Amióta a Mesterségem címere rovatot írom, egyre több olyan szakmát ismerek meg, melyet kimondottan férfiasnak gondolunk, mégis számos nő dolgozik azon a területen. Ilyen például az IT-szektor. Románia egész jól áll a számítástechnikában dolgozó férfi-nő arányt tekintve, holott azt hinnénk, ezt a területet is a férfiak uralják. Felkerestem hát egy programozónőt, Keresztesi Teklát, meséljen a munkájáról.
– Él egy sztereotípia a köztudatban, hogy a programozók vagy az IT-ágazatban dolgozók mind kockák. Te ezt hogyan látod?
– Én is kocka vagyok. (nevet fel)
– És mit jelent számodra az, hogy kocka?
– Nem is tudom. Én kiskoromtól fogva szerettem a számokat, egyszerűen szeretek számolni. Emlékszem az első infós élményemre: negyedik osztályban az Ifjúsági Házban tartottak egy logótervező kurzust, ahol megtanultuk, hogyan lehet kicsi teknőst programozni. A teknősnek a farka rajzolt például egy összefüggő vonalat, aminek a koordinátáit nekünk kellett megadni, tulajdonképpen azt, hogy hova menjen, hol rajzoljon az a teknős. Aztán infó osztályba jártam a líceumban, és végül a Sapientián számítástechnikát tanultam.
– Tehát egyértelmű volt az utad?
– Nem egészen. Én az utolsó száz méteren sem tudtam, hogy mi legyen. Aztán édesapám javaslatára választottam a számítástechnikát, de mivel a közgáz is érdekelt, így párhuzamosan azt is elvégeztem egy másik egyetemen.
– Hányan voltatok lányok?
– A liciben még fele-fele volt az arány, de az egyetemen már csak ketten voltunk számítástechnikán.
– Kinéztek a fiúk?
– Nem. Talán egy kicsit sajnáltak, amikor elektronikából kellett ezt-azt megcsinálni vagy megtanulni, de máskülönben az egyetemen nem éreztem annak hátrányát, hogy lány vagyok. Érdekes módon itthon soha nem éreztem megkülönböztetést, viszont ahogy munkába álltam,
Magyarországon dolgoztam kölcsönzött munkaerőként majdnem egy évet, ott viszont nagyon csodálkoztak, hogy lány létemre programozó vagyok.
Azt hiszem, nagyon ritkán látnak ők női programozót. Úgy éreztem, szkeptikusak, hogy vajon mit tudok, meg tudok-e birkózni a feladattal.
– Kellett bizonyítanod?
– Képzeld, az elején ott úgy programoztam, hogy a kliens, akinek írtuk a projektet, ott ült mellettem, ami bárki számára, bármilyen szakmában full stressz, ugye? De hozzá kell tennem, hogy kedves volt, hozzászoktunk ehhez a munkához. És rengeteget tanultam az idő alatt.
– Azoknak, akik nem látnak bele a munkádba, elmesélnéd, mit is csinál egy programozó?
– Sok szakmához hasonlítanám a programozást. Például az orvosi szakmához, mert megvan, hogy milyen eszközzel milyen feladatot lehet megoldani, de van benne kommunikáció, hiszen különböző nyelvek vannak, így van, amikor egyik programot át kell írni egy másik nyelvre. Ugyanakkor kicsit az architektúrához is hasonlít, hisz ki kell találni egy programot, és azt fel kell építeni lépésről lépésre.
Ami a lényeg, hogy egy logikát kell leírni. Általában, amikor megvan egy terv egy programról, azt lebontjuk feladatokra, aztán nekifutunk.
Van egy logikai sorrend, hisz a feladatok egymásra épülnek, de ad teret a kreativitásra is, hiszen egy feladat többféleképpen megközelíthető, megoldható. Én személy szerint applikációkat gyártok IPhone-ra és IPad-re.
– Például?
– A pályám elején egy olyan applikáción dolgoztam, amivel különböző tévécsatornákat lehet nézni. Aztán készítettünk egy olyan alkalmazást, ami tulajdonképpen egy kiterjesztett valóság, és melynek segítségével körbe lehet nézni a marosvásárhelyi várban. Ha a telefont magunk előtt tartjuk, akkor az alkalmazás az élő kép mellett megmutatja azt is, hogyan nézett az ki régen.
– Mennyi időt vesz fel egy-egy alkalmazás elkészítése?
– Ez nagyon sok tényezőtől függ, de pár héttől jó néhány hónapig is tarthat. Hét éve saját cégem van, amit egy régebbi kollégámmal közösen alapítottunk. Ez azért jó, mert egy dologra specializálódtunk, vagyis mi csak mobilapplikációkat készítünk, és azok kicsi feladatok, hamar látjuk az eredményét. Sőt még a saját ötleteinket is meg tudjuk valósítani.
– Most mi a legnagyobb kihívás számodra?
– Jelenleg az, hogy összehangoljam a munkám a családi élettel. Én tényleg szeretek programozni, és most a szabadidőm nagy részét egy saját ötlet kidolgozására fordítom. Szeretném befejezni, mert már három éve dolgozom rajta.
– Közben megszületett a második gyereked.
– Persze, de most már ennek a projektnek is meg kellene születnie. Ez egy telefonos játék lesz, amit nemcsak, hogy én programozok, de én is dizájnolom, amiben így a kreativitásomat is kiélhetem.
– Kicsik még a gyerekeid. A nagy tudja, hogy anya mivel foglalkozik?
– Ő csak a háromszöget ismeri. És kéri, hogy kapcsoljuk be.
– Milyen háromszöget?
– A youtube-ot.
– A férjed is kocka?
– Most már ő is programozó, de nem biztos, hogy kocka. Lelke mélyén talán nem, de kezd azzá válni. (nevet) Vele szemben például fel tudok hozni különbözőséget. Én olyan típusú vagyok, hogy szeretek előre haladni, ezért is szeretek jobban egyedül és nem csapatban dolgozni. Szeretek sok feladatot minél hamarabb elvégezni, magam mögött tudni, több funkciót kifejleszteni, hogy lássam, hogyan működik, és csak később varrom el a szálakat, javítom ki a hibákat stb. Ehhez képest a férjem alapos típus. Ő vesz egy feladatot, és addig dolgozik rajta, amíg minden tökéletes.
– Rivalizáltok?
– Nem mondanám, de arra kértem, amikor úgy döntött, hogy programozó lesz, hogy más területet válasszon. Ő androidra fejleszt alkalmazásokat.
– Tud rugalmas lenni ez a munka?
– Abszolút. Például, amikor kicsi volt a nagyfiam, külön kellett választanom a gondolkodást és az írást. Amíg altattam, addig volt időm kigondolni egy-egy projektnél a logikát, azt, hogy mit akarok leírni, és amikor szabad voltam, akkor effektív leírtam az algoritmust, a folyamatot. Ugyanakkor mi online dolgozunk, szóval szinte bárhonnan, bármikor dolgozhatunk. Azt is mondhatnám, ennél rugalmasabb szakmát el sem tudok képzelni.
– Olvastam, hogy az is lehet programozó, aki egy gyorstalpaló kurzust végez el. Nem kell hozzá egyetem.
– Persze, meg lehet tanulni, de
ha azelőtt nem volt meg az az alap matektudás, amire szükség van, akkor az nehézségeket okozhat.
Lehet, hogy számára nem lesz annyira nehéz, de a kollégáknak biztos, mert nekik kell majd segíteniük ott, ahol elakad. Lehet, hogy nem minden nap kell deriválni, de ha egyszer ilyen feladat lesz, akkor nem tudja megoldani egyedül. Szóval szerintem a matek alap.
– Még milyen készségekre van szükség?
– Jó logikai képesség, de mondjuk az infósok közül nem mindenki programozó, vannak teszterek is, akiknél fontos a jó megfigyelőképesség, a memória és az alaposság.
– Mitől lehet vonzó a nők számára ez a szakma?
– Attól, hogy sok a férfi. (felnevet) Akik nagyon segítőkészek. Komolyra fordítva a szót, az én fejemben nem létezik az, hogy női vagy férfi szakma lenne ez. Én azt mondom, hogy aki késztetést érez ez iránt, az mindenképpen próbálja meg.
– Ha nem programozó, akkor mi lennél?
– Édesapám annak idején építészt akart faragni belőlem, rajzórákra is jártam, de rájöttünk, hogy nem tudok rajzolni. Régi szerelmem ugyanakkor az éneklés, énekesnői karrierben is gondolkodtam, de végül csak hobbi maradt. Éneklek a vártemplom kórusában, és saját garázszenekarunk is van. Ma már örülök, hogy nem ezt a karriert választottam, hisz valljuk be, a programozásból jobban meg lehet élni. Szabadidőmben pedig énekelgetek.
Fotó: Rab Zoltán
