Az elmúlt hetekben sokan látogattak el a Maros megyei Gernyeszegre, miután híre kelt annak, hogy a helyi postán egy kis postamúzeum is helyet kapott. Megálmodója, a „postás néni”, Deák Anna lelkesedéssel mesél hivatásáról.
– Mi az első emléke a postáról?
– Olyan is van, amire tulajdonképpen nem is emlékszem. (nevet) Édesanyám mesélte, hogy már akkor nagyon sokat voltam a postán, miután megszülettem. Akkoriban nem maradhattak otthon az asszonyok olyan hosszan szülési szabadságon, és édesanyám hat hét után vissza kellett menjen dolgozni.
– Szóval ő is postán dolgozott…
– Igen, ő is. De a postához fűződő szál a mi családunkban nagyon hosszú időre nyúlik vissza, ugyanis az első posta Sáromberkén a dédnagyszüleim házában volt. Abban, amit elvettek tőlük. Az elkobzás persze nem tetszett nekik, így törvényszékre adták az ügyet, amit meg is nyertek. Amellett, hogy anyagilag kárpótolták őket, utána a postát is elköltöztették. Édesanyám a régi épületben kezdte a munkát, de mikor én megszülettem, már az új épületben dolgozott, és engem már odavitt. Szóval csecsemőként is ott voltam sokat, és hát utána, óvoda és iskola után is ott kötöttem ki, hisz ott volt a szomszédban. Úgy kell elképzelni, hogy középen volt a posta, az egyik felén az óvoda, másik felén az iskola. A posta közelsége jó is volt meg rossz is, mivel ha valami rosszat csináltam, akkor mindig azt mondták, hogy na, menj, és hívd át anyukádat! Igen… ilyen is volt.
– Egyértelmű volt, hogy ön is postás lesz?
– Én gyerekkoromban még nem úgy képzeltem, hogy postás leszek, de tudtam mindent, amit a postán tudni kell. Oda jártam tanulni, de semmit nem tudtam annyira, mint a postai dolgokat: pecsételni például, de tudtam mindenkinek a telefonszámát is. Mikor nagyobbacska voltam, olyan boldogan maradtam a telefonközpontban is anyukám helyett dolgozni. Valahogy az életemet kitöltötte a posta. Otthon is folyton azt beszéltük.
– Emlékszik, ki hordta akkor haza a leveleket?
– Igen, hogyne. Pista bácsi! Egy kedves, humoros ember, a mindenünk volt. Ha valaki kérdezte, hogy Pista bácsi, nincs ma levelem? Gyakran azt füllentette, hogy van, benyúlt a zsebébe és adott egy falevelet. De olyan is volt, hogy szívecskéket vágott ki, és azt adta a lányoknak, akik levelet vártak. Mindenféle mókát kitalált, és ezek az élmények számomra olyan széppé varázsolták a postai szakmát.
– Na, de ha mégsem postás akart lenni, akkor hogyhogy mégis ide sodródott?
– Nem akartam postás lenni. Az iskola után a könnyűiparban helyezkedtem el. De valahogy a sors úgy hozta, hogy hazajöttem, és a postán maradtam. Telefonos kisasszony voltam. Jaaaj, az is nagyon szép korszak volt.
– Telefonos kisasszonyként mindent lehetett tudni a falu népéről… Nem?
– Ez így igaz. Megtörtént egyszer például, hogy bejött egy férfi, és kért egy beszélgetést Maros megyén kívül. És hát ugye mi hallottuk, hogy mit beszél. Elmondta az otthon maradt családjának, hogy megérkezett, gyönyörű szép minden, a hotel is… Hát én nézek ki az ablakon, mondom ebben a faluban egy hotel sincs. Aztán mikor végzett, mondtam neki, hogy ennyire szép azért nem lehet az én kis telefonos kabinom. (nevet) Persze ő is elkacagta. De nem csak a telefonközpontban dolgoztam. Vittem ki a postát én is: leveleket, újságokat.
– Hány faluba?
– Kettőbe kellett, Marosszentgyörgyre és Sáromberkére. De én olyan boldogan mentem, volt, hogy biciklivel, máskor gyalog, ha esett az eső, ha hullott a hó. Mert minden nap ki kellett vinni a postát. És sokkal több volt a posta, mint most. Volt, hogy kétszer kellett forduljak, mert nem tudtam egyszerre mindent kivinni.
– Balesete nem volt a biciklivel, ha hóban s esőben is kellett menni?
– Ó, dehogynem! Hát estünk sokat, de azt is mókának vettük. Ahogy azt is, hogy sokszor a postavagonokból kidobott csomagokat alig kaptuk meg. Nem is mindig ott állt meg a vonat, mint amire mi számítottunk, télen kidobták a hóba azokat, s mi meg kerestük. Alig találtuk meg. Sokat kacagtunk.
– Szerette azt az időszakot?
– Igen. Hát olyan jó érzés volt elvinni a levelet, csomagot, újságot az embereknek, s látni, hogy várják, és olyan boldogok, mikor átadod. Ma is van minden nap posta, de ma már nem használjuk ki annyira a posta szolgáltatásait, mint régebb. Én szeretném visszahozni azt az időszakot, amikor több volt az előfizető az újságokra, több volt a levél, több volt a képeslap. Hiányolom azt az érzést, amikor elvittem és átadtam a levelet az embereknek, láttam a szemüket, hogy mennyire örültek neki. Be is tehettem volna a postaládába, de én szerettem személyesen átadni. Pont ezért, hogy lássam az örömöt az arcukon, a szikrát a szemükben.
– Az Ön szemében látom a szikrát. Sugárzik, hogy az élete a posta...
– Én annyira bele tudom élni magamat, de hát – ahogy mondja – ez az én életemnek egy része. A mai napig édesanyámmal gyakran beszélünk a postáról. Ő elmondja, hogy működött az ő idejében, én meg mesélem, hogy mi van most. Néha még össze is veszünk ezen. Ő csak a postán dolgozott egész életében, nem volt más munkahelye, és azokban az időkben, a kommunizmus alatt nem történtek nagy változások. Én meg a harminc év alatt annyi korszakot megéltem, annyiféle változást, hogy rugalmasabb vagyok.
– Említette, hogy vissza szeretné hozni a régi időket. Gondolom emiatt is született meg a gondolat és készült el ez a postamúzeum, itt Gernyeszegen.
– Igen. Pontosan. Én rengeteg dolgot találtam, ami a múltba visszavitt. Sokan a szemétbe akarták dobni, mert már nem használjuk, csak fogja a por. De én sajnáltam kidobni. Úgy gondoltam, kár lenne, hogy ezek feledésbe merüljenek. Anyukámnál volt hely, ott tároltam, amit összegyűjtöttem. Szerintem nem is most született meg az ötlet a fejemben, hanem már gyermekkoromban. Én annyit nosztalgiáztam, és mindig úgy sajnáltam, hogy már nem az a postás ruha van, mint régen, nem olyan a légkör, mint annak idején. Legalább ilyen módon szerettem volna visszahozni a régi időket.
– Volt, aki segített?
– Tudták a kollégák, hogy amit én akarok, azt elérem, de nem tudták elképzelni, milyen lesz. Hogy mit fognak látni azok, akik eljönnek? Én nagyon sok mindent összegyűjtöttem az évek során. Olyan dolgokat, amik mellett ők minden nap elmentek, és észre sem vették. Amikor ide kiraktam, a múzeumba, akkor csodálkoztak, hogy honnan van.
– Miket láthatunk a múzeumban? Mi az, ami a leginkább gyerekkorára emlékezteti?- A tinta például. Nagyon szerettem tintával írni, és szerettem az itatót. A szék, ami itt van például, az a gyerekkoromból van. Arra másztam fel mindig, és hagyták, hogy írjak a tintával. Na meg a pecsételő! Az a hang! Az egy nagyon különleges hang volt számomra. Aztán amikor postás lettem, az akkori postafőnök, Berekméri Andris bácsi tanított meg, hogyan kell jól pecsételni, mert nem bízták rá akárkire. Fontos volt, hogy a pecsételésnél látsszon a dátum, az óra és a helység, ahonnan indul a levél.
– És nem lehet háromszor rányomni…
– Nem bizony. De sokan azt sem tudják, hogy miért van két pecsét minden levélen...
– Akkor mondjuk el!
– Hát az egyik a bélyegre kerül, hogy ne lehessen többet felhasználni. A másik pedig azért kell, hogy minden fontos információt el lehessen róla olvasni: honnan volt küldve, és milyen dátumon. Visszanézve a régi papírokat már látom is, hogy van egy-egy, ami nem sikerült éppen olyan jól.
– Melyik időszakot idézi leginkább a múzeum?
– Az 1970-es, de főleg a 80-as évek, a kommunizmus tárgyi emlékei láthatóak. Dokumentumok, bélyegek, képeslapok, amelyek tényleg visszavisznek a múltba. Meg lehet nézni, milyen volt az akkori postás nők és férfiak egyenruhája, milyen újságok jártak akkor, milyen bútorok, plakátok, postaládák, postástáskák voltak. A kollégáimat így már minden nap visszaviszem egy kicsit a múltba, úgyhogy ők nem szabadulnak meg tőle, de az a vágyam, hogy minél többen jöjjenek és nézzék meg.
– Ha röviden meg kellene fogalmaznia, miért szereti ennyire a postát?
– Mert segítek az embereknek. Főleg falun, ha valakinek valamilyen problémája van, hova megy? A postára. És mi itt megoldjuk. Ez egy olyan hely, ahol bármilyen gondod van, útmutatást, jó tanácsot kapsz. Ide jön mindenki a nyugdíjáért, gyerekpénzért, innen kapják a híreket. Gyorsan kell küldeni egy fontos iratot? Akkor is ide jönnek. Én úgy érzem, hogy tényleg segítségükre vagyok az embereknek.
– Gondolom, közeleg a nyugdíj... Mi lesz a posta után? El tudja képzelni?
– Nem. Ameddig csak lehet, megpróbálok maradni. S ha nyugdíjas is leszek, tovább fogom bővíteni ezt a múzeumot. Ez biztos.
Fotó: Csatlos Tünde
korábban írtuk
Herbeth Szilárd óvó bácsi: szeretnék jó példa lenni
Mondókázik, énekel, vág, ragaszt, öltöztet. Ezt teszik az óvó nénik minden kisgyerekkel. Na, de ha ezt egy óvó bácsi végzi, máris felszalad a szemöldökünk. Óvó bácsi? Tényleg? Igen. A huszonöt éves Herbeth Szilárd mindamellett, hogy a marosszentgyörgyi református egyháznál kántorizál, másfél éve a legkisebbekkel éli hétköznapjait. Óvó bácsi egy kis Maros megyei faluban.
