– Több mint hat éve vagy a teológia kar dékánja. Hogy alakult az erdélyi fiatalok fogékonysága a teológia oktatásra ebben a hat évben?
– Ha csak a jelentkezők számát nézzük, az utóbbi években csökkent az érdeklődés a teológia iránt. Persze a járvány is közrejátszott, ráadásul az érettségizők száma is alacsonyabb volt a tavaly. Azonban a mesterképzést és doktori iskolát is egybevetve, látszik, hogy továbbra is van érdeklődés. A számok tekintetében nagyon reálisak vagyunk, ám a csökkenő tendencia nem szabadna pánikhangulatot keltsen. Ha sikerül az egyházunk vezetése szintjén, társadalmi szinten is kimondani, hogy Erdélynek szüksége van egy egyetemi szintű katolikus teológiai fakultásra, akkor a jelentkezők számától függetlenül is fenntartható kellene maradjon a teológiai kar.
– Mi a tapasztalat: kik azok, akik ezen a területen akarnak továbbtanulni?
– Ami az utóbbi hat évet illeti, azt gondolom, hogy aki a teológiát választja itt Kolozsváron vagy Gyulafehérváron, annak az esetek túlnyomó többségében már van valamiféle tapasztalata az egyházzal, az egyházon belül különböző csoportokkal, közösségekkel, vagy valamelyik katolikus iskolában végezte a líceumot. Ezeknek a tapasztalatoknak köszönhetően éledezik bennük egyfajta hivatástudat. A mesterképzésen már kicsit más a helyzet, hiszen ott az utóbbi hat évben minden esztendőben, ha nem is növekedett, de tartja magát a jelentkezők száma, azon belül is azoké, akik teljesen kívülről, valamilyen más szakterületről érkeznek. Ugyanez a fejlődés észlelhető a doktori iskolánkon belül is. Úgy gondolom, az utóbbi hat év egyik legfontosabb megvalósítása a teológia kar keretei között az, hogy
egy önálló, katolikus doktori iskolát sikerült létrehozni, amelyben jelenleg csaknem 25 doktorandusz tanul.
Ők nemcsak ebből a háttérből érkeznek, ahol eleve teológiai alapképzéssel, mesterképzéssel rendelkeznek, hanem olyanok is vannak, akik teljesen más szakterületről jönnek.
– Szerinted idejét tudja múlni egy tudományág, ha történelmi távlatokban nézzük?
– Én nem mondanám. A teológia önmagában véve azért nem idejétmúlt, mert a kérdések, amelyek a hittudomány hátterében vannak, és amiket kutatunk, az idő múltával lehet, hogy másként tevődnek fel, azonban a valóság, amiben élünk, közös minden tudományterület számára. Ennek nemcsak a társadalmi vonatkozásai fontosak, de a bolygó is, amelyen élünk, ez a világegyetem, amelynek pici porszemei vagyunk. Azt mondani, hogy a hittudomány nem ebből a valóságból kiindulva végzi – tudományos módszerek alkalmazása mellett – a munkáját, nagy hiba lenne. Ha ugyanabból a valóságból indul ki, akkor nem válik idejét múlttá, muzeálissá, hanem továbbra is élő.
– Mi lesz azokkal a diákokkal, akik itt végeznek? Hol tudnak elhelyezkedni?
– Alapvetően a képzési programjaink két szakmára készítenek fel, azonban rögtön hozzáteszem, hogy ezt a két szakmát nem lehet másként, csak hivatástudattal végezni. Ezek pedig a hitoktatói szakma itt, a kolozsvári intézetben és a lelkipásztori szolgálat, a papi hivatás, amire a gyulafehérvári intézetben készítenek fel. Ezen kívül akik Kolozsváron a mesterképzést is elvégzik pasztorális tanácsadás szakon, azoknak egy része plébániai kontextusban helyezkedik el, lelkipásztori munkatársként, ők a plébániai közösségi munkában vállalnak különböző feladatokat. A harmadik szegmens, ahol megtaláljuk a végzettjeinket, az összefügg azzal a ténnyel, hogy a diákjaink szinte kétharmada egy második szakot is végez. A jelenlegi helyzetben Romániában nincsenek kettős szakok, de az állam lehetővé teszi, hogy valaki párhuzamosan két alapképzési vagy mesterképzési szakot végezzen. Ez azzal jár, hogy csak az egyiket végezheti államilag támogatott helyen, a második szak már tandíjas. A diákjaink egy része arról számol be, hogy józanul gondolkodva rá kellett jönnie, hogyha csak a hitoktatást választja, akkor ő abból nehezen fog tudni megélni, tekintettel arra, hogy a legtöbb iskolai osztályban heti egy órában tanítják a hittant, ezért szükség van arra, hogy egy második szakot is végezzen. Erre az volt a válaszunk, hogy
mi hozzájárulunk ahhoz, hogy a második szakot is el tudja végezni tandíjas helyen, azáltal, hogy magánösztöndíjat biztosítunk,
főként egyházi forrásból, de néha magánszférából is.
– Egyik kedvenc kutatási területed a logoterápia. Miből áll ez?
– A logoterápia és egzisztenciaanalízis Viktor Frankl nevéhez kötődik, aki 1905-ben született egy bécsi zsidó család gyermekeként, orvos és filozófus volt. A múlt században dolgozta ki ezt a pszichoterápiás irányzatot, ami a harmadik bécsi pszichoterápiás irányzat a freudi pszichoanalízis és az adleri individuálpszichológia után. Frankl tagja volt ezeknek az egyesületeknek, és fokozatosan rájött azokra a hiányosságokra, amelyek minden érdemük mellett mégis felmutathatók. Azt észlelte, hogy a fiatal pszichológia mint szakterület hajlamos arra, hogy egy redukált emberképet használjon, amely ott mutatkozik meg, amikor feltesszük a kérdést: mi az, ami leginkább érdekli és motiválja az embert? Freud válasza az volt, hogy mi, emberek mindig mindenben az örömöt, élvezetet keressük. A másik iskolaalapító, Adler elsősorban azt hangsúlyozta, hogy legmélyebb bennünk az érvényesülési vágy, ez mozgat bennünket leginkább. Frankl pedig azt mondta, hogy igaz lehet mindkettő, de
van valami, ami még eredendőbben mozgatja az embert: szeretné értelmét látni annak, hogy él.
Már a XX. században, de napjainkban is, egyre több ember felteszi az élet értelmére irányuló kérdést vagy az értelmetlenség érzésével küszködik. Ha valaki huzamosabb ideig nem talál választ ezekre a kérdéseire, különféle lelki zavarokat, betegségeket okozhat. Frankl szerint, amíg az emberek szigorúan strukturált társadalmi keretek között éltek, és mindenkinek megvolt a dolga, tudta, mit kell tennie, addig nem nagyon jutottak el oda, hogy ezt a kérdést föltegyék.
– És mi a logoterápia válasza az élet értelmére irányuló nagy kérdésre?
– Frankl három utat lát: első a munka, az alkotás. Második az élmények, a szépség befogadása, de a szeretet erényét is ebbe a kategóriába sorolja. A harmadik út a szenvedéshez kötődik, hiszen a szenvedni tudást nem kapjuk a bölcsőnkben, az egy fakultatív képessége az embernek. Ez mindig olyan szenvedésre vonatkozik, ami sorsszerű, nem enyhíthető, hanem kiküszöbölhetetlen módon ott van az életemben.
Nem tudom kiiktatni a szenvedést, de egy valamit megváltoztathatok, és ez nem más, mint a hozzáállásom.
Meg van győződve arról, hogy lehet úgy vállalni egy sorsszerű szenvedést, hogy az példaértékűvé válik mások számára.
– Az sem véletlen, hogy éppen Frankl fejlesztette ki ezt a terápiás módszert azok után, hogy túlélte a koncentrációs tábort…
– Igen. Ő úgy véli: a négy koncentrációs táborban, amiket túlélt, az ő elveit, ahogyan gondolkodott az emberről, az élet értelméről, a táborok tapasztalata mintegy aláhúzta vagy konfirmálta. A legszörnyűbb körülmények között is képes valaki talpon maradni, ha lát valamilyen értelmet az életében, ami őt valamilyen formában megtartja. Azt mondja, hogy a koncentrációs táborban is csak kétféle ember létezett mind a foglyok, mind a fogvatartók között: a tisztességes meg a tisztességtelen.
– Szívügyed a fenntarthatóság, a bolygónk jövője, a tudatos életmódot is sajátodnak tartod. Miért fontosak ezek számodra?
– Ezek elválaszthatatlanok a vallásos hitemtől, amiben nagyon sokat köszönhetek azoknak a hangsúlyoknak, amelyeket Ferenc pápa ezen a téren elhelyezett. Az egyszerű logika szerint:
ha én hívő keresztényként vallom, hogy a világegyetem fejlődése mögött ott van a teremtő Isten és az ő gondviselő jelenléte, ez számomra azt jelenti, hogy óvom ezt a világegyetemet és azon belül ezt a bolygót,
amelyet ilyen nagy ajándékként megkaptunk. Ezt az életet csak úgy érdemes ezen a bolygón leélni, hogy vigyázok a Földre, amely nélkül az élet ki se alakulhatott volna. Ha Földet mondok, mindig belegondolom a növény- és állatvilágot, a gazdaságot, belegondolom a tervezését annak, hogy hogyan fogunk a jövőben élhetően ezen a bolygón együtt lenni.
– Te személyesen mit teszel ezen a téren?
– Az életvezetésben a folyamatos tájékozódás oda vezetett, hogy lassan három éve átálltam a növényalapú étrendre, tehát ahol választhatok, ott teljesen a vegán étrendet követem. Ennek hátterében ott vannak az ipari hústermeléssel kapcsolatos problémák. Továbbá odafigyelek, hogy amit táplálékként elfogyasztok, milyen forrásból ered, ezt törekszem a kozmetikai és tisztálkodási szerek terén is szem előtt tartani.
Én Kolozsváron szinte mindenhová gyalog járok. A mozgás nagyon fontos része az életemnek, lassan 7–8 éve rendszeresen átlagban heti 25–30 km-t futok.
Az autót csak akkor használom, amikor városon kívülre kell utazni. A szelektív hulladékgyűjtés hosszú évek óta fő szempont, habár ez még gyerekcipőben jár nálunk, Nyugathoz képest. Próbáltam a csomagolásmentes vásárlási szokásokat magamévá tenni, ám ezt még nem sikerült teljesen. Bizakodó vagyok ezen a téren, legalábbis itt, a nagyobb városban már nagyon érezhető ez a fajta szemléletváltás. Ehhez az életmódváltáshoz tartozik, hogy – bár ez túl triviálisan hangzik – nem eszem sokat.
