Tizenöt éve újságíró vagyok, most mégis kissé elfogódottan megyek fel egykori iskolám lépcsőin. Még soha nem interjúztam hús-vér olimpikonnal. Ráadásul háromszoros olimpikonnal! Várok az ajtó előtt: néhány perccel korábban érkeztem. De mintha a túloldalon megéreznék: kitárul az ajtó, és Ráduly-Zörgő Éva jön ki sebbel-lobbal, széles, megnyugtató mosollyal. Egy élsportoló – aki ma már pszichológus, logopédus szakember. Amint belefülelek, hogyan foglalkozik a gyerekekkel, rájövök: ha volna ilyen, hogy él-pszichológus, vagy él-logopédus, akkor ő az (is) lenne. Így is élen jár, csak már nem foglalkozik vele. Ma már legfőbb célja, hogy másokon segítsen.
- Hogy derül ki valakiről már középiskolás korában, hogy élsportoló? Tornaórán dob kétszer a labdával, és tanárai azonnal észreveszik, hogy ez kirívó tehetség?
– Erre a hajító mozgásra, amely a gerelydobáshoz szükséges, születni kell. Főleg a lányoknál nagyon ritka az a képesség, hogy messzire tudjanak dobni, a fiúknál gyakoribb. Én valószínűleg örököltem valahonnan, mert a bátyám is ügyes volt ebben, ő maga is gerelyhajító volt, megyei szintű versenyeken nyert is. Már kicsi gyerekkoromban nagyon szerettem dobálózni hógolyóval, kővel. Apám sokat vitt halászni, amit én nagyon untam, ezért azzal szórakoztam, hogy a Nagy-Szamoson, ami azért jó széles, átdobáltam a köveket a túlsó partra. A kompos, amikor meglátta, mekkorákat dobok, csak vetette a kereszteket. Aztán a mostani Báthory- líceumban (akkor 11-esnek hívták) Hegedüs Sanyi bácsi, aki a nagybetűs Tornatanár volt az iskolában, felfedezte, hogy ügyesen mozgok, és bevett a tornakörbe. Nagyon élveztem, én voltam a legkisebb. Az is jól ment, tornaversenyeken vettem részt, de hirtelen nagyon megnőttem. Lógott le a lábam a felemás korlátról, alig tudtam egyensúlyozni a gerendán. Így aztán Hegedüs bácsi átirányított a kézilabdásokhoz. A kézilabdameccseken az ellenfél kapusa sokszor kiállt a kapuból, mert félt, hogy kárt teszek benne, olyan erővel dobtam be a labdát.
– Mégsem maradt meg a csapatsportoknál…
– Nem bírtam, ha egyes csapattagok ímmel-ámmal játszottak. Én olyan vagyok, hogy amit csinálok, abba beleadok mindent. Ha azt láttam, hogy elvesztettük a meccset, mert a többieket nem érdekelte annyira, mint engem, nagyon zavart. Mivel gyorsan szaladtam, nagyokat ugrottam, és akkorát dobtam a métalabdával (ojnalabdával), hogy az átrepült az iskolaudvart lezáró tűzfalon (és egyszer el is veszett valamelyik szomszéd udvaron), Hegedüs bácsi az iskolaközi triatlon, tetratlon és pentatlon versenyekbe íratott be, amelyek abban az időben nagyon népszerűek voltak. Iskolánk csapata az országos döntő szintjéig is eljutott. Ezek voltak azok a versenyek, ahol a sportklubok edzői kiválogatták az ígéretes sportolókat. Engem Gorgoi-Davidovici Mira fedezett fel, aki most már Izraelben él. Az első országos rekordomat métalabdával dobtam, jól rávertem az előző rekorderre. Még Onești-re is követtem az edzőnőmet egy fél év erejéig, a férje Nadia Comăneci-ék csapatát készítette fel. De nem bírtam azt a kemény rezsimet, ami ott volt, hazajöttem. Nagy Péter lett az edzőm, ő készített fel olyan szintre, hogy három olimpiára is eljutottam.
– Münchenben még nagyon fiatalon, nem egészen 18 évesen versenyzett..
– Igen, akkor még volt egy olyan lehetősége a fiatal tehetséges sportolóknak, hogy ha teljesítettek egy bizonyos meghatározott szintet, akkor elvitték őket az olimpiára, „csak úgy”, hogy tapasztalatot szerezzenek a világversenyen. Így kerültem be a román olimpiai csapatba. Saját rekordot dobtam ott, és máris döntős lettem. Olyan fiatal voltam, hogy az egyik versenyzőnővel azon nevettünk, hogy ő az anyám lehetett volna. Tizenkettedik helyet értem el Münchenben.
– Négy év múlva Montrealban is ott volt.
– Igen, akkor már a válogatott tagjaként, válogatott edzővel. Elvárták tőlem, hogy legalább az első nyolc közé bekerüljek, de csupán tizedik lettem.
– Ez után, de még a moszkvai olimpia előtt született meg az a rekordja, amit aztán 18 éven át nem tudott senki megdönteni: 68,80 métert dobott 1980-ban.
– Igen, abban az időszakban lettem egyetemista világbajnok (Mexikóvárosban, 1979), Európa-válogatott, tehát jogosan várta el mindenki, hogy legalább egy érmet hozzak. Csakhogy az történt velem, amit a pszichológiában túlmotiváltságnak hívunk. A rám nehezedő elvárások miatt nem tudtam sem enni, sem aludni, amit ettem, azt is kihánytam a verseny előtti napokban. Így „csak” hetedik lettem, ami önmagában nem rossz eredmény, csakhogy az eredményeinket mindig az elváráshoz mérjük. Mivel tőlem elvárták, hogy bekerüljek az első három közé, én a hetedik helyet fájdalmas kudarcként éltem meg.
– Ez azért érdekes, mert Önt mindenki olimpikonként emlegeti, ráadásul háromszoros olimpikonként… És szavaiból mégis azt érzem, hogy nem az olimpiák jelentették a sportkarrierje legjobb pillanatait.
– Valóban nem.
– Akkor mire tekint úgy vissza, mint a gerelyhajító pályafutása csúcsára?
– 1979-re, amikor Torinóban, az Európa Kupa döntőn rávertem az addigi legeredményesebb gerelyhajító hölgyre, a világcsúcstartó Ruth Fuchs-ra. Az Európai Kupa győzelem azt is jelentette, hogy a Montreali Világkupán, ahol a legerősebb csapatok versenyeztek, én képviselhettem Európát. Ugyanebben az évben Mexikóvárosban, az egyetemisták világbajnokságán, az Universiadén egyéni rekordot, országos rekordot, Universiade- rekordot döntöttem, és első helyezett lettem. Utána jött az ezeket is megdöntő rekordom 1980-ban. Csak pont akkor nem jött össze, amikor Moszkvában, az Olimpián voltam.
– Foglalkoztak akkoriban egyáltalán pszichológusok a sportolókkal?
– Nem. Sem az edzőm, sem az orvosom, sem én nem jöttünk rá, hogy mi a baj. Nem ismerték fel a túlmotiváltság tüneteit, amit most én már saját példámmal illusztrálva tanítok a testnevelési egyetemen.
– Akkoriban repülte körbe a világot, amikor a legtöbb romániai állampolgárnak még Magyarországra, Kelet-Németországba sem volt könnyű elutazni.
– Igen, és ez nagyon erős motiváló tényező volt! Nagyon szerettem utazni. Minden külföldi verseny előtt drukkoltunk, hogy megadják-e a vízumomat, vagy nem? Egyszer például nagy esélyesként indultam Bukarestből Törökországba, a junior Balkán Bajnokságra. Az állomáson derült ki, hogy nem kaptam kiutazási vízumot! Később megsúgták nekem, hogy egy pártmufti akart kiutazni, akinek nem volt helye a csapatban, így az én részvételemet fel kellett áldozni, hogy ő kimehessen. Egy másik nagyon fájó élmény a következő eset: a bukaresti országos felnőtt bajnokság volt, ahol én – ifiként – nagyobbat dobtam, mint az addigi felnőtt bajnoknő. A bírók lemérték a távolságot, az eredmény megjelent a kijelző táblán, aztán a verseny végeztével kivonultak a pályáról. Telt-múlt az idő, de az eredményt csak nem hirdették ki. Már esteledett, mikor egyszer csak látom, hogy a bírók mennek vissza a pályára a jelekkel és a mérőszalaggal. Leszúrják a jelet, de nem oda, ahol a gerelyem hegye a nyomot hagyta, hanem fél méterrel errébb. Lemérték ezt az új távot, és bejelentették, hogy én igazából fél méterrel kevesebbet dobtam, mint amit először mértek. Mindezt azért, hogy a bukaresti lányt hirdethessék ki bajnoknak. Azon a csaláson nagyon kiborultam, sírtam, még az újságban is megjelent egy cikk „Zörgő Éva könnyei” címen.
– Mégis folytatta.
– Akkor azt mondtam, hogy ezt így nem érdemes csinálni: abbahagyom. De hát nem abból a fából faragtak, akit meghátrálásra lehet kényszeríteni. Sőt: megtanultam, hogy nem elég néhány centivel nagyobbat dobni, mint az ellenfél, hanem a különbség nagyon jól látható kell hogy legyen. Arra a bukaresti lányra is utána többször méterekkel rávertem, akkor már nem tudtak mit hozzáfűzni, és az eredményt sem lehetett többé megmásítani.
– A sok átélt stressz irányította figyelmét a pszichológiára?
– Valójában eredetileg orvosira szerettem volna menni. A sok edzés, versenyzés viszont összeegyeztethetetlen volt az orvosi egyetem szigorú, egész embert igénylő programjával. Mindig érdekelt a gyógyítás: gondoltam, a pszichológus is gyógyít, csak nem a testet, hanem a lelket. Édesapám is pszichológus volt (Zörgő Benjámin, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem lélektan- professzora – szerk. megj.), de én nem miatta választottam a pszichológiát, hanem mert ez is segítő szakma, akárcsak az orvosi.
– Csakhogy alighogy bekerült az egyetemre, Elena Ceaușescu rendeletére felszámolták a pszichológiaoktatást…
– Veszélyesnek tartották. Ezt a kifejezést, hogy pszichológia, már nem is volt szabad használni, és persze a kutatásokat is betiltották ezen a téren. Édesapám szó szerint belebetegedett, és nagy valószínűséggel az 1980-ban bekövetkezett halálában is jelentős szerepe volt ennek a politikai döntésnek.
– Mi lett az egyetemistákkal, akik pszichológiára felvételiztek?
– Másodévtől gyógypedagógusi képzést is kaptunk. Erre szoktam én azt mondani, hogy minden rosszban van valami jó is, csak észre kell venni. Mert a gyógypedagógusi képzettségemnek köszönhetem, hogy most logopédusként dolgozom, és ezt nem cserélném el semmire. Immár húsz éve tanítom is a logopédiát az egyetemen, és nagyon büszke vagyok a volt diákjaimra, akik közül sokan sikeres szakemberek szerte az országban, sőt külföldön is.
– Miért döntött úgy, hogy a bukaresti Testnevelési és Sport Egyetemet is elvégzi?
– Egyrészt a férjem, Ráduly Károly is ott végzett. Én még nem tudtam pontosan, merre vegyem az irányt a moszkvai rossz élmény után. Másrészt a kiégés jeleit észleltem magamon, fel kellett töltődnöm, valami egészen mással akartam foglalkozni. Beiratkoztam a sportegyetem levelező szakára, majd 1981-ben megszületett a fiunk, Szabolcs. Amikor újrakezdtem a sportolást, már a férjem volt az edzőm.
– Nem okozott ez gondot?
– Másképp nem tudtam volna vállalni. Kicsi gyerekünk volt, az a házasságunk rovására ment volna, ha én folyton külön vagyok edzőtáborokban, versenyeken, ők meg távol tőlem. Így mindenhova együtt mehettünk, és legtöbbször magunkkal vittük a gyerekünket is, sőt, anyukámat is, ő vigyázott a kicsire, amíg mi edzésen voltunk. De a bukaresti Atlétikai Szövetségnél nem nézték jó szemmel, hogy edzőt váltottam, eldugták a versenyekre szóló meghívásaimat, megtorpedózták, hogy felkészülhessek az 1984-es olimpiára. Ez az az Olimpia volt, amelyet a Szovjetunió bojkottált, viszont Románia és Jugoszlávia szembeszállt a bojkottal. Jó eredményt érhettem volna el, de sajnos nem jutottam ki.
– A kapcsolatuk nem sínylette meg ezt az edző-sportolói viszonyt?
- Jót nem tett. Sem az, hogy folyton együtt voltunk, a pályán is, meg a magánéletben is, sem az, hogy én az ő módszereit állandóan összevetettem a korábbi edzőim utasításaival. Hosszú Katinkáéknál például ez szemlátomást nagyon jól működik, nálunk viszont nem volt eredményes. Ezért is döntöttem úgy, hogy más irányba, a pszichológusi, gyógypedagógusi képzettségem irányába indulok el. Életem legjobb döntése volt. Ő megmaradt edzőnek, tavaly ment nyugdíjba, de azért még a Sapientia Tudományegyetemen tartja a sportórákat. Pszichológusként segítettem az általa edzett atlétákat, és ez így nagyon jól működött. Több mint 35 éve együtt vagyunk, és elmondhatom, hogy minden rendben van.
– Akkor látta közelről Nyugat-Európát, Kanadát, amikor iszonyú különbség volt a hazai életszínvonal és a Nyugat között. Soha nem kísértette meg a jóléti társadalmak csábítása?
– Kaptam ajánlatokat, hogy maradjak kint, nem is egyet, főleg a csúcsot jelentő 1979-80-as periódusban. De 1980 elején meghalt édesapám, és anyukám egyedül maradt, a testvéreim pedig más városban laktak, messze Kolozsvártól. Akkor úgy éreztem, nem tehetem meg ezt a lépést. Aztán 1988-ban elegünk lett mindenből, beadtuk a papírokat, hogy áttelepülhessünk Magyarországra. De jött 1989. december, és maradtunk, abban reménykedve, hogy most már minden tökéletes lesz itthon is. Kissé naivak voltunk.
– Megbánták?
– Nem, ez is jó döntés volt. Itt is kellenek a szakemberek, szükség van ránk. A gyereknek is jót tett, hogy itt nőtt fel.
– Ő is sportolt?
– Elkezdett atletizálni, de nem volt könnyű neki, egy edző apával és egy olimpikon anyával. Árgus szemmel figyeltük minden mozdulatát. Óriási teher lehetett rajta. Mindenbe beleszóltunk: ne így emeld a lábad, ne úgy mozogj, satöbbi. Elege lett. Inkább elkezdett karatézni, az nagyon jól ment neki. Szabolcs szeret sízni, biciklizik, szalad, de nem versenyszerűen. A szakmájába viszont ugyanúgy belead mindent, mint én. Most Edmontonban, Kanadában él, és remélem, hogy később kicsit közelebb költözik hozzánk, legalább Európába.
– Visszatérve a stresszre meg a túlmotiváltságra: ma már minden sportolóval foglalkozik pszichológus?
– A legtöbb csúcsteljesítményt elért sportolóval igen. A stressz olyan dolog, amit személyre szabottan kell kezelni. Nincs egy, mindenkire érvényes stresszkezelési módszer. Van, akire a neurolingvisztikai programozás (NLP) hat, van, akire a relaxációs/imaginációs gyakorlatok.
– Sokan fordulnak Önhöz stressz okozta panaszokkal segítségért?
– Igen. Vizsgadrukk, családi feszültség, osztályon belüli konfliktusok: mindez stresszel jár. Szívesen segítek, hiszen nemcsak logopédus, hanem tanácsadó és nevelési szakpszichológus is vagyok. Érdekes, hogy amíg sportoltam, minden az én saját személyem körül forgott. Az volt a siker, ha valakit legyőztem. Most akkor vagyok boldog, ha másokon segíthetek. Például sok diszlexiás gyerek van, akinek 120-130-as az IQ-ja, mégis nagy gondjai vannak az olvasással, nyelvtanulással, mert „másképp vannak huzalozva” az idegpályái. Ilyenkor nemcsak velük kell foglalkozni, hanem a tanár kollégákkal is meg kell értetni, hogy ez a gyerek nem lusta, nem hanyag, hanem csak másképp működik az észlelése és az információfeldolgozási mechanizmusai. Sok tanár nem ismeri fel a diszlexia jeleit, ezért elhamarkodottan ítéli meg a tanítványát. Írtam angolul egy könyvet az egyetemi hallgatók diszlexiájáról. Az angol szakos kolléga, aki a könyvet lektorálta, egyszercsak odajön hozzám: „Te, azt hiszem, van az osztályomban egy diák, aki diszlexiás.” És tényleg az volt, csak addig nem ismerték fel a jeleket! A könyvemből jött rá. Ezért nagyon fontos lenne, hogy a tanítóknak/tanároknak képzéseket tartsanak a tanulási zavarok korai felismerésére.
– Megmondom őszintén, én utáltam a tornaórákat. Nem voltam ügyes, nem tudtam se messzire dobni, se cigánykerekezni. Minden teljesítményt mértek, és én nem feleltem meg a „báremnek”. A fiúk csúfoltak, a tanár ordított, és gúnyos megjegyzéseket tett rám…
– Pedig a tornatanároknak óriási lehetőségük van jó viszonyt kialakítani a tanulókkal! A kötetlenség, a mozgás szabadsága, a közös kirándulások őszinte, oldott tanár-diák kapcsolatot teremthetnek. Persze, tanára válogatja. Én nagyon javasolnám, hogy aki elkezdi a tanári pályát, előbb végezzen el egy legalább 30 órás önismereti tréninget, és előbb önmagát tegye rendbe. Ha saját magával rendben van, akkor már egészen másként tud figyelni a gyerekekre. Szociális és érzelmi intelligenciát, empátiát, konfliktuskezelést kéne fejleszteni a tanárképzésben, nem csak ismereteket átadni.
– Említette, hogy egyre több dolga van. Miért van manapság annyi problémás gyermek?
– Nagyon gyorsan változik a világ, most már a Z generáció is kamaszodik, és őket az Alfa generáció követi, akikre mindent ráhagynak a szüleik. Ezt hatalmas hibának tartom. Félnek szabályokat felállítani, pedig a gyereknek biztonságot adnak a szabályok, a következetesség. A szülők csak este találkoznak a gyerekkel, és akkor arra a kis időre nem akarnak neki korlátokat felállítani. Minden kívánságukat azonnal teljesítik, pedig a szükségletkielégítés bizonyos mértékű késleltetésének is személyiségfejlesztő szerepe van. Persze nem kell hagyni, hogy a gyerek három órát üvöltsön egy játékért, vagy valami édességért, de az sem jó, hogy minden vágya azonnal teljesül.
– Egyre több szakembertől hallani, hogy a mai gyerekek nem mozognak eleget.
– És ez nagyon nagy hiba. Nem gyalogolnak, nem sétálnak, nem rohangálnak a szabadban. Beültetik őket az autóba, autóval mennek iskolába, az iskolából magánórára, edzésre, onnan bevásárolni, majd haza. Miért baj ez? Mert a gyerek azt látja, hogy minden suhan. Nincs ideje belemerülni a részletekbe. Ha sétálunk, a kisgyerek megáll, felvesz a földről egy kavicsot, letép egy fűszálat, leguggol egy katicabogárhoz, kézbe veszi, és hosszasan nézegeti. Ez nagyon-nagyon fontos az idegrendszer fejlődése szempontjából! Ha viszont mindent csak az autó ablakából, suhanva lát, fizikailag is, szellemileg is sokat veszíthet. Nemrég egy anyuka elhozta hozzám a négy és féléves kislányát. A gyermek alig beszélt, viszont hiperaktív volt és viselkedészavaros. Kérdem a szülőt: mivel játszik otthon a kislány? A tableten és a számítógépen játszik, naponta 4-5 órát – jött a válasz. Nem hittem a fülemnek! Ma már a kutatások egyértelműen bebizonyították, hogy az egyoldalú kommunikáció és a mozgás hiánya legtöbbször kognitív- és viselkedészavart idéz elő a gyermekeknél.
– A szülők azzal szoktak érvelni, hogy rengeteget tanul a gyermek a sok hasznos oktatófilmből, amit a laptopon néz.
– Hiába tanul rengeteget, mert az idegrendszer csak akkor fejlődik megfelelően, ha a gyerek mozog, mégpedig sokat és napi rendszerességgel. Az egy helyben ülés iszonyú feszültségeket halmoz fel.
– A veszélyes tartalmakról nem is beszélve…
– A gyerekre veszélyes tartalom, ha otthon le is van tiltva, az apa mobilján vagy a szomszéd gyerek tabletjén esetleg nincs. Csak egy példát mondok: nemrég második osztályosokhoz hívtak meg szexuális felvilágosítást tartani, mert a gyerekek titokban egy nagyobb testvér okostelefonján pornófilmeket néztek.
– Mi a jó reakció ilyenkor a szülő részéről?
– Ha a gyerek magától elmondja, meg kell dicsérni az őszinteségért. Semmiképpen sem szabad leszidni, sopánkodni, mert akkor elvágjuk a további kommunikáció lehetőségét. A kommunikáció az, amiből egyre kevesebb van manapság családtagok között! Aztán el kell magyarázni, hogy amit ott láttál, az nem hasonlít a valósághoz, azt pénzért csinálják, de az igazi szerelem nem ilyen. Hanem ilyen:… - és elmondani az ő szintjén, hogy mivel jár az igazi szerelem. A gólyamesét pedig mellőzni kell. A szexualitás és a kisbaba érkezése iránt érdeklődő gyerekek szüleinek nagyon ajánlom a Peti, Ida és Picuri című képeskönyvet.
– Mit tehet az iskola?
– Semmiképpen sem lehet húsz évvel ezelőtti módszereket alkalmazni! Az iskolának fel kell zárkóznia a megváltozott körülményekhez. Már nem információk tömegét kéne bemagoltatni a gyerekekkel, mert hisz minden információ pillanatok alatt kikereshető a netről. Hanem módszereket: hogyan keresse, hogyan értelmezze, hogyan kapcsolja össze, hogyan alkalmazza ezeket az információkat.
– Most min dolgozik, a mindennapos logopédusi munkán és az egyetemi oktatáson kívül?
– Felnőttképzést tartunk kollégáimmal tanulási zavaros, diszlexiás gyerekek tanárainak és szüleinek a tünetek felismerésével és a „diszes”, valamint a figyelemzavaros gyerekek megfelelő támogatásával kapcsolatosan. Ezenkívül felnőtt diszlexiásokkal is szeretnénk foglalkozni, mert a hétköznapi életben ők is rengeteg problémával szembesülnek.
– Fantasztikus formában van. Most is szokott még sportolni?
– Naponta hasizomgyakorlatokat végzek és nyújtásokat, mert én is sokat ülök a számítógép előtt, sajnos. Ha tehetem, minél többet járok gyalog. És van egy kertünk, márpedig a kertészkedés kiváló lehetőség a testmozgásra, de a stresszkezelésre is.
– Meg szokta ünnepelni március 8-át, a nők napját?
– Igen, és ez gyerekkoromban is így volt, még akkor is, ha sokak szerint ez amolyan „kommunista” ünnep. Van is egy családi fotónk, ahogy a két nagyobb testvéremmel nyújtjuk a virágcsokrokat édesanyámnak. Most is szoktam kapni a férjemtől, fiamtól virágot. Azt hiszem, és ők is úgy érzik, hogy ez a gesztus egy évben legalább egyszer megilleti a nőket.
Ráduly-Zörgő Éva olimpikon, többszörös romániai országos bajnok és csúcstartó gerelyhajításban. Egyetemi világbajnok (Mexikóváros 1979), az Európa-válogatott (Montreal 1979) és Európa-kupa (Toronto 1979) döntő győztese, többszörös Balkán-bajnok, három olimpia (München 1972, Montreal 1976, Moszkva 1980) döntős résztvevője, veterán Európa-bajnok gerelyhajításban (Budapest 1992). Ma nevelési szakpszichológus, logopédus. A Babeș–Bolyai Tudományegyetemen neveléslélektant, logopédiát, sportpszichológiát és a pszichológia tanításának módszertanát tanítja. Hosszú ideig a Kolozs megyei Atlétikai Bizottság aktív elnöke volt, jelenleg tiszteletbeli elnök. Évekig a Román Atlétikai Szövetség választott vezetőségi tagja és a Román Olimpiai Bizottság etikai bizottságának tagja volt. Logopédusi tevékenységéért tavaly a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntette ki a magyar állam.
Fotó: Angyalosi Bea
