi, akárcsak a humora. Erről győzött meg, miközben kávéztunk.
– Tudom, hogy a legtöbb élethelyzetedet rajzban is elképzeled. Ha most papírt, ceruzát adnék, hogyan ábrázolnád magad?
– Felhők között. Kicsit úgy érzem magam, mint akkor, amikor még nem tudtam, hogyan kerül az ajándék a karácsonyfa alá. Izgatottan vártam a karácsonyt, azt, hogy meglephessem a kétéves gyermekemet.
– Biztos vagyok benne, hogy az otthonodban sehol egy porszem, ünnepek előtt boldogan takarítottál. Emlékszem, a takarítás volt a hobbid, meg az autóvezetés...
– Most is szeretem mindkettőt. Mindig a volán mögött ér utol a boldogságérzet, akkor tudatosodott bennem egy-egy szerelem is, rásegített a boldogságomra a gázpedál, a száguldás, a szabadságérzet. Ami a takarítást illeti, nem is a folyamatát szeretem, hanem a végeredményt. Nem vagyok tisztaságmániás, ritkán rakok rendet, de olyankor azt érzem, belül is minden a helyére kerül.
– Na és a rajz, a mindent felülíró szerelmed?
– Volt egy stíluskeresés az elmúlt tíz évben, váltani szerettem volna, de most megértem arra, hogy rájöjjek, az a jó út, amelyen elindultam, mert az valóban én vagyok. Próbálkoztam realista rajzzal, de elveszett a lényeg. Ragaszkodom a groteszk figuráimhoz. Csak maga a látvány, egy szép textúra még nem jelent semmit, kényszert érzek, hogy kiegészítsem egy geggel. Amúgy most, hogy gyermeket nevelek, a humorom éppen kihalóban van, nincs hol sziporkáznom.
Anna tévézik
– De ott vannak a rajzaid...
– Ha saját gondolataimat tudom papírra vetni, akkor az maga a flow. Budapesten voltak grafikusmunkáim, ezek néha fárasztóak, a rajzos grafikai megrendelések kevésbé, nyilván a legjobb a kötetlenség. A rajzoláshoz egyedüllét kell, de mostanában kevés időm van rá. Ha Anna lányom egy pohár vizet kér, vagy a férjem beszól az ajtón, félúton megszakad az alkotás, és teljesen más lesz a végeredmény, mint amit az elején elképzeltem.
– Temesváron végezted a képzőművészeti egyetemet, de Budapesten újabb három évet tanultál. Mi leszel, ha nagy leszel?
– Brand designernek tanultam a Krea Design Iskolában, közben illusztrációkat készítettem például a Móra Könyvkiadónak. Igyekszem járni azt az utat, amely pénzt is hoz, de ragaszkodom a kreatív munkákhoz.
– Ha egyetlen szóval kellene jellemezned a mostani önmagadat, melyik lenne az a szó?
– Azt mondanám, hogy boldogsághajszoló vagyok. Folyamatosan arra törekszem, hogy a környezetem békés legyen, boldog, elégedett. Iszonyodom a gyűlölködéstől, a veszekedéstől.
– Ez általában kompromisszumkészséget követel...
– …meg humort. A munkáim sokat segítenek abban, hogy feldolgozzam, ha valami nehézségem adódik. Legutóbb a hosszúra kitolódott szoptatásból adódtak kellemetlenségeim, a külvilág szerint nincs ez rendben így. Anna a mindenem. Nem gondolom, hogy ő az enyém. Ő egy egyéniség, egy csoda. Nézem a szemét, látom, hogy vannak önálló gondolatai, tudom, hogy ezekhez nekem semmi közöm, és rájövök, hogy nem ismerem a saját gyermekemet. Eleinte azzal vádoltak, hogy nem vagyok odaadó anya, most meg azzal, hogy túlságosan is Annáért létezem. Hoztam magammal azt a gyémánttálat, amiben felneveltek a szüleim, és most ez az Annáé. Amíg boldog lehet, addig hadd legyen, amíg meg tudok neki adni mindent, addig megteszem. Sokan mondják, hogy nem jó elkényeztetni. Lehet, hogy az ő generációjának nem lesz egyszerű, de nem tudom másként csinálni.
– Ebből a helyzetből is született egy sokatmondó kép: a nő zuhan a mélybe, a kisgyerek meg utána...
– Kirajzoltam magamból. Nekem jókedv, öröm, buli kell. Ez nem a szomorúság eltakarása, mert nem kényszeresen akarom, csak humorral és rajzzal oldom fel a szomorúságot. Ha nem tudsz magadon nevetni, akkor mindennek vége.
– A képeidből elég sok mindent megtudhatnak rólad az emberek. Felvállalod?
– Inkább félek. Nehéz egészen kitárulkozni, mert akkor megtudják az emberek a pőre igazságot, és nem biztos, hogy azt fel tudom vállalni. Néha jó lenne úgy rajzolni, hogy ne értsék (nevet), pszichológusnak használom a rajzlapot, elmondom, megosztom, de nem kellene megtudnia az egész világnak.
– Ennyire számít a környezeted véleménye?
– Amikor rajzolok, egyáltalán nem, de amikor posztolom a blogomon vagy a közösségi portálokon, kiállításon, akkor számít. Nő vagyok, méghozzá Oroszlán jegyű, egy-két negatív vélemény nagyon le tud törni, és akkor egy ideig stagnálok. Nem is fricskázok senkit, csak magamat vagy a nagyon közelieket, nehogy megsértsek valakit.
– Ezek szerint minden alkotásodról a te élethelyzeteid köszönnek vissza ránk?
– Felfedek egy titkot: igen, mindenik én vagyok, csak más hajjal, más testalkattal, de az is lehet, hogy férfialakban rajzolom meg magam.
– És milyen visszajelzéseket kapsz?
– Az ismerősök, családtagok dicsérnek, „ügyes vagy, Tündike”, de nyilván az ilyen visszajelzés nem ér célba. Édesapám például rendszeresen megkérdezi, hogy mi ez a rajz, mit akarsz ezzel mondani... Nekik már nem is szeretnék bizonyítani, de ettől függetlenül szeretem őket. Inkább annak a körnek dolgozom, amelyik érti a humort, azoknak, akik magukra ismernek a karaktereimben. Nem járom a világot, nem másztam meg hatalmas hegyeket, csak hétköznapi élethelyzeteket rajzolok meg, amit a négy fal között vagy Udvarhely szívében megélek, de nincs szükségem óriási élményekre ahhoz, hogy rajzoljak.
– Ez tudatos önreflexió? Folyamatosan figyeled magad?
– Ha megszületik egy esemény kapcsán egy érzelem, akkor vizuálisan megjelenik a fejemben egy kompozíció. Mint ahogyan elmesélte a minap a férjem, aki egy disznóvágáson segédkezett, hogy amikor végre lefogták a disznót, az elrúgta őket. Rögtön láttam, hogyan fogom megrajzolni. Falun ez hétköznapi dolog, időszerű is az ünnepek környékén, de ha megrajzolom, az már kicsit több lesz.
– Mint ahogyan időszerűek az angyalt ábrázoló képeid is. Hogyan lett pucér az egyik angyalod?
