– Milyen édesanyáddal a kapcsolatod?
– Visszagondolva a gyermekkoromra, egy gondoskodó, szerető és dolgos édesanyát látok, akinek egy nagycsaládban talán ez volt az elsődleges szerepe. Ezután jöttek az aggódó, aggodalmaskodó évek: miattunk és miattam, hiszen a barátok, a szórakozás, a kérezkedések időszaka következett zúgolódásokkal, meg nem értésekkel fűszerezve. Mindig voltak határok, amiket többé-kevésbé figyelembe vettünk.
Az évek során a kapcsolatunk átértékelődött. Személyében már nemcsak édesanyát láttam, hanem többet: barátnőt, lelki társat is.
Élettapasztalata, gondolkodása, a dolgokhoz való hozzáállása sok helyzetben kisegített, bátorított, sokat tanulhattam tőle. Mai napig is elmondom neki, hogy szeretem.
– Szerinted van olyan, hogy ideális anya? Ha igen, akkor azt milyennek képzeled?
– Gondolom, mindenkinek van egy ideálja, valós vagy képzelt síkon, egy példakép, egy minta. Azok a minták, amiket tapasztaltunk, láttunk a családunkban, azt vagy alkalmazzuk, vagy elvetjük, mert nem találjuk jónak, építőnek.
Pál Feri atya (előadásairól, könyveiről híres Magyarországon élő, római katolikus pap, mentálhigiénés szakember) jut eszembe erről a kérdésről. Az egyik előadásában arról beszél, hogy az a legfontosabb, hogy egy anya el tudja fogadni önmagát erősségeivel és gyengeségeivel együtt.
Ha tökéletes anya akar lenni valaki, akkor a gyereke irányába túlzott elvárásokat támaszt, a gyermekét használja fel tükörnek, hogy ő jó anya-e?
Ha el tudja fogadni önmagát, akkor nem lesz maximalista, és nem várja ezt el a környezetétől, hanem „elég jó anya lesz”.
– Miben hasonlít a te hivatásod az igazi anyasághoz?
– Ezen a kérdésen töprengve Máriára, a Szűzanyára gondolok. A szerzetesi életünk egyik mérföldköve a fogadalomtétel, ekkor minden nővér a szerzetesi neve elé még megkapja a Mária nevet. Ő számunkra a példakép megélni a nőiségünket, az anyai mivoltunkat akkor is, ha ez biológiailag nem valósul meg.
Nekem az anyaságról elsősorban a szeretet, gondoskodás, együttérzés, oltalmazás, családi melegség jut az eszembe. Ezeket a tulajdonságokat a saját életemre is tudom vonatkoztatni. Természetesen szerzetes nővérként egy közösségben élve, megélhetem ezeket a tulajdonságokat a nővértársaimmal való kapcsolatomban is: segítve őket, ha arra van szükségük, az időmből ajándékozva, meghallgatva másokat, betegségben meglátogatva őket, a közös programokon lelkesen, jó kedvvel kivéve a részem.
– És hogyan testesülnek meg ezek hivatásod mindennapi gyakorlásában?
– A mindennapokban rengetegszer találkozom a szeretettel az óvodás gyermekekkel való kapcsolatomban. A puszta jelenlétemmel is szeretetemet tudom kimutatni a gyerekek felé, amikor együtt játszom velük, együtt beszélgetünk olyan témákról, amelyek őket érdeklik.
Az óvodában a gondoskodásra és oltalmazásra is számtalanszor sor kerül, ha segítségre szorulnak a gyerekek, akár személyes szükségleteik kielégítésében vagy a gyengédség apró gesztusaiban: néha egy simogatás a gyerekek fején, egy ölbe felvevés, ha igénylik, mind biztonságot nyújtanak számukra. A gyerekek társas kapcsolatainak kialakulásában és fejlesztésében is nagy szerepet kap az óvodai élet. Itt egymás elfogadására, tiszteletére gondolok – csoporton belül ki van zárva minden jellegű agresszivitás. Ilyen szempontból fontos szerep jut az óvónőnek.
Az együttérzés szintén nagyon fontos: ha szomorú a gyerek, ha örül valaminek, ha izgatott, ha fél. Mellette lenni ezekben az érzéseiben, hogy érezze, szabad azt éreznie, és támaszként jelen lenni, hogy ne elárasszák ezek az érzések, hanem biztonságban tudja megélni azokat.
Mivel a gyerekek a nap nagy részét a csoportomban töltik, fontos, hogy családias légkör uralkodjon. Ehhez hozzátartozik a külső környezet, ahogyan díszítjük a csoportunkat, az igényesség, ugyanakkor ide tartozik az a hangulat, amely a csoportban tapasztalható.
– Hogy éled meg azt, hogy biológiai értelemben nem adhatsz életet senkinek?
– Emlékszem, hogy amikor elmondtam édesanyámnak a szándékomat, hogy szerzetesrendbe szeretnék vonulni, ami maga után vonja a családról való lemondást is , ő így reagált: „Te annyira szereted a gyerekeket, hogy képzeled azt, hogy sajátod ne legyen?” Voltak időszakok, amikor ez a kérdés erőteljesebben felszínre tört, máskor pedig eszembe sem jut. Ilyenkor ezt a vágyamat is a Jóisten elé viszem, az ő jelenlétében szemlélem azt, átnyújtom neki, és kérem a kegyelmét, hogy az Ő segítségével úgy tudjak ezzel a vággyal együtt élni, hogy ez a mások és magam javára váljon.
Tudatosan rátekintek, engedem, hogy legyen, mert ez a természetes, Isten nőként ezzel a vággyal együtt teremtett bennünket, és az Ő segítségével ez a vágy egy erőforrás lehet
a mindennapjaim során, amely segít, hogy megmaradjak érző szívűnek.
– Milyen anyának képzeled magad, ha lennének saját gyerekeid?
– Erre a kérdésre nehéz válaszolnom, mert ez csak a feltételezések világába visz, ami elvezet bennünket a valóságtól, de kérésedre egy elképzelt választ adhatok:
Szerintem egy lánynak, aki a családalapításon gondolkodik, van egy sajátos elképzelése, emellé még olvas is, beszél az anyaságról olyan személyekkel, akik ebben a témában példaképek számára, látta az otthoni mintát a nevelésről, és ott van az anyai ösztön is, ezek együttvéve lassan egy nevelési stílussá alakulnak. Ez egy folyamat, amit az ember nem megtanult valahol, hanem nap mint nap szembesül helyzetekkel, problémamegoldásokkal, hirtelen meghozandó döntésekkel, és ez tanít bennünket, felnőtteket is.
– Én mindenképp törekednék arra, hogy „elég jó anya” legyek. Fontosnak látom a dicséretet, a gyermeknek legyen része sikerélményekben, érezze az érzelmi biztonságot a szülők részéről, ehhez nagyban hozzájárul az is, hogy tapasztalja meg a gyermek a korlátokat, határokat is: ezt szabad, ezt nem szabad, ezt illik, ezt nem illik. Minden gyereknél, minden családban más és más minta van erre, mert nem vagyunk egyformák. Ami egyiknél beválik, az nem biztos, hogy a másiknál is alkalmazható, ezért az összehasonlítgatás (akár testvérek körében is) soha nem vezet jóra, alacsony önértékelést vált ki a gyermekben.
– Mit adnak hozzá az életedhez a gyerekek, akiket tanítasz?
– Szerzetesi hivatásomon belül az, hogy óvónő vagyok, a második hivatásom, munkám. Szeretem a gyerekeket, és a mindennapi pedagógiai munkámban a harmonikus gyermeki élet fejlesztése a célom. Minden gyermek egy külön egyéniség, és mindegyik külön a szívembe tud férkőzni. Mindenkinek megvan a szeretet-nyelve, amit idővel megismerek, ezzel tudok közelebb kerülni hozzá. Van, aki időt igényel részemről, időt a társas játékra, beszélgetésre, van aki dicséretet, megerősítést, és vannak, akik a testi kontaktust, ölelést, simogatást igénylik. Vannak gyerekek, akik nehezebben barátkoznak, visszahúzódóbbak, kezdetben távolságot tartanak, mert még nem találkoztak szerzetesnővel. Ez természetes, de idővel feloldódik bennük az ilyen jellegű zárkózottság. A gyerekekkel töltött idő számomra is öröm, lelkesedéssel tölt el.
Az óvodánk hangsúlyt fektet a vallásos nevelésre, amelyet a Kett-módszer (keresztény értékrenden alapuló valláspedagógiai módszer) segítségével próbálunk megvalósítani. Sok esetben, amilyen mély intenzitással, nyitottsággal megélik a gyermekek ezeket a foglalkozásokat, számomra is lelki élmény, nagy öröm és ajándék.
– Amikor például egy foglalkozás lezáró mozzanatában sor kerül egy kérés, köszönet megfogalmazására, hihetetlen dolgokat tudnak mondani. Akkor azt érzem, hogy igen,
eljutott az üzenet hozzájuk, megérte, érdemes érzelmileg hatni rájuk, és könnyet tudnak csalni a szemembe.
De nemcsak a gyerekektől kapok szeretetet, derűt, hanem a szülők is megajándékoznak bizalmukkal, amikor a mi óvodánkat választják, és amikor jól együtt tudunk működni velük. Észrevehető a gyerekek viselkedésében, gondolat- és érzésvilágukban a családi légkör hatása, az otthoni neveltetés. Ez természetes is, mert a gyerekek számára az első közeg, közösség (jó esetben) a saját családjuk. Ilyen esetekben a biztos alap le van rakva a gyerek életében, amire a pedagógusnak már csak építenie kell a szülőkkel karöltve.
