– Évekig dolgoztunk egy szerkesztőségben, de nem hallottalak a `89-es forradalomban betöltött szerepedről beszélni, hogy december 16-án Tőkés Lászlóval együtt elhurcolt, bebörtönzött a Szekuritáté. Tudatosan nem beszélsz erről?
– Ha kérdeznek, beszélek, de nem szoktam kiállni az útkereszteződésbe és a mellemet döngetni. Soha nem titkoltam, de nem akartam ezáltal megdicsőülni. 1990-ben, az újságírói pályám elején, fontosabbnak gondoltam, hogy tudják rólam, ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a Szabad Európa Rádió romániai tudósítója lettem. Aztán amikor a romániai magyar politika polarizálódott, és Tőkés László lett az egyik pólus, nem örültem, ha beskatulyáznak, mindig igyekeztem a saját fejemmel gondolkozni, aszerint írni. Nem tagadom, voltak és vannak szimpátiáim, de az írásaimban igyekeztem kiegyensúlyozottságra törekedni.
Úgy is mondhatnám, hogy a forradalmi múltamat a 30. évfordulón fedezte fel a közvélemény.
Örültem, hogy sok mindent elmondhattam. De nyár végén kicsit anakronisztikusnak érzem erről beszélni. Már a 30. évforduló is távolinak tűnik, annyira másról szól az életünk...
– Pedig a forradalom kapcsán még sok a tisztázatlan kérdés. Szemtanúként hogyan látod, mennyire sikerült feldolgozni a történteket?
– Sok minden nincs feldolgozva. Nagy szükség volna a hatósági feldolgozásra, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba: ki, mikor, milyen parancsot adott, hogyan hajtották végre? És meg kellene állapítani ki-ki felelősségét. Ez nem történt meg, és az idő múlásával egyre kevésbé valószínű, hogy meg fog történni. Valószínűleg van egy olyan hatalmi egyetértés, hogy hagyni kell ezeket az embereket szabadon megöregedni, természetes halállal meghalni... Újságírói, történészi feldolgozás van, de nincs olyan, amire azt mondhatnánk: na, ez történt!
– Néha azok sem beszélnek szívesen róla, akik megélték a kommunizmust. Szerinted mennyire van kibeszélve?
– Nincs kibeszélve. Én 23 éves voltam a rendszerváltáskor. A kommunizmusban nőttem fel és azt gondoltam, hogy abban is fogok meghalni. Öröknek hittem.
Talán azért nincs kibeszélve, mert nem találjuk rajta a fogást. Mi az, amit a mai kor emberének el lehetne mesélni róla, hogy érzékelhetővé tegye az akkori viszonyokat.
Ahogy vannak generációs törések, és az ember a saját gyerekével is nehezen érti meg olykor magát, úgy ennek a korszaknak a tanúi sem találják a módját, hogy elmeséljék.
– Háromszéki, kovásznai vagy, hogyan kerültél Temesvárra?
– Kolozsvárra felvételiztem egyetemre, de nem jutottam be. Temesváron maradtak helyek fizika szakon, esti tagozaton, mentőövként kaptam a lehetőség után. Az egyetem alatt lakatosként dolgoztam félnormával, délután jártam órákra, este pedig a Thália egyetemi színpad próbáira. Aktív diákéletet próbáltam élni, templomba is eljárogattam, Tőkés László odakerülése előtt is.
Egy idegenbe került ember minden lehetőséget próbál megragadni, hogy kapcsolatokat építsen. Tőkés Lászlóhoz egy barátom vitt el, és baráti kapcsolat alakult ki köztünk, mely ma is tart, de átlényegült. Ő is hasonló helyzetben volt: új helyre került, neki is építeni kellett a kapcsolatokat, megismerni a gyülekezetet.
A beszélgetéseink sokszor a rendszerről, a szembeszegülés lehetőségeiről, határairól szóltak. Abban az életkorban kezdett kialakulni a világnézetem, és több mentorral is összehozott a sors Temesváron,
az egyik László, a másik Borbély Imre volt. Mindkettőjüktől sokat tanultam. Így kerültem bele a temesvári történetbe.
– Mennyire befolyásolt ez abban, hogy közéleti újságíró lettél, és nem fizikus?
– Nagyon befolyásolt, bár nem volt életem álma a fizikusi pálya. Akkoriban nem aszerint választott valaki pályát, hogy mire vágyik, hanem, hogy milyen lehetőségei vannak. A fiúk próbáltak olyan egyetemre felvételizni, ahova a legnagyobb esélyük volt bejutni, hogy ne 16 hónapra vigyék el őket katonának, hanem csak 9-re. A sorkatonai szolgálat lerövidítése mindennél fontosabb szempont volt. Nálam is ez befolyásolta a döntést, fizikán akkor sem volt nagy tolongás. Aztán 1990-ben megváltozott körülöttem a világ. Az írás mindig foglalkoztatott, egyetemistaként novellákat is írtam, fel is olvastam egyiket-másikat a Franyó Zoltán Irodalmi Körön. Tudták rólam, hogy tollforgató ember vagyok, és `90-ben nagy igény lett a sajtóra és az újságírókra.
Az újságok addig Ceușescu szövegeit közölték, és hirtelen lehetőség nyílt arra, hogy az emberek a saját élményeikkel találkozzanak a lapokban.
Ez óriási lelkesedést váltott ki. És nem szólt hitelesen az újságcikk, ha ugyanazok írták, akik korábban Ceușescut dicsőítették. Így, amikor `90 nyarán befejeztem az egyetemet, egyből három állásajánlatom volt: a Temesvári Új Szóhoz, a Temesvári Rádióhoz és a Romániai Magyar Szóhoz is hívtak. Utóbbit választottam, így országosan ismertté vált a nevem. Úgy emlékszem, hogy a `90-es évek elején a lap példányszáma a 180 ezret is elérte.
– Hogyan tanultad meg a szakmát?
– Kezdetben mindenki csinálta, ahogy gondolta. Hét évvel később a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen beindult egy kétéves újságíróképzés azoknak, akik, hozzám hasonlóan, más diplomával dolgoztak a sajtóban. Itt sikerült szakmailag pontra tenni a tudásomat. 1997–1999 között havonta egy hetet Budapesten töltöttem, a többit a munkahelyen, a Temesvári Rádiónál és az Erdélyi Naplónál. A képzésbe Bartha Csaba temesvári rádiós kollégám biztatására vágtam bele, akivel `90 óta dolgoztunk a sajtóban. A hét év gyakorlat sokat számított, végre olyasmit tanulhattunk, amihez közünk volt. És mindez önbizalmat is adott. Láttuk, hogy nem vagyunk gyengébbek a magyarországi kollégáknál, holott egyikük egy évvel később a Magyar Köztelevízió elnöke lett... Ez az érzés nagy löketet adott a későbbiekhez.
– Amikor elkezdődött a Krónikás időszakod…
– Akkor indult a Krónika, amikor diplomáztam, és még a tanulás lendületében voltam. A Krónika szerkesztősége az újságírói munkám csúcsát jelentette. Olyan műhely volt, ahol sokat lehetett fejlődni, naponta kihívásokkal szembesült az ember, melyeket teljesítve egyre biztosabban ült a nyeregben. Nagy élmény volt. Akik nem tudják, hogy az MTI-nél dolgozom, és immár nem egy, hanem esetenként sok újságnak és rádiónak írok névtelenül híreket, máig a Krónikával azonosítanak.
– Amellett, hogy hírügynökségnek dolgozol, otthon is dokumentálsz, a magyarfenesi gólyák életét. Hogyan indult a projekt?
– A gólyák a szívem csücskei. 2006-ban költöztem Magyarfenesre, egy olyan házba, ami egy gólyafészek közelében van. És ha gólyafészek mellett élsz, a feladat adott: a gólyákkal foglalkozni kell.
A magam módján módszeres ember vagyok, szeretem dokumentálni a dolgokat, az újságírásban ez elengedhetetlen. A gólyákkal is az újságírói módszereket alkalmaztam: felírtam, hogy mikor érkezett az első, mikor a párja,
hány fióka van a fészekben, mikor mentek el stb. Évről évre megtettem, csak úgy, magamnak. De már az első években nagy elismerést váltottam ki, amikor a szomszédoknak elmondtam: holnap kell jönnie a gólyának, tavaly is március 28-án érkezett. És amikor másnap megérkezett, mindenki ámult.
Ha az ember gólyafészek mellett lakik, a feladat adott
– Hogy jutottatok el az online fészekfigyelésig?
– Próbáltam keresni szakembereket is, és ráakadtam a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem tanáraira, akik gólyaösszeírással foglalkoztak. 2017-ben a Milvus madártani egyesületnél került egy felesleges kamera, mondták, szívesen ideadják, hogy felszereljük a fészekre. Itt előjött a lakatostudományom: meg kellett tervezni, hegeszteni az állványt, igazi szakmai kihívás volt. Azóta nézzük online a gólyákat és írom a gólyahíreket. Eddig is javarészt otthonról dolgoztam, de hetente többször kellett sajtótájékoztatókra, eseményekre menni, esetenként akár Csíkszeredába vagy Szatmárnémetibe, nem ültem annyit az íróasztal mellett, mint idén a járvány miatt. És ha kinézek az ablakon, a gólyákat látom, akik ráadásul figyelmeztetnek, ha valami történik.
Ha kelepelnek, nézem és írom is a hírt: így lett a gólyahírnökségem.
Idén eszembe jutott, hogy ha már a gyerekek otthon ülnek a számítógép előtt, mennyivel szórakoztatóbb lenne a biológiaóra, ha feladatként a gólyafészek eseményeit kellene megfigyelniük. Készítettem egy gólyamegfigyelési tervet, amit felajánlottunk a biológiatanároknak, elérhető a Clujbird.ro-n, a Milvus honlapján és a tanfelügyelőségeken keresztül is népszerűsítik. Hiszem, hogy ezzel élvezetesebbé lehet tenni a biológia tanítását.
– Természetszerető, természetjáró ember vagy. A múltkor mégis meglepett egy Facebook-bejegyzésed: volt egy szabad délutánod, elmentél gombászni. Kajakkal...
– Amikor lehetőségem van, elmegyek gombászni, és nemcsak azért, mert szeretjük a gombát, hanem mert menni kell, keresni kell. A gombászás az egyik szenvedély, a kajakozás a másik. Nyolc éve vettem az első kajakomat, azóta van több is. Amikor kimész a vízre, hatalmas a szabadságérzet: ott a víztükör és akármerre mehetsz, akárhol kiköthetsz.
Kajakkal vízen bárhova el lehet jutni, jól lehet haladni
A kajakkal úgy tudsz haladni a vízen, ahogy a szárazon a biciklivel. Nem fáradsz el nagyon, ki tudsz kötni, szétnézni, leszedni a gombát, áfonyát, bármit. Elsősorban a Kolozsvár környéki tavakon szoktam vízre szállni, ezeket már jól ismerem, de kajakoztam a Maroson és a Szamoson is. Tudom, hol érdemes megállni, sátrat felverni.
– Ez a megszokott nyaralási mód a családban?
– A család tagjai változó lelkesedéssel kapcsolhatók be a kajakozásokba, de az mindenkinek nagy élmény, amikor a nyári napokon valamelyik víztározó partján üldögélhetünk este a tűz mellett, aztán amikor a tűz kialszik, figyelhetjük a csillagos eget. Kellenek az ilyen pillanatok a megnyugváshoz, a lecsillapodáshoz, de ahhoz is, hogy az újságíró üzemmódban elvégzett munka hatékony legyen.
Fotók: Angyalosi Bea, Gazda Árpád
korábban írtuk
Diszkókorszak a vasfüggönyön innen
Felteszem a fülhallgatót, bekapcsolom a Youtubon a Mega Disco 80’s Mix összefűzött slágerkoktélt (Joy, CC Catch, Bad Boys Blue), behunyom a szemem: huszonöt évvel korábban, sötét, falusi diszkóban vagyok. Neonrózsaszín jégernadrág, hason megcsomózott póló, diszkógömb. (Cikkünk a Nőileg magazin 2020. szeptemberi számában jelent meg.)
