– Érdekes álmom volt Önnel. Nagyon kedvesen, de megdorgált. Azt mondta: nem készültél, Kinga. Persze minden álom önmagunkról szól, de ebben azt találtam érdekesnek, hogy valamiért az a benyomásom alakult ki, hogy rendkívül számít Önnek a pontosság, maximalizmus, hogy a környezetében mindig mindennek rendben kell lennie.
– Ez most sokat elárult, mert ez azt jelenti, hogy ez nyomasztja is egyébként az én környezetemet. Dehogy van minden rendben, de nagyon pontos, precíz vagyok. Most tanulom, hogy nem lehet mástól ugyanazt elvárni, mint magamtól, se munkatempóban, se precizitásban, és azért, mert ez nekem fontos, nem biztos, hogy másnak is az.
– Hogy jutott el odáig, hogy ezt felismerte?
– Hát, sok kapcsolatomat megrontotta. Az ember egyszer csak észreveszi, hogy tartanak tőle, vagy túl nagy nyomást jelentenek az elvárásai. Az én tempóm nem a más tempója, és azt tudomásul kell venni, hogy én futhatok, de akkor egyedül futok. Kezdem megtanulni, hogy lassítsak, hogy ne foglalkozzak mindennel, csak azzal, ami hangsúlyosan érdekel, próbáljak kiválasztani dolgokat. Én magamat is tréningezem.
– Sokszor beszél értékekről, mit jelent önnek az értékrend?
– A szociális érzékenységet én alapkérdésnek tartom. Azt, hogy egymásra érzékenyek legyünk, nagyon fontosnak találom. Rettenetesen nyomaszt a társadalmi és mindenfajta igazságtalanság. Van bennem egy nagyon erős igazságérzet, ezért ki is állok, föl is vállalom, és az az érzésem, hogy az én munkámban kutyakötelesség azt tudomásul venni, hogy akik engem néznek, azokat kell képviselnem. Ha tudok lényeges dolgokat közvetíteni, tudok emberek problémáival, örömeivel foglalkozni, vagy történeteket megmutatni, akkor ez a dolgom.
– Gyakran említi, hogy a közszereplés felelősséggel jár.
– Vannak bizonyos pozíciók, amikkel szemben nagyon szigorú vagyok, a politikustól elvárnám azt, hogy államférfi legyen, a gazdag embertől, hogy adakozzon, és rettenetesen dühít, ha nem így van. Ha valaki megkapja az élettől azt az adottságot, hogy figyelnek rá, akkor kötelessége mondani is valamit, nem pedig csak szerepelni.
Azt gondolom, egyszerűen tisztességesen kell csinálni. Tudnia kell az embernek a helyét, hogy melyik munkával hova jutott, és azzal mennyi embernek tud segíteni.
Nem akarom ezt túl sulykolni, nem veszem én ennyire komolyan magam, de azt, amit csinálok, komolyan veszem.
– Ez nem teher egy idő után?
– A magánéletemben nyilván teher, most megérkeztünk, a többiek lent borozgatnak, mi meg beszélgetünk, de ez a munkám. Ez ezzel jár. Ha én elmegyek valahova a családommal, ők nem biztos, hogy szeretnének mindig közszereplők lenni. Talán azzal is jár, hogy én nagyon figyelek arra, hogy nem engedek meg magamnak olyasmit, amit valószínűleg magánemberként sem tennék meg, ha nem ez lenne a munkám. Nem teher, inkább azt mondom, hogy tudomásul kell venni, hogy az ember mit vállalt, ez az egyik, a másik pedig, hogy ez sokkal inkább megtiszteltetés.
Odajönnek az utcán, és azt mondják: de jó volt, vagy jaj, de szeretjük. Ki az, aki ezt ilyen megtisztelő, élő módon bezsebelheti? Én nem vagyok elérhetetlen, látnak az utcán, látnak a közértben, ha elmegyek a gyerekemért az iskolába, ha vezetek a csúcsforgalomban, nem élek úgy, mint aki más lenne, mint a többiek.
– Mennyire fontosak a visszajelzések?
– Engem a hétköznapi élet érdekel, a közérzetünk, az ügyeink, az emberi életből kihozandó maximum érdekel, ezért aztán jövök-megyek, hogy minél több embert lássak, meg minél több helyen lássam, hogy hogyan élnek, mik a gondjaik, meg akarom érteni, hogy mit csinálnak, akkor tudok hozzájuk szólni, ha ott voltam, láttam, és el tudom mondani, hogy mit láttam. Ha én ettől elzárkózom, akkor én csak riporter tudok lenni, nem beszélgetőtárs. Emberközeli az én munkám, de ez ennek a műfajnak alapja.
Az udvarhelyi találkozón
– Megúszhatatlanok a buktatók, kudarcok. Önnek öt évvel ezelőtt volt egy komoly törése, amikor a Ridikül műsorát el kellett hagynia. Tanított ez valamit?
– Nagyon sokat tanultam, nagyon hálás vagyok ezért az úgynevezett létszámleépítéses sztoriért, mert én nagyon komoly iskolát kaptam abból, hogy helyesen értékeljem a szakmámat, és fölmérjem, hogy nem mindenáron kell csinálni. Ha a szakmának az az ára, hogy az ember egy olyan közegbe kerül bele, ahol nem becsülik meg, és nem a szakmaiság dönt, akkor lehet, hogy nem kell ragaszkodni ahhoz. Tehát vannak erkölcsi döntések, amiket lehet, hogy meg kell hozni. Hogy például egy ideig nem kell csinálni, vagy nem ott kell csinálni, és nem szabad félelemből maradni sehol. Azóta
nagyon drasztikusan megemelem a hangom abban, hogy van élet máshol is. Nem szabad ennyire kishitűnek lenni, hogy az ember azt gondolja, hogy ennyire függ másoktól.
Bizonyos döntések meghozzák az új utakat.
– Igen, de a nőknek pont ez egy nagy problémája, a félelem a váltástól.
– A nők nagyon nehezen engedik el addig a faágat, amíg nem tudnak egy másikba bele- kapaszkodni, szokták ezt mondani. Én meg azt mondom, hogy van egy tehetetlenségi nyomaték, amíg az ember lehet, hogy esik, vagy épp mászkálnia kell a fán, amíg megtalálja a következő ágat. Azt el kell felejteni, hogy mindig minden biztonságos, a világ nem arról szól.
– Ehhez egy jó adag önismeret is kell
– Csak az kell, semmi más.
– Sokszor hangsúlyozza az önismeretet, de hogyan jut el odáig?
– Mindenkinek más az útja, a hozzáállás a kérdés. Akarom-e a kritikát, akarok-e szembesülni a gyengeségeimmel, akarom-e magam úgy láttatni, ahogy kinézek, vagy másnak akarok látszani. A huszonévesek problémája, hogy nem is látnak rá magukra, de nem is hozzák magukat olyan helyzetbe, ahol megméressenek.
Én nem hiszek a munka nélküli dolgokban, és a munkára, a vizsgahelyzetekre azért van szükség, mert ezek mutatják meg, hogy én hol tartok.
Az emberek pedig pont kerülik ezeket a helyzeteket, hogy ne méressenek meg. Viszont akkor sok mindent idealizálnak magukban, és csak nagyon későn fognak rádöbbenni, hogy amit magukról képzelnek, nem úgy van. Akkor jobb kis léptekben kiderülnie a valóságnak, mint egyszer nagy pofont kapni. Jó, ha mindig van olyan helyzet, amiben elmondják, mi miért nem volt jó. Az a kérdés, hogy kerülő utat választ az ember, vagy olyant, amiben épülni akar.
– Mióta tudatos ebben?
– Nem tudom, szerintem mindig ezt csináltam, csak mindig más motivált. Volt, mikor a siker, volt, hogy a pénz, volt, hogy a karrier, volt, amikor azt éreztem, jobb vagyok, mint a többiek, akkor azért kapcsoltam gyorsabb tempóra, most az motivál, hogy nyomot hagyjak azzal, amit csinálok. Mindig kell valamilyen célt kitűzni, meg az embernek azt is látnia kell, hogy ő maga milyen állapotban van ehhez képest. Most nyilván nem magammal vagyok elfoglalva, hanem hogy a világ körülöttem hogy változik, mert nekem is van még egy kisgyerekem, még értenem kellene, hogy őt hova nevelem. Nyilvánvalóan ezért is van az, hogy nem úgy kezelem a világot, mint ami lefutott.
– Konfliktusok. Erről előadást is tart, és az ön szakmájában bizonyára sok helyzettel találkozott.
– Nagyon sokszor hibázok, nagyon gyors vagyok, s ebből borzasztó sok kínos helyzetem van. Túl gyorsan reagálok, túl gyorsan futtatom végig az agyamon, sokszor meg kell tanulni kivárni, van, akinek az okoz problémát, hogy nem látja át a dolgot eléggé, és van, akinek az, hogy nagyon gyorsan átlátja. Látja a végeredményt, és gyorsítja ezt a folyamatot, holott néha a dolgok maguktól is megoldódnak, vagy hagyni kell, hogy bejöjjenek nyugvópontok. Ha az ember túl gyors, akkor ezeket a nyugvópontokat rögtön ledarálja, felgyorsítja a végkifejletet, és azt nem szabad.
Jakpucsek Székelyudvarhelyen /fotó: Szász Zsuzsi
Annak megvan az ideje. Egy növény mennyi idő alatt kel ki, vagy nő ki, és a fóliázott paradicsom? – a kettő között óriási a különbség. Ugyanez van a konfliktusokkal is, hogy meg kell érezni, mi az, ami menthető, és ha menteni akarom, ahhoz idő kell. Ha le akarom zárni, gyorsnak kell lenni, de fel kell mérni, hogy van, amin még érdemes dolgozni vagy nem, és ha nem, tudni kell elengedni.
– Volt olyan, amit megbánt?
– Persze, máig is van. Borzasztóan hirtelen tudok lenni. Nagy dolgokban nem, minél nagyobb, annál higgadtabb vagyok, apróságokban borzasztóakat tévedek. Ezt úgy utálom!
– A szakmai elvárások mellett mindig érik külsőségekkel kapcsolatos elvárások, megjegyzések is.
– Persze, tegnapelőtt hívott fel egy néni, s anélkül, hogy bemutatkozott volna, elkezdett beolvasni, hogy az én hajam miért van megnövesztve, közben a kislányom egy mondat közepén volt. Mondtam a néninek, hogy tényleg, ne tessék haragudni, de ez egy magán telefonszám, hogy nem ismerjük egymást, és köszönöm az észrevételt, de nekem ehhez van kedvem. Letettem a telefont, és azon gondolkodtam, hogy úristen, mióta készülhet erre, hogy ezt nekem jól elmondja, ez mennyire magánügy, és ezt mennyire nem szabad csinálni senkivel, hogy ebbe beleszóljanak. A külsőre vonatkozó jó tanácsokat csak a közeli emberek mondhatják meg, nekik viszont kötelező.
– De jó, hogy mondja, hogy magánügy. A közösségi oldalakon jellemzően beletipornak egymás életébe.
– Igen, ott van az elfojtott világ. Ott van minden, amit egyébként az emberek nem mernek megtenni, ott kijön az összes társadalmi feszültség. Én azonnal tiltom le, és nem azért, mert nekem szól be, hanem mert a hangnemet nem tűröm, és ezt meg is írom neki. Megírom, hogy ezt a hangot itt nem, otthon. Nem szabad beengedni, meg kell tanulnia mindenkinek, meddig mehet be a másik aurájába, és hol van az egymás iránti tiszteletnek az a foka, ami már az én szuverenitásom. Az, hogy mit gondolok, mit érzek, az az én érzésem, azt nem lehet valakire ráerőltetni.
– A korral is hadilábon állunk, ötven az új harminc, mintha nem akarnánk elfogadni azt, ami törvényszerű.
– Ennek a társadalom nem kedvez, amikor mindenhol az az érv, hogy fiatalítani kell, és közben nincs ott a fiatal, mert nekem például nincs utánpótlásom, cserék vannak, ami nagy különbség.
A társadalomban nagy probléma, hogy a médiában nem látnak 40-es, 50-es, meg 60-as nőket, mintha negyven után a nők leíródnának a közszereplésben, a politikában, ezért nincs példakép sem, elvárás sem. Olyan, mintha megszűnnének, láthatatlanná válnának negyven fölött a nők a társadalomban. A reklámokban is legközelebb a reumatapasznál lehet látni,
de ott is a nagyon csinos negyvenes van beőszítve hatvanasnak. Tulajdonképpen a nőknek semmilyen víziójuk nincs arról, hogy hogyan kéne megöregedni, élni, nincs példakép erre. Nincs eléggé szó erről a generációról, mert minden a gyorsfogyasztásra megy, holott ők az olvasók, akik tudnak vásárolni, viszont nem őket szerepeltetik. Mintha a gyerekvállalásig lennénk érdekesek.
– Mit tesz azért, hogy a testi és lelki egészségét egyensúlyban tartsa?
– Nagyon odafigyelek arra, hogy mit és mennyit eszem. Nem vagyok bio, nem úgy figyelek, mint aki azért él, hogy szabályozza az étkezését, de ha kitesznek három tányér ételt este 7-kor, akkor mérlegelek, nem engedek a pillanatnyi vágyamnak minden esetben. Van bennem egyfajta tudatosság, mindig is mozogtam. Ahhoz, hogy én bírjam azt a tempót, amit kell, odafigyelek, hogy tornázzam, eddzek, de abból is annyit, amennyi jólesik, tehát nem az alakformálásért járok, hanem azért, hogy kondícióm legyen. Inkább élettanilag van dolgom magammal. Nagyon figyelek arra, hogy sokat legyek egyedül, legyenek csendjeim, nekem muszáj elvonulnom ahhoz, hogy tudjak gondolkozni. Figyelem, hogy hogyan változom a korral, és megpróbálom ahhoz igazítani némiképp az életemet. Én nem mondok le semmiről, csak megpróbálom visszafogni, hogy ne a szenvedély uralja az életemet semmilyen szinten.
Áprilisi, szülinapi lapszámunk címlaposaként Jakupcsek Gabriellát arról kérdeztük, számára milyen is a tökéletes születésnap.
Jakupcsek Gabriella beszélt a maximalizmusról, értékekről, a közszereplés felelősségéről, félelemről, és azt is elárulta, hogy mit tesz olyankor, ha egy „jóakaró” a személyes telefonszámán zaklatva mondja el, ha nem áll jól a frizurája.
Kiemelt kép: Falus Kriszta
Friss lapszámunkat alább kérheted:
