Ritkán görgetem végig az üzenetkérőimet, mivel már nem sok türelmem van a nigériai hercegek, amerikai hős katonák és a vissza nem térő alkalmas piramisjátékok között kincset kutatni, nem véletlenül nevezik levél-szemétnek a mappát. Olykor-olykor mégis megteszem. Gyakrabban kellene.
Pár hete már stagnált a felkérés, írországi profilról érkezett, teljesen valós személynek tűnt, mosolygós anyukától.
Segítségemet kérte, a családját keresi, 30 évvel korábban ugyanis az örökbeadása mellett döntöttek.
Nem vettem komolyan, nem is értettem, miért nekem írja, de válaszoltam. Kiderült, az angol posztjaim miatt keresett, hisz a környéken csak engem talált meg, akivel úgy tűnt, tud kommunikálni, ez sem tűnt hihetőnek, de olyan hangulatban voltam, hogy amikor hívott, a zöld gombot nyomtam meg, nem utasítottam el. Hosszas csacsogás után már tudtam, nem viccel, nem átverés.
Eldöntöttem, én bizony segítek neki megtalálni a családját, csak halvány lila dunsztom nem volt, hogy kellene ezt elkezdeni.
Aztán ment minden, mint a karikacsapás. Ő az ír szigeten, én meg itt, Székelyföld közepén, telefonáltunk, kopogtattunk, leveleztünk, és aranyat leltünk: adoptált testvért Svédországban, azóta elhunyt édesanya adatait, másik testvért Németországban, duzzadt a családfa, gyűltek a nevek, telefonszámok, információk. Tízgyermekes család legfiatalabbja az ír nő, akik mélyszegénységben éltek, amikor viszont hajléktalanokká váltak, a szülők úgy döntöttek, a rendszerváltás hozta lehetőségekkel élve, nyugati családoknak adják örökbe a gyerekeket, hisz más kiutat nem találtak, hogy biztonságba tudják őket.
A nagyobb gyerekek maradtak, a külföldi családok inkább a kisbabák és totyogók iránt érdeklődtek.
Pár héten belül előkerültek a testvérek, néhányan közülük sajnos már nem élnek, de a nővére, akiről még halvány emlékei is voltak, mintha köddé vált volna. A detektívregényeken felnőtt énem nem akarta hagyni, hogy épp őróla lemondjunk, ezért a szívességek szívességét is felvasalva sikerült a nyomára bukkannom. Amikor a fotója a kezemben volt, elsírtam magam, hiszen amint ránéztem, láttam benne ugyanazt a lányt, aki engem megkeresett, így kétségem sem volt afelől, hogy ő a hiányzó láncszem.
Szkeptikusan fogadta a hívásom, hiszen nem értette, én miért tudok a húgáról, aki mindig vele aludt, akkor is, amikor a sikátor volt az otthonuk.
Nehezen tudtam meggyőzni, találkozzon velem, és akkor mindent megmagyarázok. Sors fintora, hogy alig negyedóra sétára lakik tőlem, így tényleg perceken belül egymással szemben ülve kávéztunk.
Nem volt sok mondanivalóm, reménykedtem, hogy ha meglepetésszerűen megnyomom a hívás gombot, Európa másik csücskében becseng, és rögtön fogadják is a hívásom. „Itt van” – ennyit tudtam kinyögni, mielőtt egymással szembe fordítottam a két nőt, akik bár egymás nyelvét nem beszélik, hosszas csend után egyszerre zokogtak.
Tartottam a készüléket a kezemben, nyeltem a saját könnyeim, hiszen betolakodónak éreztem magam az ő tündérmeséjükben, de mégis óriási élmény volt szemtanúnak lenni.
Levegővétel nélkül beszéltek egymásnak, alig tudtam lépést tartani, hogy tolmácsoljak közöttük. Remegett a kezem, hangom, de úgy éreztem, hogy most magamhoz tudnám ölelni az egész világot.
Kalandvágyból és a szürke, hétköznapi robotból való kiszakadás miatt mondtam igent a felkérésre, játékos kihívásnak tűnt, aztán mégis életem talán egyik meghatározó pillanatává vált, ahogy a két lány először megpillantja egymást a kijelzőn keresztül.
Amikor egy kedves barátomnak elmeséltem a történetet, azt mondta, ilyet csak a Friderikusz-műsorokban látni. Úgy éreztem, épp annyira szürreális volt megélni, hogy emlék gyanánt megosztom mindenkivel, míg annyira meg nem fakul az élmény, hogy azt higgyem, egy filmben láttam, vagy álmodtam csupán.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
A fájdalmas múltat el lehet hallgatni, de a következménye ott lesz a döntéseinkben, szorongásainkban
Mindannyiunknak vannak családi történetei. Hallottuk őket, azonban kevésbé látjuk összefüggéseiben, hol és hogyan jelenik meg az ősök sorsa a mi életünkben. Dr. Tóth Erzsébet Fanni pszichológus és traumakutató Vibók Ildivel közösen megjelent könyve – beszÉLJ! Hogyan tárjuk fel a családi múltat? – épp ezt a fontos láncszemet illeszti a folyamatba: egy gyerek perspektívájából meséli el egy csehszlovákiai magyar család történetét, és rávilágít arra, hogy nemcsak Felvidéken, de Székelyföldön is lenne miről b
