– Nem is vagyunk olyan öregek, mint amilyen rég ismerjük egymást. Egyszer sok évvel ezelőtt egy lagziban találkoztunk, a Hargita tövében, amikor az ifjú pár nevében te osztottad le a szállásokat, vagy legalábbis te koordináltad a folyamatot, majd egy évvel később Tusványoson szervezőként láttalak viszont. Mindig ilyen „szervezzünk valamit”-típus voltál? Mennyire volt ez tudatos választás?
– Valóban régen, már a középiskolában elkezdődött. A diáktanácsban tevékenykedtem, vezetői tisztségben – annyira benne voltam, hogy különböző találkozókra, gyűlésekre is mentem. Ez volt a kiindulópont, de igazából az egyetem alatt kerültem olyan társaságba, amelynek tagjai a diákszervezet tagjai is voltak.
Először szakképviselő, utána alelnök lettem, s ezzel indult el igazából a szervezési nagyüzem. Gólyabálok, diáknapok, majd Tusványos szervezése
– olyan közeg ez amúgy, hogy ha bekerülsz, mindenben részt veszel. Jó volt a társaság, nagyon sokat utaztunk, kapcsolatot építettünk, amit a későbbiekben kamatoztattam is.
– Aztán rövidebb-hosszabb intermezzo után jött a 2013-as év, amikor elrajtolt a nagyváradi Szent László Napok, amit én friss váradiként – 2012-ben jöttem ide férjhez – csak csodáltam, s valahogy első perctől szerettem volna benne lenni. Mesélnél a kezdetekről?
– A Kolozsvári Magyar Napok példáján és sikerén elindulva számos erdélyi és partiumi városban – hogy csak Marosvásárhelyt, Brassót, Nagybányát, Temesvárt említsem – elkezdődött egy folyamat, aminek mi is részesei akartunk lenni. Mint már említettem, akkor már ott voltam Tusványos szervezői között, és innen vezetett az út oda, hogy beugrósként, évi pár hétre a Kolozsvári Magyar Napok szervezéséből is kivettem a részem. Előzőleg megvolt az ötlet, hogy Váradon is kellene valami hasonló fesztivál, a know-how megvolt, így minden adta magát, csak a helyi igényekhez kellett igazítani a történetet. Emlékszem, hogy a legelején Varga-Korpos Dalmával (a Szent László Napokat szervező Szent László Egyesület elnöke – szerk. megj.) elindultunk megkeresni a megfelelő helyszínt. Körbefotóztunk párat, aztán a lehetőségeket is figyelembe véve a Rhédey-kertre (a románoknak Bălcescu park) esett a választás. Ma már azután, hogy öt alkalommal a gyönyörűen felújított nagyváradi vár volt az otthona a fesztiválnak, kicsinek tűnik, de a kezdetekhez éppen elég volt, családias együttlétek helyszíne lett a park. Létrehozásában segítettek a Kolozsvári Magyar Napok szervezői, és ma is segítjük egymást, amiben lehet.
– Mekkora volt az előzetes izgalom?
– Izgultunk, de bíztunk a nagyváradi közönségben. És bejött a terv: szervezési szempontból fontos, hogy erős kezdés legyen, akár egy induló fesztivál első évéről, akár az első év első napjáról beszélünk. És azt láttuk, hogy már napközben nagy volt a mozgás a kézművesvásáron és a többi, apróbb eseményen, aztán az első esti Rúzsa Magdi-koncertre egyszerűen özönlött a nép. És a három nap folyamán mindenki azt tapasztalta, hogy milyen hangulatos, családias programok vannak, aranyosan fel van díszítve a park, ott van egy kézművesvásár, amelyen csak autentikus termékekkel találkozhatnak – már a kezdetektől mellőztünk mindent, ami bóvli, mű, vásári ócskaság –, látták, hogy ez egyedi rendezvény. Nyilván
elsősorban a célközönség a nagyváradi, partiumi magyarság volt, de azért kitűzött célunk azóta is, hogy a helyi románsággal is megismertessük Szent László kultuszát
az általa alapított városban. Általában nem tolongnak, de aki arra jár, az felfigyel arra, hogy ez valami más, és sokakat hallottunk összesúgni, hogy itt mekkora a rend és a tisztaság.
– Résztvevőként mondhatom, jól sikerült az I. Szent László Napok. Ti mit éreztetek, amikor már lebontották a színpadot?
– Tényleg jól sikerült az első. Az elején hittük is, meg nem is, hogy így lesz, de aztán a sok-sok pozitív visszajelzés erőt, energiát adott a második, a harmadik, majd a soron következő Szent László Napok megszervezésére is.
– Még nagyon az elején járt a történet, amikor bejött Zalán is a képbe. Emlékszem, nagy pocakkal úgy csináltad végig talán a második Szent László Napokat, mintha semmi sem történt volna… Aztán két év múlva – immár együtt, mivel közben én is csatlakoztam kommunikációs felelősként a csapathoz –, jól emlékszem, a sajtószobában a férjed pelenkázta Zalánt, neked meg aloe verás vizet hozott a kitartáshoz. Később aztán elmondtad, érkezőben Rebeka, a második gyerek. Csodálom, hogy bírtad és bírod, tetted és teszed a dolgod. Hogy megy ez most már a kibővült család mellett?
– Erre mondják közhellyel, hogy az élet megy előre, de amit igazán szeretünk, arra mindig időt szakítunk. Nyilván – ahogy említetted – családi segítség nélkül nem sikerült volna. Férjemmel, Balázzsal is az egyetemi diákszervezetben ismerkedtem meg, úgyhogy ilyen szempontból megértő, és támogat, segít. Ahogyan anyósom is. Hálás vagyok nekik. Most meg azt látom, hogy mivel a gyerekek is ebben nőnek fel, szeretik a pezsgést. Miután lejárt az idei, a 7. Szent László Napok, mely alatt ezúttal is Balázs tartotta a frontot otthon, az esti imánál Zalán azt mondta – meg is könnyeztem –, lejegyeztem magamnak (máris kapja elő a telefonját – szerk. megj.): „Én Istenem, jó istenem, köszönöm a Szent László Napokat, mert játszhattam a barátaimmal. Anya, ugye lesz még?”
– Közben, vagyis párhuzamosan mást is dolgoztál, dolgozol. Tőkés László európai parlamenti képviselői irodájában tevékenykedtél, most pedig az Erdélyi Médiatér Egyesület adminisztrációjában vállalsz oroszlánrészt. Érezted valaha valamely szerepkörödben, hogy nőként hátrányban vagy? Beleütköztél abba a bizonyos üvegplafonba?
– Ahogy jöttek a gyerekek, a karrierépítés háttérbe szorult.
– Szorult vagy szorítottad?
– Egymást szorították. Két gyermek mellett gyakorlatilag az összes, munka mellett fennmaradó idő rájuk koncentrálódik. De mivel mozgékony család vagyunk, ezekbe a civil szervezkedésekbe, amennyire lehet, igyekszem őket is bevonni, ha nem másképp, akkor résztvevőként. És
amikor az ember gyermekprogramokat szervez, akkor a saját gyermekei igényeit is nézi, mert ők a legnagyobb kritikusok, megmondják, hogy mire van még szükség.
Hogy üvegplafon? Nincs, nem is volt. Minden munkámban csapatként hozzuk a döntéseket, én meg kivitelezem a rám eső részt. És ez jó így.
– Hol látod magad öt–tíz év múlva?
– Na, ezen még nem gondolkodtam. Remélem, hogy itthon, Erdélyben, és olyan mindennapi munkával, amit szívesen végzek – mert ez űz –, s amiért érdemes harcolni. Jó lenne, ha megszervezhetnénk a 20. Szent László Napokat is, és mellette számtalan olyan rendezvényt, ami építi ezt a közösséget. Elsősorban a gyerekeim miatt, másrészt pedig ezekért hajtok.
Kiemelt képen Mihálka Melinda (bal szélen) Péterffy Borival és szervezőtársával /Fotó: Molnár Ferenc
