– Hogyan kezdődik számodra az új év? Számvetéssel vagy fogadalmakkal?
– Fogadalmakkal talán nem, de azért számvetést mindig készítek. Az utóbbi két év inkább arról szólt, hogy minél kevesebbet dolgozzak, hogy tudjak nemeket mondani, határokat húzni, s most ilyen szempontból veregetem meg a vállam, hogy de jó, hogy nem vállaltam több előadást, hogy többet tudtam lenni a gyermekeimmel, vagy eljutottunk egy olyan szép városba, amit nagyon régen szerettünk volna meglátogatni.
– Milyen érzés, hogy sokak számára példakép vagy?
– Általában az ember ezt nem tudja magáról, csak időnként szembesül vele. Ha valaki ezt mondja, vagy megírja, az nagyon jólesik, de többnyire a személyes találkozás hiányában távoli marad ez a dolog. Nemrégiben azonban egy mentorprogramban pályázatokat írtak hozzám, és akkor olvashattam, hogy követik az írásaimat, az előadásaimat, és igen, volt olyan, aki példaképként említett, na, ez egészen döbbenetes volt számomra. És megtisztelő.
– Mindig pszichológusnak készültél?
– Inkább az van, hogy nem készültem pszichológusnak. Eléggé hirtelen, 19 éves koromban döntöttem el egy kedves barátom könyvei és tevékenysége kapcsán, amikor beleláttam a testbeszéd pszichológiájába, és nagyon érdekesnek találtam. Azóta egyetlenegy pillanatra sem gondoltam meg magam…
– Főként párkapcsolati problémákkal foglalkozol?
– Tulajdonképpen ez az a téma, amiben a legtöbbször megszólaltatnak tévében, rádióban, cikkekben, és van két párkapcsolati témával foglalkozó könyvem (az első és a harmadik, a Hűtlenség és a Lezárás, elengedés, újrakezdés). A legutóbbi kötetem témája általános volt (az Irigység, kibeszélés, rosszindulat), akárcsak a legtöbbek által ismert Bátran élni, és most ismét általános témát boncolgatok készülő könyvemben (az elvárásokról fog szólni – szerk. megj.).
A párkapcsolat azért jön elő mindig, mert a rendelőmben főként ilyen problémákkal keresnek meg. A legtöbb embernek továbbra is az a baja, hogy nem jó kapcsolatban él, vagy hogy hogyan dolgozzon fel egy véget ért kapcsolatot,
vagy miként találjon párt.
– Mégis, van valami változás abban, hogy milyen jellegű problémákkal fordulnak az emberek terapeutához?
– Mostanában olyan alapvető kérdések, szorongások, kiábrándultságok merülnek fel, amik inkább a világ működéséről szólnak. Megjelent ugye a klímaszorongás, vagy hogy érdemes-e erre a világra gyermeket szülni, mi lesz a következő nemzedékkel. Az is nagy kérdéssé vált a fiatalokban, hogy mit csináljak, meddig és hogyan tanuljak, hogy sikeres legyek… Nem azt látják a környezetükben, hogy csak ez a járható út, mert lehet, hogy inkább ügyeskedni kellene, kapcsolati tőkét építgetni. Változik a világ: általános bizonytalanságot, szorongást érzek minden területen.
– Milyen hatással van ez a terapeutára? A pszichológus is szorong?
– Éppen az lenne a nagy baj, ha az ember ezt letagadná maga előtt, mert teljesen természetes, hogy a terapeuta is szorong. Sokan azért égnek ki, azért omlanak össze, mert ezt nem tudják, nem merik vállalni.
Más kép. Almási Kitti
Amikor feltették nekem azt a kérdést, hogy mi a legnehezebb ebben a munkában, mindig azt mondtam, hogy nem is feltétlen az egyes embernek a nehézsége – bár természetesen vannak olyan drámák, amelyek mélyebben megérintenek –, hanem inkább az, hogy ha nagyon sok évig hallgatja az ember, hogy átvertek, kihasználtak, megcsaltak, akkor az általános bizonytalanságérzést bennem is felerősítik ezek a történetek.
– Apropó kiégés. Te hogyan küzdesz ellene?
– Azt gondolom, hogy már túl vagyok azon a fázison, hogy meg akarjam váltani a világot, és talán azért nem aggódom annyira a kiégés miatt, mert időben észrevettem például, hogy csak rendelni nem tudnék. Ezért jó, hogy ennyire sokféle dolgot csinálok, könyvet írok, tábort szervezek, vannak olyan napjaim, amikor nem rendelek egyáltalán, aztán előadok, autózom egy-egy helyszínre, akkor kikapcsolok, vagy csak délelőtt dolgozom, délután pihenek. Ezzel kiesett a monotonitás, ami nagyon fontos faktor a kiégés szempontjából.
– Van, hogy a terapeuta is terapeutához fordul…
– Igen, én is járok. Amikor az ember képződik, tanul, akkor kötelező, és sok száz órán veszünk részt. Később évekig kerestem a nekem megfelelő szakembert, mert nem tudott vállalni az, akihez szívesen mentem volna. Nyilván itt egy dupla bizalomról beszélünk, mert nemcsak kliensként keresem föl őt, hanem kolléga is vagyok egyben, és hinnem kell a jóindulatában. Azt azért nem lehet elfelejteni, hogy ha az ember reflektorfényben van, az egy picit rivalizáláshoz is vezet. A terapeuták is emberek (nevet).
– Hogy viseled ezt a bizonyos reflektorfényt?
– Alapvetően jól. Egyébként sem voltam sosem nagyon izgulós, nyilván azért az első előadások előtt volt lámpalázam, de aztán hozzászoktam. Azért nem vagyok rocksztár, nem rohamoznak meg az utcán az emberek, de a lányaim például észre szokták venni, hogy felismernek. Ennek van egy kellemes, jópofa része, de van egy kicsi feszélyezettség is. Például rám néznek hosszan, és nem tudom, hogy ezért-e, vagy mert például jó a kabátom… A lényeg az, hogy ez a dolog nálam nem lépi át azt a küszöböt, ami zavaró lenne. Most eszembe jutott az a történet, hogy egyszer külföldön a nagylányommal szétáztunk az esőben, és éreztem, hogy milyen jó csak úgy turistaként lenni, senki nem ismer, nem beszél magyarul, és akkor megszólított egy hölgy: nagyon szeretem az előadásait.
– Előadókörúton vagy éppen, és a lányaiddal utazol. Összekötése ez a kellemesnek a hasznossal?
– Két kamasz gyerekkel azért már eszembe jut, hogy vajon még hány évig lesznek jó szívvel otthon, és még meddig járkálhatunk együtt ide-oda. Ez az egyik oka, amiért együtt jöttünk, a másik pedig az, hogy a lányaim még nem jártak ezen a vidéken, és azt gondolom, hogy nagyon fontos volt eljönniük ide. Ráadásul édesapám Aradról származik. Nekem nagyon komfortos érzés, ha velem vannak ilyenkor, mert nincs lemondás, nincs az, hogy hiányzunk egymásnak. Azt viszont nem igénylem, hogy beüljenek az előadásaimra (nevet).
– Biztos, hogy elsősorban tőlük kéne megkérdeznem ezt, de kíváncsi vagyok a te véleményedre is: könnyebb pszichológus gyerekének lenni?
– Merem azt hinni, hogy nekünk különlegesen jó kapcsolatunk van. Ha a szeretetnyelv oldaláról közelítjük meg, akkor nálunk minden csatorna működik, és nem megfeleléskényszerből, hogy kipipálhassak mindent a tankönyv szerint.
Dr. Almási Kitti klinikai szakpszichológus 1998-ban végzett az ELTE pszichológia szakán. Dolgozott klinikusként, jelenleg magánpraxist folytat, emellett állandó előadója a Nyitott Akadémiának. Több könyve is megjelent. Gyakran fellép egy improvizációs színház, a Momentán Társulat előadásain. Budapesten él.
Elképesztően megtisztelő – és talán ez a legnagyobb ajándék –, hogy mennyire őszinték velem, amit két kamasz esetén nem biztos, hogy minden szülő megél. Azt gondolom, hogy mindenről tudok, ami fontos, és ők érzik, hogy bármikor bármilyen bajuk van, én tényleg kivont karddal kiállok értük. Nagyon számíthatunk egymásra. Hogy ebben a pszichológusi lét segít vagy sem? Talán egy picit abban a tekintetben, hogy amikor ez a kamaszos őrület megjelent (Miánál már lezajlott, Esztikém most van ebben a korban), akkor nagyobb volt a türelem bennem. Vekerdy tanár úrral néha beszélgettünk telefonon, s ő mindig megnyugtatott, hogy ezek a változások normálisak. Szépen túl lettünk a nehéz időszakokon. Tehát remélem, hogy nekik is jó, hogy pszichológus vagyok, és nem csak bizonyos teher.
– És pszichológus társának lenni vajon milyen?
– Szerintem ez nehezebb. Mert társként – éppen a túl sok meglátott bizonytalanság, a sok információ miatt – előbb észreveszünk dolgokat, vagy éppen túlreagálunk. Lehet, hogy egy adott jelenség miatt előbb alakul ki bennünk rossz érzés, míg egy laikus gyorsabban túllép rajta.
– Erősek a határaid, nagyon véded a magánéleted.
– Igen. Merthogy magánélet. De érdekes, miközben ezt mondod, ott vannak a fintorgók (például a szakmában), akik minket, akik gyakran szerepelünk a nyilvánosság előtt, állandóan kritizálnak. Ami a szakma szempontjából már túl sok, az egy újságíró, egy átlagember számára még elzárkózásnak tűnhet. De tényleg nem velem kell foglalkozni. Nem azért vagyok a színpadon, hogy rólam szóljon az előadás, hanem azért, amiről beszélni szeretnék. Minél kevesebbet rak ki az ember, annál kevesebb dolog adott, amit rágcsálni lehet.
– Mennyire van jelentősége számodra, hogy életed fontos emberei büszkék legyenek rád?
– Nehéz kérdés ez nekem nagyon, küzdök is vele. Nem véletlenül írtam meg az Irigység, kibeszélés, rosszindulat című könyvet sem. Be kell látni, hogy bármilyen sikerről beszélünk, az inkább magányossá tesz. Ne azt nézzük, hogy mennyi a követők száma a közösségi oldalakon, hányan jönnek oda egy előadás után, mert ezek nem valódi kapcsolódások. Azok az emberek nem engem látnak.
A sikeressé válás útján nagyon sok barátság átalakul, akár rokoni kapcsolatok is megváltoznak, hatással van a párkapcsolatra, a kollégákra. Nagyon sok rosszindulatot is szül ez a folyamat, a könyv alapötlete pontosan ebből fakadt, hogy a siker bizonyos szempontból veszteséget is hozhat.
A büszkeséggel meg az van, hogy kevesen mutatják meg. Ha az ember látványos sikert arat, akkor már nem gondolják azt, hogy meg kéne erősíteni dicsérettel, mert azt mondják, hogy úgyis tudja magáról. Pedig valójában a legfontosabb emberek dicsérete sokkal többet ér, mint a követők, tapsolók tömege. Mindegy, hogy azt mondja a fotós, hogy jó ez a kép, mert ha a lányaim azt mondják, hogy szép vagy, az sokkal többet jelent. Az édesapámmal volt leginkább ilyen jellegű kapcsolatom, ő reagált a teljesítményemre mindig úgy, ahogy a szívemnek kedves volt, és nagyon szomorú, hogy ő már nem láthatta azt az ívet, amit én befutottam. Pont a két gyermekem születése között vesztettük el… Szóval kevés dicséretet kapok…
– Pedig alaposan megdöntöd a sztereotípiát, hogy szép nő nem lehet okos…
– Ez egy rejtett bók (nevet). Én úgy vagyok ezzel, hogy a kombinációnak örülök. Soha nem voltam elég szép ahhoz, hogy, mondjuk, szépségversenyt nyerjek, és a tanulmányi versenyeken sem a legokosabb, de az olyan jó, hogy valamennyire mind a két területen jóban vagyok magammal. Kedves kliensem mondatát szoktam idézni, aki így gondolkodott: az okosok közt szépnek, a szépek közt okosnak érzem magam.
– A kedvünkért egy fotózás erejéig belebújtál a múlt század eleji nő „imidzsébe”. Hogyan látod, miben más ma egy nő élete?
– Van egy faramuci dolog, hogy ami a nőknek egy óriási lehetőség, az másrészt kihívássá alakult: kicsit olyan a világ, hogy arra kényszerít, oldj meg egyedül dolgokat, és aztán amikor már képes vagy rá, akkor azért hagynak magadra, mert már úgyis egyedül meg tudod oldani. Én végtelenül örülök a női emancipációnak, mert rengeteg szabadságot ad a nőknek. Fantasztikus, hogy ez a sok tehetséges, okos nő a világban teret kap, de azzal, hogy önállók tudtunk lenni egzisztenciálisan (ami megnyitotta afelé is az utat, hogy, mondjuk, nem kell egy szörnyű kapcsolatban leélni az életet), sokan magányosak maradnak. Azt mondja a férfivilág, hogy ti már túl erősek lettetek, s így már nem vagytok nőiesek. Én ezt a kihívást tartom talán a legerősebbnek, hiszen a párkapcsolati problémák szintjén is főleg ilyesmivel találkozom.
Fotó: Beliczay László
Friss lapszámunkat alább kérheted:
