– Beavatsz a részletekbe, hogy hogyan fogadtad a hírt, amikor megtudtad, hogy májusban te leszel a hónap pasija?
– Nagyon meglepődtem, azon csodálkozom, hogy egyáltalán megtaláltatok engem a nagyvárosi szórványban. Amikor elolvastam az üzenetedet, épp bejött a feleségem a szobába… Miután elmondtam neki, miről van szó, azt válaszolta, hogy ő mindig is tisztában volt vele, hogy én jó pasi vagyok, de most mindenki tudni fogja.
– Téged a temesváriak általában kamerával és mikrofonnal látnak a különféle eseményeken, amolyan egyszemélyes stábként. Tényleg mindent egyedül csinálsz?
– Operatőri oklevelet szereztem az egyetemen, ez áll hozzám a legközelebb, de 2011 óta furcsa módon csak szerkesztőként alkalmaztak a televízióknál; szerencsére a filmezésről sem kellett lemondanom. Mostanra már megtanultam operatőrködni és riporterkedni egyszerre, utána szerkeszteni, vágni, sőt a legvégén le is fordítom az egész anyagot.
– Gondolom, számos előnye és hátránya is van ennek a munkamódszernek…
– Van, aki egyáltalán nem szeret így dolgozni, más pedig azt mondja, hogy ez a jövő. Én nagyon hiszek benne. Az egyik előnye, hogy bensőségesek a filmezések, a riportok sokkal pörgősebbek, nincs hosszú kérdés, hosszú felelet. Persze sokszor jól jönne, ha bizonyos dolgokat meg tudnék beszélni valakivel.
– Mikor kezdett érdekelni a televíziózás?
– Még gyerekkoromban, hiszen a családban többen is fotóztak, édesapám filmezett, én pedig már a középiskolában elkészítettem pár filmecskét, és úgy mentem egyetemre, Kolozsvárra, hogy biztosan tudtam, mivel akarok majd foglalkozni.
– Miért éppen a Bánságban horgonyoztál le?
– Hosszú történet. Röviden: Marosvásárhely és Kolozsvár után Bukarestben kötöttem ki. Ott a Duna Televíziónál, majd a Román Televízió Magyar Adásánál dolgoztam. Majd lejárt a szerződésem. A feleségemet, Kedves Emőkét a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházhoz hívták rendezőnek, én természetesen vele jöttem. Szerencsére nem sokkal később kiderült, hogy van egy megüresedett állás a Román Televízió temesvári magyar szerkesztőségénél, ahová rögtön fel is vettek.
Kihívásnak tűnt eligazodni a bánsági mentalitásban, az itteni témákban. Jó volt megismerni a közösségeket, ünnepeiket, bánataikat.
– Mi ragadott meg Temesváron?
– A nyugatias szellemisége már a legelején megfogott, tetszett a tapintható multikulturalitás, a pleskavica, illetve az éjszakai vízibiciklizések a Béga folyón. Viszont teljesen ismeretlen volt a szórványlét vagy az alföld. Temesváron tanultuk meg, hogy ha bármilyen problémánk van, arról a közösségben is kell beszélnünk, mert akár egy teljesen ismeretlen ember is segíthet. Ehhez nem voltunk hozzászokva, mivel addig a család vagy a közeli ismerősök támogatását kértük.
– Korábban már említetted a feleségedet, Kedves Emőkét. Hogyan ismerkedtetek meg?
– Ő balánbányai születésű, és Bukarestben végezte a rendezői alapképzést, amikor én is odakerültem. Ott végképp kicsi a magyar közösség, így nem volt meglepő, hogy már egy nappal a költözésem után megismerkedtünk. Aztán jött egy buli, tequiláztunk… a következő évben már az anyakönyvvezető előtt álltunk a szüleink nagy meglepetésére. Ők ugyanis az esemény előtt fél órával tudták meg, hogy miért kürtöltük össze a családot.
– Milyennek látod a kapcsolatotokat?
– Már első pillanattól fogva kiegészítettük, kölcsönösen építettük egymást, jókat beszélgettünk, „szakmáztunk”, sok dolgot együtt fedeztünk fel. Hosszú időn keresztül nem volt internetünk vagy televíziónk, így gyakorlatilag kettesben voltunk. Ez az intenzíven együtt töltött időszak megalapozta a házasságunkat. Jól érezzük magunkat egymás társaságában. Különben vicces, hogy eleinte sokat veszekedtünk a pakolásnál, ma a három gyermeket és az egyheti cuccot egy jó óra alatt elkészítjük. Ez számomra az összeszokás.
– Őt milyen nőnek tartod?
– Nagyon vonzó, szép a szeme, rendkívül okos, és jókat lehet vele beszélgetni. Néha vannak nézeteltéréseink, de megoldjuk.
– Három gyereketek született Temesváron, Pelbárt négy-, Ráhel két és fél, Ábris egyéves. Sokan csodálkoznak azon, hogy már apa vagy, mivel jóval fiatalabbnak nézel ki a korodnál.
– Legalább tíz évet letagadhatok, amúgy harmincnégy éves vagyok. Az eljegyzés után büszkén viseltem a gyűrűmet, hogy érettebbnek tűnjek. Szerintem nem jött be a csel (nevet).
– Úgy tudom, Ábris otthon jött világra.
– Első gyermekünk sürgősségi császármetszéssel született. A másodiknál újra nekifutottunk a természetes szülésnek, össze is jött. Nagyon örültem, hogy segíthettem a feleségemnek a vajúdás alatt, és ott lehettem a szüléskor is. Különleges pillanat volt! Aztán a harmadik terhesség végén csak császármetszéssel vállalták a kórházak a szülést valami új protokoll miatt. Az otthon szülést választotta a feleségem. Meredeknek tűnt az ötlet, de belementem. A vajúdás alatt csak ketten voltunk, aztán megjött az orvos, és húsz perc múlva megszületett a második fiam. Még különlegesebb érzés volt így! Két óra múlva hazajöttek a testvérkék, és együtt örültünk.
– Mire tanítottak meg titeket a gyerekek?
– Teljesen új világot fedeztünk fel általuk. Bele kellett jönnünk a szülői szerepbe. Közösen tanultunk meg pelenkázni, fürdetni, hordozót felkötni vagy a gyermekek problémáit megoldani.
Nekik köszönhetően másként nézünk az életre; jó látni a gyermeki kitartást és lelkesedést. Megtanítottak minket arra, hogy odafigyeljünk a körülöttünk lévő értékekre,
olyanokra is, amelyekről addig csak elméletben tudtuk, hogy azok.
– Mostanában kamera nélkül láthatunk téged a temesvári eseményeken, aminek az az oka, hogy gyermeknevelési szabadságon vagy.
– Pelbárttal és Ráhellel a feleségem volt gyermeknevelési szabadságon, Ábris születése előtt viszont megbeszéltük, hogy most rajtam a sor. Az első két gyerekkel is sokat voltam otthon, most viszont még több időt szerettem volna velük tölteni; úgy éreztem, hogy tizenvalahány év után jót tenne nekem egy hosszabb szabadság. Olyan érzésem van, mintha vakációznék: mivel a feleségemnek eléggé rugalmas a munkaprogramja, rengeteg minőségi időt töltünk a gyerekekkel.
– Milyen útravalót szeretnél, szeretnétek adni a gyerekeknek?
– A saját példánk a leghitelesebb. Nem nevelünk, hanem együtt fedezzük fel a világot. Sok élményt szeretnénk közösen megélni. Nyáron fesztiválokra járunk, nagyokat sátrazunk, télen sízünk, nagyszülőket látogatunk. Együtt járunk templomba. Örülnénk, ha kiegyensúlyozott, boldog gyermekkoruk lenne.
– Mindemellett a hagyományokat is igyekeztek átadni.
– Ez belülről jön… Népzenét és klasszikus zenét is hallgatunk otthon, máskor pedig népmeséket olvasunk nekik. A feleségem ügyesen néptáncol, és a tánc szeretete a gyerekekre is átragadt.
– Általában hogyan ünnepeltek? Gondolok itt például a születésnapra, névnapra, karácsonyra.
– Valamiért nem tudunk adott dátumon ünnepelni, megélni az ünnep „kötelező” hangulatát. Számunkra egy tengerparti sátrazás vagy egy lelkigyakorlat az igazi ünnep.
Fotó: Farkas-Ráduly Sándor
