Elegáns, jóképű, rokonszenves úriember mosolyog ránk az országutak szélén felállított, jó nevű férfiöltönyöket reklámozó óriásplakátokról. Ő Takács János, a Székelyudvarhelyen és Észak-Amerikában is ismert gyógytornász és masszőr, akinek élete - akár egy kalandregény.
Tárlatmegnyitókon, színházban, könyvbemutatókon és koncerteken is gyakran találkozunk. Karizmatikus, kiegyensúlyozott, panaszkodni még nem hallottam. Közvetlen és barátságos, az a fajta, aki gond nélkül szót ért a piaci kofával, s ha úgy alakul, a dúsgazdag amerikai milliomossal is elcseveg. Örökmozgó, tevékeny, igazi energiabomba, pedig túl van már a hatodik ikszen is. Lelkes műgyűjtő, kedveli a dzsesszt, a szép nőket és jó borokat.
Székelyudvarhelyen született és nőtt fel. Bukarestben testnevelő tanári, később gyógytornász diplomát szerezett. Tanított, de volt kultúrigazgató Fenyéden, dolgozott a csíkszeredai és udvarhelyi kórházban, gyógyított halmozottan sérült gyermekeket a Ceaşescu által alapított deznai rehabilitációs központban. A Securitate zaklatásai elől Amerikába emigrált, majd hazatért.
– Hogyan lettél modell?
– 2009-ben Dávid Boti fotós barátom bemutatott egy Svédországban élő divattervezőnek, Tibornak, aki épp modellt keresett egy új férfiöltöny- kollekcióhoz. Beszélgettünk, s egyszer Tibor rám mutatott: né, itt a modell! Gyermekkoromban kimondottan menekültem a fényképezőgép és mindenféle közszereplés elől. Felnőttként azonban muszáj volt leküzdeni ezt a gátlást. Igaz, nem itthon szabadultam meg tőle, hanem Amerikában.
– 1984-ben hagytad el az országot. Két lány édesapja voltál már, nős, sikeres gyógytornász, mégis disszidáltál...
– Mindig is lázadó, szabadságszerető ember voltam. Sok külföldi ismerősöm, barátom volt, akik meg is látogattak – ez nyilván szemet szúrt, a Securitate folyton figyelt. Zaklattak, hívogattak, faggattak. 1983-ban az eszméletlenségig összeverve találtak rám a Szejkén. Eldöntöttem: nem maradok tovább. Eljutottam Magyarországra, onnan hamis iratokkal Ausztriába, a treiskircheni menekülttáborba. Fizikailag, lelkileg összeomlottam... Aztán 1985-ben megérkeztem Amerikába. A nyelvet nem beszéltem, azt sem tudtam, hová visznek, de mindegy is volt. Az anglikán egyház fogadott be, így kerültem Észak-Dakotába, a préri kellős közepére, New Rockfordba, ahol pár száz skandináv telepes élt. Az első benyomásom az volt, hogy 200 évet visszautaztunk az időben, és egy westernfilmbe kerültem. Kaptam egy lerobbant házat, életem első autóját, és karácsonyra egy fegyvert, mert kötelező volt.
– Könnyen beilleszkedtél?
– Igen. Fantasztikus emberek voltak, befogadtak, segítettek, megtanítottak angolul. Kertészkedtem, gyerekekre vigyáztam, öregotthonban masszíroztam. Aztán megkeresett Rosalinde nővér, egy öreg apáca, akinek St. Paulban volt egy masszázsszalonja. Felajánlotta, hogy dolgozzam nála.
– Szóval apácákat masszíroztál?
– Persze, s volt köztük nagyon csinos is. De sok más kliensem volt, mindenféle társadalmi rétegből. Közben kijött a családom is. Sokat dolgoztam, tankönyvet is írtam, viszonylag hamar ismert lettem Észak-Amerikában. Egy bróker barátom, Bruce segítségével indítottam el a ma is működő vállalkozásomat, a European Therapeutic and Sport Massage Centert.
– Az amerikai álom valóra vált, mégis hazajöttél. Miért?
– Honvágyam nem volt, hiszen elég gyakran jártam haza, annak ellenére, hogy itt nem volt már semmim, hiszen a szüleim, a húgom már Magyarországon éltek. Nem is az emberek, inkább a város, a környéke hívott vissza. Aztán egy autóbalesetben megsérült a bal kezem, s jó ideig nem tudtam dolgozni. Akkor telepedtem haza, de azóta is visszajárok dolgozni, a lányaimat meglátogatni.
– A munkád révén rengeteg hölggyel kerültél kapcsolatba. Sikerült megfejteni a női lélek „titkait”?
– Az én szakmám művészet, pszichológia és orvoslás is egyben, egy jó gyógytornász és masszőr nem csak a testi, de a lelki görcsöket is kisimítja. Lehet, hogy az átlag férfinál jobban ismerem a nőket, egyrészt, mert a klienseim 80 százaléka nő. Másrészt pedig, mert azok, akik eljönnek hozzám, kinyílnak, sokat mesélnek magukról. Az amerikai nők közlékenyebbek, a székelyek zárkózottabbak. Egyébként nagyon sok hölgy barátom, ismerősöm van, a 90 évestől a tizenévesekig. Hűséges típus vagyok, akár nőkről, akár férfi barátokról van szó.
– Lelkes műgyűjtő vagy, aukciókra jársz. Hűséges vagy a tárgyakhoz is?
– Amit örököltem, attól nem válnék meg: édesanyám portréja és két Maszelka- festmény, amit édesapám kapott ajándékba a művésztől.
– Stílusosan, ízlésesen öltözöl. Hiú ember vagy?
– Nem vagyok hiú, de szeretek ápolt lenni, jól, az alkalomhoz illően öltözni. Szeretek kalapot viselni.
– Miért vagy hálás, és mit tartasz a legnagyobb erényednek?
– Hálás vagyok azért, hogy egészséges vagyok, jók a génjeim, nem híztam meg, nem tunyultam el. Erényem? A munkabírásom. Képes vagyok reggeltől estig megállás nélkül dolgozni anélkül, hogy elfáradnék.
– Tervek, álmok – van, amit dédelgetsz, hogy majd egyszer, talán?
– Nem élek a mának, de nem is tervezgetek hosszú távra. Jól élek, nem kívánok saját yachtot, repülőt, drága autót, nem is akarok dollármilliomos lenni. Így vagyok jól, ahogy vagyok.
Fotó: Dávod Botond
