Kultúraszervező, kultúrember, kultúrharcos – ezzel a három szóval jellemzi magát Imre Zoltán kultúrantropológus. A Körös-parti város középkori várában otthonosan berendezett irodájában lágy dzsessz szólt ottjártunkkor, és mint beszélgetésünk során kiderült, zene lengi be mindennapjait is, legyen szó családi örömzenélésről, meditáló pillanatokról vagy a rockegyüttesről, amelyben játszik.
No, de ne fussunk ennyire előre.
Imre Zoltán Nagyváradon látta meg a napvilágot, kisdiák korától képzőművészetet tanult, szülővárosában diplomázott szobrászként, majd egy rövid budapesti kitérőt követően itt találta meg küldetését. Nagy szónak tűnik, de ő olyan játszi könnyedséggel beszél róla, hogy elhisszük,
családja mellett tényleg az a legfontosabb számára, hogy valami maradandót tegyen le az asztalra.
Hazatérésében meghatározó volt, hogy felesége, Török Apollónia a Nagyváradi Állami Filharmónia fuvolistája. Előbb a Bihar megyei közgyűlésnél helyezkedett el, de azt érezte, nem akar politikai pályafutást, inkább a kultúra területén szeretne tevékenykedni.
A muzeológus
„Mindig volt egy belső láng, amiben éreztem, hogy biza van teendő itt Váradon, kiállítások terén el voltunk maradva az összes többi város kulturális szintjétől” – fogalmazta meg indíttatását, és rögtön nagyot álmodott, egyenesen azt lőtte be célként, hogy budapesti szintet kellene előbb-utóbb elérni.
Az általa „ékszerdoboznak” nevezett Ady Endre Emlékmúzeum élére versenyvizsgával került, ott pedig élőben is megtapasztalhatta, hogy a muzeális világ Nagyváradon elhalt, megöregedett. A Körösvidéki Múzeum akkor már a római katolikus püspöki palota visszaszolgáltatása után zárva volt, s az Ady-múzeumban is már-már csupán poros pannók és egy két tárgyi emlék jelentette az „attrakciót”. Innen kellett felállni, és az akadályt sikerrel vette. Amellett, hogy egy új, interaktív, a tárlatait gyakran változtató múzeum lett az egykori Széchenyi téren, a helyi kulturális életnek is központjává vált az Ady egykori törzshelyén kialakított múzeum.
Várt rá a vár
Akkor miért hagyta ott? – merül fel a kérdés, hiszen ma már a vármúzeum kulturális vezetője.
„Nagyon szerettem az Ady-múzeumot. Mondhatnám úgy is, hogy eggyé váltam ezzel a múzeummal, éreztem a rezgését, de kicsi volt a hely, én meg úgy éreztem, hogy ha lehetőség nyílik nagyobb múzeumba kerülni, akkor többet is tudnék adni ennek a városnak.
Nem vagyunk kevesebbek más városoknál, a város szépül, csak fel kell tölteni a tereket, kell egy ember, aki ezt meg tudja csinálni, és én úgy éreztem, hogy ez meg is valósítható”
– fogalmazta meg mintegy újabb „ars poeticaként”.
Az első kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeummal együtt tető alá hozott Weöres 100 című interaktív irodalmi kiállítás, de aztán jöttek – a teljesség igénye nélkül – a nagyobb feladatok, mint a Salvador Dali, Marc Chagall és Giorgio de Chirico közös, egyházi tematikájú tárlata, amelyet Lengyelországból hozott el a váradi – és nem csak – múzeumlátogatóknak, majd a Párhuzamosok találkozása című néprajzi kiállítás.
És – mint ő is megfogalmazta – a példa ragadós, az idő közben az egykori Hadapródiskolában otthonra talált Körösvidéki Múzeum is elkezdett hasonló kaliberű tárlatokkal előrukkolni. „Ez a legjobb, én azt vártam, hogy ez a motor induljon be, és Nagyváradnak legyen egy erős kulturális motorja” – húzta alá.
Az Ady-kutató
Imre Zoltánt ugyanakkor Ady-kutatóként vagy Ady-szakértőként tartják számon Kárpát-medence-szerte, se szeri, se száma azoknak a helyeknek, ahol értekezett már a költőről. Ő maga amúgy nem tartja magát szakértőnek, azt mondja, ez csak ráragadt, irodalom- és Ady-kedvelőnek nevezné inkább magát, már gyerekkorában könyvmoly volt, ha ellógott egy matek óráról, osztálytársai is tudták, hogy a könyvtárból kell előrángatni.
„Én úgy mentem oda az Ady-múzeumba, hogy nem képzőművész vagyok, hanem irodalomhoz is értő, de nem irodalmár”
– ecsetelte, jelezve egyúttal, hogy az ott töltött évek alatt beleásta magát a rendelkezésre álló anyagba, olyan dokumentumokat látott, amelyek nem mindenki számára elérhetőek, mélyebben is megismerte Ady Endrét, titkokat is felfedezett, amelyek azóta már nem titkok.
Kérésünkre, hogy árulja már el a Nőileg olvasóinak egyik „felfedezését”, elmondta, Rockenbauer Zoltán művészettörténész könyvbemutatóján egy, a Csinszka hagyatékából származó festményt vetítettek ki, a kötet szerzője pedig azt bányászszobának nevezte, Imre Zoltán viszont egy korábban látott fotó alapján rájött, hogy az biza nem vájárlak, hanem Ady szobája, és ezt jelezte is.
A zenész
Tinédzserként kezdett el zenélni, még az is megfordult a fejében, hogy átnyergel a képzőművészetről zenére, és konzervatóriumot végez klasszikus gitár szakon, de ma már örül, hogy tanáraira hallgatva nem a gitárpályára lépett. Maradt a hobbizenélés, 13–14 éve a Váradon jól ismert Colombo’s Wife együttesben bazsevál.
És ott van a családi zenélés, amiből tavaly a Szent László Napok kulturális fesztivál közönsége is ízelítőt kapott.
„Mivel nagyon szeretem a zenét, olyan feleséget is választottam magamnak, aki zenész. A családi zenélés is olyan jóleső”
– avatott be a kulisszatitkokba. Kislánya, Kamilla (12 éves) hegedül, tehetségének köszönhetően pedig ősszel Budapesten folytatja tanulmányait. Kisfia, Máté (6 éves) ütős hangszereken remekel a családi „együttesben”
Kiderült, a gitározás mellett zongorázni is nagyon szeret, meditatív jellegű melódiákat komponál, nem kottázza le, de van, amikor felveszi. És játszik még ütős hangszereken, szájharmonikán, dorombon és felesége hangszerén, fuvolán is.
Koncertre hangol apa és fia
A képzőművész
Végzettségéhez sem maradt hűtlen, igaz, megfogalmazása szerint a képzőművészet ma már számára inkább kísérleti művészetet jelent. Szobrászatot tanult, kinetikus szobrásznak vallja magát, és nagyon szereti, mert ebben az alkotási folyamatban „összeáll” a keleti kultúra, a filozófia és az irodalom. És azért kinetikus, mert szereti, ha a természet által adott elemeket használja fel az alkotásaihoz, egyebek mellett a mágneses energiával, a szélenergiával, a vonzás-taszítás energiájával, a víz vagy éppen a fény energiájával „alkot”.
Számos kiállítása volt Európa-szerte, és köztéri szobra is áll Belgiumban, hatméteres, egyfajta perpetuum mobile, címe Hommage a Brancusi (Tisztelgés Brâncuși előtt).
Több helyszínen is voltak fénykiállításai, és volt egy luminokinetikus alkotása is. A következő projektje is hasonló lesz – avatott be, részleteket azonban egyelőre nem kívánt elárulni.
A doktorandusz
És mindezek mellett ott van a doktori disszertációjának a megírása is, igaz, erre jut a legkevesebb ideje, nógatja is tézisvezetője, Hoppál Mihály neves etnológus. Közép-Ázsia és Nyugat-Tibet szóbeli hagyománya a téma, az értekezés a buddhizmus előtti vallást boncolgatja. Ez a bön vallás, amely követőinek – mint megtudtuk – nagyon sok olyan hagyományuk van, amelyek egyeznek a mi régi hagyományainkkal, meséinkkel, mondáinkkal.
Járt a Himalájában, mint ahogy Erdélybe is hozott el szerzeteseket, buddhizmus-kutatókat. Ő maga amúgy nem buddhista, mint fogalmazott:
„van már nekem egy tiszta forrásom, az Újszövetség. Jézus ugyanazt tanítja nekünk, mint Buddha, a szeretetnek, a tisztaszívüségnek, a tisztalelkűségnek, a felebaráti odaadásnak nincs párja”.
„Talán csak annyi a különbség – tette hozzá –, hogy míg a keresztény tanítás csak annyit mond, hogy ha arcon csapnak, tartsd oda a másikat is, a buddhizmus megmutatja, hogyan tudjuk feldolgozni azt az arcon csapást, hogyan tudjuk odafordítani a másikat”.
Fotó: Lévai Dávid
korábban írtuk
Roy Chowdhury-Mikes Sándor: Tudni kell a jelenben élni
Roy Chowdhury-Mikes Sándor gróf tizennégy évvel ezelőtt költözött vissza Zabolára, a Mikes- birtokra. Mindig is itt volt a helye – mondja ő –, élete pedig már nemcsak a birtok körül, hanem családja körül is forog. Tudja, hogy e tájakon sok még a tennivaló, ezért elkötelezte magát amellett, hogy fel
