ARCHÍV Sándor Csaba: A gyerekekért mindent

Hatalmas bajusz, mosolygós szem, fantasztikus életöröm. Óriási energia árad belőle. A Hargita megyei Balánbányán él, itt és a környék településein tanítja a gyermekeket a mozgási anyanyelvükre, a néptáncra. 2012-ben együttese, az Ördögborda lett a közönség kedvence a Duna Televízió Fölszállott a páva című tehetségkutató műsorában, ahová ő be sem akart nevezni. A gyerekek vették rá. Sándor Csaba pedig a gyerekekért – mindent... (Cikkünk a Nőileg magazin 2014. novemberi lapszámában jelent meg.)

Fotó: Csedő Attila

A Nagyhagymás mészkő fennsíkja alatt, az Olt folyó eredeténél, az Egyeskő sziklatömbjének vigyázásával, mesék és legendák övezte vidéken él egy kis közösség, mely hűségesen őrzi őseinek hagyatékát. Ám az identitás megtartása egy vegyes lakosságú, mesterségesen felduzzasztott, óriási munkanélküliséggel küszködő városban hatalmas erőfeszítést igényel. Balánbányának szerencséje van. Mert a napi konfliktusoktól sem mentes településen, ahol a megfelelő magyar oktatásért is küzdeni kell, él egy ember, aki minden energiáját a jövőbe, a gyerekekbe fekteti.

– Büszke a bajszára?

– Nem kérkedem vele, de persze büszke vagyok rá. Már a gimnázium vége felé megnövesztettem, akkor még amolyan nyalka legénytoll volt ez, aztán egyetem alatt szakállam is lett, így kevésbé látszottak az érzelmeim az arcomon, ez jól jött a szekusok miatt. A katonaság alatt lerövidítettem, ahogy ott nevezték, „takonybajuszt“ viseltem. Aztán két alkalommal levágtam, de

a gyerekek megijedtek, azt mondták, hogy „Csaba bácsi, olyan csúnya vagy“. Mit csinálhattam volna, ha a gyermekek így kiosztottak?! Visszanövesztettem.

A bajusz hozzámnőtt, szervesen hozzátartozik az arcomhoz. Majdnem minden ember, akire felnéztem, vagy akitől bölcsességet tanultam, bajuszos volt. Például a nagytatám, valamint a tanítómesterem, Szász Anti bácsi, ifjoncként tőlük lestem az életet.

– Mikor táncolt életében először? Persze minden kisgyerek billeg a ritmusra, dallamra, de nem erre gondolok. Hanem amikor már népzenére, párral táncolt.

– Csíkszentdomokosi születésű vagyok, és mint minden rendes falusi gyerek, a szülőkkel együtt mentem én is lakodalomba, és édesanyámat kötelező volt megtáncoltatni, ezt nem lehett kivédeni soha. Én nyitottam a táncot, még édesapám előtt fel kellett kérnem édesanyámat, utána mehettem játszani, de addig sehova.

– A középiskolát a Márton Áron Gimnáziumban végezte. Akkor már létezett táncház Csíkszeredában, bár sokan nem örültek neki... Ön járt?

– Persze, de az iskolában tiltották. Így

minden kedden este kiszöktünk a bentlakásból, és minden szerda reggel perzsára kerültünk. Ez három évig ment.

Tizenegyedikben megmondtam az egyik nevelőnek, hogy hiába zárnak be, úgyis kiszököm. De ha elkap, megverhet. Soha nem sikerült elkapnia.

– A számonkéréskor mivel tudott érvelni?

– Tizenkettedikben az arcába mondtam az igazgatónőnek, hogy tudom, hogy az édesapám táncospárja volt régen, és imád táncolni. Ráadásul évek óta járok a gimnázium tánccsoportjába, az bezzeg jól jön, ugye?! Akkor oda se menjek? Nagyon érzékeny kamasz voltam, szinte sírtam, amikor ezeket mondtam. Ő erre úgy reagált, hogy értsem meg, egyszerűen nem szabad, nem engedhet. De én akkor is mentem.

Fotó: Csedő Attila

– A táncház, gondolom, Kolozsváron is probléma volt.

– Persze. Meggyűlt a bajunk a Szekuritátéval nem egyszer.

– Egy néptáncimádó kamaszból hogyan lesz geológushallgató Kolozsváron?

– Magyarországon ugyan volt táncművészeti főiskola, de mi oda ugye nem mehettünk, nem azokat az időket éltük. Édesapám, Isten nyugtassa, azt szerette volna, ha gépészmérnök leszek. De ez a szakma engem nem vonzott. Viszont a barlangok világa, a hegyek nagyon.

Azt gondoltam, a geológia meghozza nekem azt az asztalt, ami egy mérnöknek jár, ugyanakkor azt a szabadságot, amire vágyom, hogy kint járhatok-kelhetek a természetben.

Ehhez képest, amikor elvégeztem az egyetemet, és visszajöttem Hargita megyébe, Balánbányára kerültem a bányavállalathoz.

– Bánya?! Nem sok köze van a levegőhöz, a szabadsághoz, a zöldhöz...

– A tárna nem volt újdonság számomra. Minden egyetemi vakációm a bányában telt el munkásként, próbaszedőként dolgoztam. Öt centi szélesen, három centi mélyen ki kellett vájni a falat, 400-500 m mélyen a föld alatt. Arra is emlékszem, amikor munkásként mentem le először a tárnába, és arra is, amikor diplomás geológusként.

– Megtréfálták?

– Legelső alkalommal a gépész kipróbálta rajtunk, hogy a gravitáció tényleg működik-e. Munkakezdéskor beültünk a kasba, amivel le kell menni a bányába, és a mester kiengedte az indítókart. Száguldottunk.

Azt hittem, a gyomrom kijön a fülemen. Csak a fejlámpa világított rajtunk, rohantunk a koromsötét járatban lefelé.

Nyugtattam magam, ne legyek berezelve, ez biztos normális, mindig ilyen sebességgel gurulnak, de a velem egy kocsiban ülő bányászok káromkodásából ítélve nem ez volt a megszokott utazó sebesség...

– Ez máskor is előfordult?

– Igen, akkor már végzett geológusként. Úgy éreztem, miattam engedték el hirtelen a személyszállító kast. „Próbáljuk ki, hogy zöldfülű mérnök úr, frissen az egyetemi padból, hogyan bírja?“ De akkor már nem lepődtem meg.

Fotó: Csedő Attila

– Egyetemista évei alatt is aktívan táncolt, ugyanakor gyűjtötte a lépéseket, koreográfiákat. Honnan tudta, hová érdemes menni „leselkedni“?

– Meghatározó fontossággal bírt az életemben Kallós Zoli bácsi. Jó pár magamfajta makacs, nyakas, makuj fiatalembert jó irányba terelt. Engem mindig érdekelt, hogy falun hogyan táncolnak, milyenek a szokások, és tőle mindig megkaptam a szükséges információt.

„Hétvégén katonakísérő van Mérában, ne menjetek sokan, az feltűnő, vigyetek egy kicsi ajándékot, és mondjátok meg, hogy én küldtelek“.

Vagy „bál van, oda se menjetek sokan, mert az gyanús, az is ott lesz, akinek nem kéne...“ Így ismertem meg az autentikus mezőségi és kalotaszegi táncokat. Egyébként angolul is Zoli bácsi miatt tanultam meg. Sok érdeklődő külföldi jött Kolozsvárra Zoli bácsihoz, és én fordítottam neki.

– Úgy tudom, Kolozsváron abban az időben rendkívüli sakkrajongás tombolt...

– Igen, hát hogyne... (nevet) 1985 februárjában egy fellépésünk után azt mondták, hogy ahol próbálunk, ott nem tudnak nekünk többé helyet biztosítani, mert a sakk-kör iránt olyan tömegek érdeklődnek, hogy muszáj átadni nekik az időpontot és a helyiséget. A sakk-kör iránt... Persze elkezdtünk új próbatermet keresni, de sehol nem fogadtak be minket. Panek Katival felajánlottuk a magyar operának, hogy statiszta munkát vállalunk, csak adjanak egy lyukat. Nem mertek. Így került át a táncház az én albérletembe.

– Hogy nem vitték el Önt? Mi volt a titok, amivel ezt kivédte?

– A hobbi-szerű feljelentgetések. A táncházmozgalom a központi erők számára pont olyan volt, mint a hippikorszak. Sok egyfajta érdeklődésű, gondolkodású, értelmes ember egy rakáson, ráadásul magyarok, ez veszélyesnek tűnt nekik. Ebben az időben a közösségeket nem tolerálták. Olyan idők voltak, hogy ahhoz, hogy működni tudjunk, muszáj volt valakit mindig feljelenti, és akkor megnyugodtak a párt emberei. Ezért baráti körben megbeszéltük, beosztottuk, ki kit jelent fel, a szöveget előre együtt megírtuk, aztán otthon jót kacagtunk. Így ment ez akkoriban.

– Egy ízben maga a Szekuritáté „tisztelte meg“ azzal, hogy segített költözni...

– Mikor nálam volt a kintlakásban a táncház, egyszer csak hajnali 5-kor csöngettek. Kiskatonák, szekusok álltak az ajtómban. Hívhattam is azonnal a tehertaxit. Ám

nem voltam egyedül, 30-40 ember állt mellém azonnal. Három fogta az ágyat, egy a lemezjátszót, a másik rakta a lemezeket, a ruhámat.

Mivel akkor hirtelen nem volt hova mennem, kipakoltuk az egész bazárt a Széchenyi térre, ott üldögéltem a rakás tetején. De olyan erős közösség volt mögöttem, hogy délben már be is költöztem az új albérletembe. Tehát a táncház igazi közösségeket teremtett, és egyesek szemében pont ez volt a baj. De hiába harcoltak ellene. Csuda idők voltak azok!

Fotó: Csedő Attila

– A táncot folytatta diplomás geológusként is. Mikor hazatért, a mérnöki munka mellett elkezdett gyerekeket tanítani, majd két és fél év után otthagyta a bányavállalatot, és azóta csak a fiatalokkal foglalkozik. Miért történt a váltás?

– Akkoriban Csíkszentdomokoson laktam, Balánbányán dolgoztam. Mindennap reggel 4-kor keltem, délután 4-re értem haza a bányából, s utána szaladtam a gyerekeket összeszedni, hogy dolgozzam velük. Ez nagyon kimerítő volt. Mert falun ezt nem könnyű megszervezni, nem elég a személyes varázs, kell a meggyőző erő is, hiszen

faluhelyen a gyermeknek más dolga is van, mint a délutáni szakkör. „Mi az, hogy táncolsz Sándor Csabival?! Inkább menjél s hozzál be azonnal egy kas fát!

Az is mit szökik annyit, nincs egy csepp esze se, inkább nősülne meg, mint más rendes ember“ – ilyen hangok voltak Domokoson.

– A balánbányai Ördögborda táncegyüttest 1996 óta vezeti. Érdekes a névválasztás.

– Az ördögborda egy olyan páfrányfajtának a helyi megnevezése, mely a földtörténeti ókorban gyakorlatilag uralta a Földet. Túlélt két eljegesedést, és olyan hatásoknak, amelyek például lesöpörték a dinoszauruszokat, ellenállt.

– Komoly üzenete van a vegyes lakosságú Balánbányán, hogy a páfrány túlélte a jégkorszakot is...

– Fontos a névválasztás, meghatározza a közösség identitását. Mi a keresztelőt is komolyan vettük. Jöttünk haza a Tatros Fesztiválról, vittünk magunkkal papot is, és megálltunk a busszal a Szellő-hágón. Pezsgőt bontottunk, és ott, Gyimes és Felcsík határán, szimbolikus, mitikus helyen a gyerekek esküt tettek, a pap pedig megáldott minket. Azóta az új generáció megismételte a fogadalmat.

– Hatalmas sikert értek el a Duna Televízió Fölszállott a páva című tehetségkutató műsorában. 2012-ben Önök nyerték el a közönségdíjat. Ez minek köszönhető?

– A gyerekek találták ki, hogy nevezzünk be, én nem nagyon örültem neki. A színpad maga egy megmérettetés, nem hiszem, hogy a gyerekeknek egymással kellene versenyezniük. Meg féltettem is őket. Nagyon. Mert a média világa nem egyszerű még egy felnőttnek sem. Megállapodtunk, hogy csak úgy megyünk, ha száz százalékban rám hallgatnak, és amit én mondok, az szent. Azt mondtam, csakis felcsíki táncokat vihetünk, hiszen az az ő mozgási anyanyelvük, azt náluk jobban nem tudja más.

– Megfogadták?

– Igen, kisebb kerülővel. Egy ponton jöttek bennük a kétségek, és bár megállapodtunk a felcsíki anyagban, kitalálták, hogy vigyünk másfajta erdélyi táncokat. Én nagyon kikészültem, hogy meginogtak, a döntő előtt volt egy durva hétvégénk. Péntek reggel 8-kor berendeltem őket a Tanulók Házába, ahol a próbatermünk van, hoztak ennivalót, hálózsákot, vasárnapig nem mehettek haza.

77 órát voltunk bent! Közben háromszor felépítettem és kétszer lebontottam őket lelkileg. Egy ponton már én sem bírtam, mondtam, hogy beszéljék meg, mit szeretnének, és kimentem.

Meg kellett igyak egy üveg bort. Azt akartam, hogy sziklaszilárdak legyenek abban, amit elhatároznak. Hogy maximálisan higgyenek a döntésükben, magukban. A médiában elvárások vannak, rendezik őket, parancsolnak nekik, és ha egy zsűritag vagy egy rendező meg tudja változtatni a hitüket, a hangulatukat, le tudják törni a kedvüket, akkor baj van. De nem tudták.

Fotó: Csedő Attila

– 77 óra egyvégben a gyerekekkel?! A felesége hogyan tűri azt a sok időt, amit távol tölt, azt a sok energiát, amit a néptáncoktatásba fektet?

– Feleségem építőmérnök, sokáig együtt csináltuk a tánctanítást, ám ő szenvedélyesen szereti a szakmáját, így nyert az építészet. Nem könnyű helyzet ez, ami most van, de tűri szó nélkül. Illetve ez így

ebben a formában nem igaz, semmit nem tűr szó nélkül (nevet), néha kiömlik a kávéscsésze.

De azt gondolom, rendben vagyunk egymással. Maximálisan támogat.

– A balánbányai magyar közösség is segíti a munkáját?

– A néptáncoktatást óvodában kezdjük, akkor még csak játszunk. Aztán folytatjuk az alsósokkal, a tanítónők megfogják, sorba állítják, és lehozzák a gyerekeket a Tanulók Házába. Vannak gimnazistáink, egyetemistáink, akik messziről is hazajárnak az Ördögborda miatt. Itt mindenki áldozatot hoz. A gyermekek, a szülők és a tanítónők is értik és érzik ennek a fontosságát.

– Mi a végcél?

– Az, hogy megtanítjuk a gyerekeknek a saját, mozgási anyanyelvüket, fontos. De a közösség megmaradása szempontjából az a legfontosabb, hogy ezek a fiatalok majd milyen szülők lesznek, milyen gyermekeket nevelnek.

– Mikor úgy érzi, hogy sok, hogy nem bírja, mi viszi tovább?

– A reggeli húsz perc forró fürdő (nevet). Tényleg azzal szedem össze magam.

– Van hobbija? Egyáltalán: van-e ideje hobbira?

– Imádom a lovakat, a lovasíjászatot, tízéves Eszter lányommal szoktunk lovagolni. Erre valahogy szakítok időt. Egyébként pihenni is vele szoktam, beülünk együtt a fotelbe, ő az ölemben, néz valami filmet, rajzfilmet a tévében, én pedig ragyogóan szundikálok.

– Rendkívül elfoglalt, sokat „szalad“. Mi motiválja?

– Hetente 1200 gyermeket tanítok összesen, több településen. A szeretet, az ő sikerük éltet.

– Mehetett volna táncosnak, csilloghatna valamelyik nagynevű táncegyüttes élén, de a gyerekeket választotta. Miért?

– Ilyen a fajtám.

korábban írtuk

Az aranyvesszőt hordozó ember: Kallós Zoltán
Az aranyvesszőt hordozó ember: Kallós Zoltán

Kezdetben volt az eszme. És a hit, amely nem kérdezősködött tervezhető jövő felől, csak gyűjtött, vásárolt, felhalmozott. Miközben soha nem hangoztatta: lesz múzeum. Mert tudta, hogy lesz. És lett. És lesz iskola, mindegy, hogy miből. Lett.