Orendi Éva, ahogy sokan nevezik, a csíkszeredai Brigitte Bardot, az állatvédelem elkötelezett képviselője. Ő alapította Székelyföld legelső kutyamenhelyét. Nem is tudom, honnan volt hozzá ereje. Jómagam is ennek a küzdelemnek köszönhetem menhelyi kutyámat, innen a bizalmas tegeződésünk is.
– A neved egész Hargita megyében ismerik, hiszen karikaturistája voltál a hajdani Hargita Népe napilapnak.
– 1980-tól 1990-ig publikálta az újság a rajzaimat. Szerettem ezt a munkát. Abban az időben nem lehetett dolgokat kimondani, így karikatúrákban kódolva nyilvánítottam ki a véleményemet.
– Kevesen tudják rólad, hogy te dramatizáltad először a Csipike című mesét. Miért fogtál neki?
– Rengeteg kollégámnak volt kisgyereke a tervezőhivatalban, és abban az időben hiányzott a gyermekszínház, illetve a bábszínház a városból. Megkérdeztem a munkatársaimat, szervezünk-e előadást a körülbelül száz nebulónak. A Csipikére esett a választás, mert nem szerettünk volna egy elcsépelt történetet, a szerzője pedig, Fodor Sándor, csíkszeredai. Mivel a mesének nem volt színpadi változata, nekifogtam dramatizálni. A zenét a Barozda együttes biztosította. A bemutatóra maga Fodor Sándor is eljött, és nagyon tetszett neki. A bábjáték több mint 800 előadást ért meg.
– A karikatúra és a bábelőadások mellett nem nagyon lett volna időd kutyamenhelyet alapítani. Mégis mi vezetett idáig?
– A csíkszeredai kórház alatt volt egy úgynevezett „disznóváros“, ilyet valószínűleg nem láttál, a blokklakók itt tartották a haszonjószágaikat. Körülbelül 300 karámot képzelj el, és szinte mindegyik mellé kutyát, hogy ne lopják el a disznókat. 1996-ban jött egy rendelet, miszerint ezt a civilizálatlan telepet fel kell számolni. A disznókat leölték, a kutyákat pedig egyszerűen elengedték. Az a sok nyomorult négylábú csak a városba tudott bemenni. Én csak néztem, hogy mi történik?! Kezdtem venni az ételt, mert sajnáltam, hogy éheznek.
Nagyon soványak voltak. Egy idő múlva már vártak a lépcsőház előtt, később elém jöttek a tervezőhivatalhoz, és kísértek hazáig. Te, ezek érzik, kihez kell odamenni... De rájöttem, ez nem mehet így sokáig, rendezni kell a helyzetet. Híresek lehetnénk arról, mi, székelyek, hogy akkoriban mennyi sánta, beteg, sebes kutya volt a városban, dobálták őket kővel, rugdosták, seprűnyéllel verték, nem tudtak velük mit kezdeni az emberek. Nem tudtak kulturáltan reagálni a helyzetre. Pedig az állatok nem tehettek arról, hogy kidobták őket. Minden kutya gazdis szeretne lenni.
– Mi volt az első lépés?
– Elmentem az akkori alpolgármesterhez, aki meghallgatott, és biztosított arról, minden további nélkül segít, de először is létre kell hozni egy egyesületet. Összeszedtem 14 embert, megalapítottam. De nem volt hová vinni a kutyákat. ‘97 május elsejére nagy akciót rendezett a város, összeszedték az ebeket, hogy a „fontos ünnepre“ legyen „rend“. Nem altattak abban az időben, hanem titokban agyonverték a jószágokat. Egy barátnőmmel elmentünk oda, ahol összegyűjtötték, és egyszerűen elhoztuk őket. Egy darabig egy ismerősünk udvarán tartottuk az állatokat, és én főztem nekik az ételt.
– Zsögödben volt az első menhely. Hogy kerültetek oda?
– Mentem megint az alpolgármesterhez. Segített. A volt pártfarm területén bérelt nekünk egy istállót az önkormányzat, így átköltöztünk oda. De nem volt pénz ételre, se munkásra. Továbbra is főztem a rizst, a laskát, a húst. Szóval én jártam etetni, takarítani, s amikor nem volt kocsi, cipeltem gyalog a mezőn át a 10 literes, teli vödröket.
– Honnan volt minderre pénz?
– Amit az újságtól kaptam a rajzaimért, mind a kutyákra költöttem, plusz a hivatalos fizetésemből is sokat, meg hordtuk a vendéglőktől a maradékot, már aki hajlandó volt egyáltalán ideadni. Pénz annyi jött be, amit a barátok, kutyaszerető emberek adományoztak a kicsi keresetükből.
– Aztán Zsögödből is menni kellett. Bírtad idegileg?
– Persze. Mentem az alpolgármesterhez. Részéről jött az ötlet, hogy Csíkszereda Taploca részében, a városi szeméttelep mellett van egy hely, ami alkalmas lehet. Nekem először nem tetszett, de rájöttem, ott legalább lesz hely terjeszkedni. Ez lett a kutyamenhely végleges helye. Ma már tíz alkalmazottunk van, és egy német alapítvány, a Bruno Pet segíti a munkánkat. Nem mondom, hogy mindig felhőtlen ez a viszony, de az állatok jólétéért lenyeli az ember a békát. Ugyanakkor az önkormányzat továbbra is segít, két embert a város alkalmaz, és havi 3000 lejt is kapunk.
– Szerinted miért van ennyi kóbor kutya?
– Mert Székelyföldön az állattartásnak nincs kultúrája. Tisztelet a kivételnek. Nem becsülik sem a lovat, sem a kutyát, de miről beszélek?! Sokszor az asszonyt sem.
Szerintem már egészen kicsi korban, óvodában el kellene kezdeni a gyerekek nevelését, és elmondani nekik, hogy mi az a felelős állattartás. Mert értsük meg: minden egyes kóbor kutya mögött egy felelőtlen ember áll, aki kidobta, vagy aki nem ivartalaníttatta, és tovább szaporodott.
Pedig nálunk, a menhelyen, 2014-ben nem csak akció keretében, hanem egész évben ingyenesen lehet ivartalaníttatni, előzetes bejelentkezés után.
– Azt mondod, nincs kultúrája az állattartásnak. Mit értesz ez alatt?
– Akár a tartási körülményeket, hogy egyméteres láncon senyved az a kutya, víz nélkül egész nap, kikötve. De mesélek én történeteket, amelyekkel találkoztam, az eszed megáll. A nem kívánt szaporulatot egy pásztor az égő tűzbe dobta bele, az egyik kicsi melléesett, be a parazsak közé, onnan piszkáltam ki, megélt. A Mazsola nevet kapta, most boldog kutyus Németországban, szerető gazdiknál. Vagy amikor a megunt, szép, nagy juhászkutyát felcsapatták, ahogy itt mondják, felakasztották dróttal, de valószínűleg leszakadt, és én találtam meg. Ment az úton, nyakában a dróttal. Már belenőtt a húsába, de az a hatalmas jószág tudta, hogy jót akarok, tűrte, amíg a drótvágóval kivágtam a nyakából. Már nyüzsögtek benne a nyüvek. Nagy fájdalma lehetett szerencsétlennek. Vagy amelyiknek beleállították a hátába a villát. Örökre meggörbült az a jószág.
Van vak kutyánk, háromlábú kutyánk, őket mind az ember tette tönkre.
Az ember, aki háziasította őket. Ó, estig itt ülhetnénk, annyit tudnék neked mesélni...
– Sokat dolgoztál, dolgozol az állatokért. Ugyanakkor egyedül élsz. Nem hiányzik a gyermek, a család?
– Ott vannak a testvérem gyermekei, illetve unokái, velük sok időt töltök, imádom őket, rengeteg szeretetet kapok tőlük. Hát persze, én soha nem szidom őket, arra ott van az anyjuk (nevet). Azonkívül, család mellett soha nem lett volna időm ennyit foglalkozni az állatokkal, és ezt is meg kell csinálni valakinek.
– Megköszönte valaha, valaki, hogy ennyit dolgoztál a kóbor kutyák elhelyezéséért? Hiszen az utcán csellengő kutya az embereknek sem jó.
– Á, soha senki. Szerintem nem is értékelik. De tudod mit? Amikor belenézek a megmentett kutyák szemébe, és érzem a szeretetüket, az minden konfliktust, energiabefektetést megér! Mert egy kutya megmentésével nem lehet megváltoztatni a világot, de annak az egy kutyának megváltozik a világ!
Csányi Vilmos (Széchenyi-díjas magyar biológus, biokémikus, etológus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja) „A terhessé vált, autóból kidobva sorsára hagyott kutya napokig keresi a gazdáit, nem eszik, és szemlátomást igencsak szenved. Aki így szabadul meg egykori kedvencétől, az rendszerint azzal ámítja magát, hogy a kutya csak egy állat. Nem is gondol arra, hogy éppen úgy képes a szenvedésre, mint az ember, s a kutya az a kivételes állat, amely eltaszítását az emberhez, az embergyerekhez hasonlóan éli meg.”
Fotó: Mihály László
