• Fotó: Mihály László
– Lázadó kamasz voltál?
– Azt hiszem, nagy szerencsém volt azzal, hogy elég korán kapcsolatba kerültem a táncházzal. Nem jártam a szó klasszikus értelmében vett bulikba, az első diszkós élményem főiskolás koromban volt. Addig én táncházas voltam, meg hobós (nevet). Tarisznyát hordtam, nagy békejellel a nyakamban járkáltam, Hobó Blues Bandet hallgattam.
– Hogyan kezdődött nálad a táncházőrület?
– A ’89-es forradalom előtt jutottam el életemben először táncházba, Sepsiszentgyörgyön, ahol felnőttem. Az volt akkor az utolsó, mert onnantól betiltották. Aztán ’90 után újraindult, és persze én azonnal mentem.
Keresztanyáméktól kaptam táncházas bakelitlemezeket, mindet agyonhallgattam, minden dalt megtanultam róluk.
A táncot több idő elsajátítani, mint a népdalt, sokat kellett járnom táncházba, mire felismertem, melyik tánc melyik vidékhez tartozik. Eleinte mindegyik egyforma, később már kezd derengeni, hogy ez mezőségi, ez kalotaszegi…
– Gyönyörű, mély orgánumod van, élvezet hallgatni, ahogy énekelsz. Mikor derült ki, hogy jó hangod van?
– Arra emlékszem, hogy amikor kisgyerek voltam, nagytatáméknál volt egy hinta a diófa alatt, felültem rá, és daloltam. Gyakorlatilag egyvégtében énekeltem. Hogy nekem kivételes hangom lett volna, erre nem hiszem, hogy bárki felfigyelt akkoriban.
– Hogyhogy nem lettél néptáncos vagy népdalénekes?
– Tizenkettedikben a Háromszék Táncegyüttes akkori vezetője adott nekem néhány dalt, hogy tanuljam meg, és hívott, hogy menjek versenyvizsgázni az együtteshez. Akkor azt mondtam, rendben, de előtte szeretnék továbbtanulni.
Úgy gondoltam, jobb, ha lediplomázom, aztán ha még mindig úgy érzem, mehetek énekesnek vagy táncosnak.
Erdélyben akkoriban nem lehetett táncművészetire menni, a világ pedig nem volt még annyira nyitott, hogy például Budapesten tanuljak ilyen szakon, nem is tudtam róla, hogy létezik.
– Marosvásárhelyre kerültél, a színművészetire. Hogyan érezted magad az új közegben?
– Nagyon megijedtem a nagyvárostól. Amikor megérkeztem Marosvásárhelyre felkészítőre egy vasárnap, azt hittem, tüntetés van, olyan sokan voltak az utcán (nevet). Féltem ettől a nagyvárosi élettől, aztán megszoktam, megszerettem.
– A főiskola alatt történt veled valami, ami akár ketté is törhette volna a pályádat.
– Harmadéven lezuhantam egy hegyről. Elég megfeszített munkaperiódusunk volt, az évfolyammal elmentünk kirándulni a Maros völgyébe, hogy lazítsunk, feltöltődjünk. Páran úgy döntöttünk, elindulunk hegyet mászni. Egy sziklához értünk, ami nem tűnt veszélyesnek, de én lezuhantam. Nyolc és fél métert estem, leszakadt a lábfejem. Az Achilles-inam és egy kevés bőr tartotta a lábamat.
– Hogyan kerültél kórházba?
– Ez az egészségügy nagyon rossz periódusában történt, sztrájk volt, nem jött ki a mentő, és nem mobiltelefonos világ volt akkoriban, ez is nehézséget okozott.
A hegyről három fiú hozott le, lefektettek az út szélére, majd mindkét oldalra kiálltak stoppolni.
Mivel nagyon sürgős volt, hogy mihamarabb kórházba kerüljek, úgy gondolták, amelyik oldalon megáll egy autó, abba tesznek bele. Egy Maroshévíz irányába tartó kocsi állt meg, így kerültem oda.
– Maroshévízen hogyan reagáltak?
– Az orvos, aki ellátott, bejelentette, hogy levágja a lábamat. Az egyik kolléganőm győzte meg az ügyeletest, hogy van más megoldás, így gyakorlatilag ő akadályozta meg az amputációt. Végül itt csak egy elsősegélyműtétet hajtottak végre, majd két napig az újraélesztő szobában feküdtem. Ezalatt hárman haltak meg mellettem, nehéz 48 órát töltöttem itt.
– Aztán átkerültél Székelyudvarhelyre, kissé kalandosan.
– Tudtuk, hogy ott dolgozik egy profi ortopéd sebész, hadd mondjam el a nevét, László Gábor, én mindenáron hozzá akartam kerülni. Valahogy át kellett jutni Maroshévízről Udvarhelyre, de nem adtak mentőt, hogy a legrövidebb úton kerüljek át. A mínusz 22 fokban egy régi papucs Daciával szállítottak, először Csíkszeredába. Soha el nem felejtem, mindössze egy régi kockás pléd volt rajtam, annyira fáztam, hogy nem tudtam megállítani a fogaim vacogását, hangosan kocogtak, ahogy ott feküdtem a kórház udvarán, az egy szál pléd alatt, a csontig ható téli hidegben. Ugyanis meg kellett várnom, hogy Székelyudvarhelyről hozzon a mentő egy beteget, és hogy vissza ne üresen menjen, vitt engem. Így nem kerültem pluszpénzébe az egészségügynek.
– Udvarhelyen végre úgy érezted, biztonságban vagy?
– Történt itt valami, amit soha nem felejtek el. A folyosón vártam a vizsgálatra, egyszer csak odalép hozzám egy ápolónő, és azt kérdezi: maga az a színésznő, aki lezuhant? Igen, én volnék, válaszoltam. Erre azt mondja: nahát,
magából se lesz már színésznő, sántán…
Velem megfordult a világ, megfagyott a vér az ereimben. Életemben nem éreztem magam ilyen elkeseredetten. Sokkoltak ezek a szavak! Na, hát innen, a Nőileg hasábjairól üzenem ennek a „kedves nővérnek”, hogy színésznő lettem, és azóta is színpadon állok!
– Előtte meg sem fordult a fejedben, hogy vége lehet a pályádnak?
– Eddig a mondatig biztos voltam benne, hogy megmentik a lábam, és minden rendben lesz. Akkor, 21 évesen az volt a legnagyobb problémám, hogy fogok kinézni a színpadon. Ezt mondtam is az orvosnak, aki szerintem azt gondolta, bolond vagyok (nevet). Volt egy kedvenc előadásom Sepsiszentgyörgyön, amiben felhúznak a színésznőnek egy csodálatos cipőt a lábára, és én sírtam az orvosnak, hogy de doktor úr, nekem a színpadon már soha nem tudnak majd feladni egy gyönyörű cipőt a lábamra! Erre úgy reagált, hogy dehogynem, még táncolni is fog, az esküvőjén pláne, magas sarkú cipőben! És valóban, a lagzinkon a híres szászcsávási zenekar húzta a talpalávalót, és igen, táncoltam, nem is kicsit!
– Végeztél az egyetemen, több helyre is hívtak, te Csíkszeredát választottad. Hogyan szoktad meg?
– Nem volt ismeretlen számomra a város, hiszen fiatalkorunkban sokszor jártunk ide táncházba. Volt akkoriban Szeredában egy híres kocsma, a Tilos, ahol komoly kulturális élet folyt, kiállítások, felolvasóestek zajlottak, nagyon izgalmas közeg volt ez abban az időben. S nem utolsósorban volt egy olyan csodálatos cipőturkáló, hogy ájulat, korábban is, ha valami miatt Csíkba jöttünk, az volt az első, hogy elmentünk oda. Szóval fontos dolgok üzemeltek ebben a városban (nevet).
– De a színművészeti főiskola és a nagyváros után nem érezted, hogy a kisvárosi unalomba érkeztél?
– Elindul egy városban egy színház a semmiből, és te vagy a színésznő! Gondoljunk bele! Elmondani alig lehet, milyen izgalmas életünk volt! Hiába bicegtem, mert akkor még nehézkesen jártam,
az emberek megismertek az utcán, megszólítottak, éreztem a kitüntetett figyelmet.
A balesetem és a felépülésem után gyakorlatilag új élet kezdődött számomra, az új város és az új színház pont összevágott ezzel az újrakezdéssel.
– A férjeddel, Fazakas Levente népzenésszel, a Heveder zenekar prímásával is Csíkszeredában találtatok egymásra. Pletykáljunk kicsit, hogyan lett ebből házasság?
– Ismertem már korábbról, táncházból meg egy közös előadásból is, de valóban itt lettünk szerelmesek egymásba. Jó fél évig udvarolt, mire komolyabbra fordult a kapcsolatunk. Házasság úgy lett belőle, hogy körülbelül egy év után eldöntöttük, ha jönne gyerek, az mindkettőnket örömmel töltene el, és nemsokára teherbe is estem Vince fiammal. Egy pár négyzetméteres kicsi szobában laktunk a színészházban, se saját konyha, se saját fürdő, csak a közös a folyosó végén. Az egyik kolléganőm elment a színháztól, és megkaptam a szobáját, ami azért volt nagyszerű, mert volt benne egy pici konyhazug meg egy gardróbszerű előtér. Ide kellett átköltözni. Az ember tragédiáját játszottuk Székelyudvarhelyen, én aznap rosszul is lettem, majdnem elájultam, nagyon rossz passzban voltam, erre felhívott Levente, hogy nem pakolt át egyik szobából a másikba, mert hazament Csíkból Sepsiszentgyörgyre, ugyanis focimeccs van a tévében.
– Kiborultál?
– Hát persze, letörtem, kikészültem, és ebben a lelkiállapotban megérkeztem a régi szobába. Bementem, sehol a bútor, a ruháim. Óbégatni kezdtem, hogy Úristen, kirabolták a lakásomat, teljesen üres, nincsen meg semmim! A kollégák a folyosón mondták, hogy nézd meg, te, a másikban, lehet, Levente átpakolt. Az nem lehet, mondtam sírva, hazament meccset nézni. Na de csak benyitottam a másik helyiségbe, hát be van rendezve, Levente fekszik az ágyon és nézi a focimeccset. Én bőgök kikészülve, mint a záporeső, erre elém tart egy gyűrűt és megkérdezi, leszel-e a feleségem. Egy olyan gyűrűt ráadásul, amit ő készített! Persze hogy igent mondtam azonnal.
– Jól belecsaptatok az élet közepébe…
– Pont valamelyik nap mondta a férjem, milyen merészek voltunk, hogy ezt bevállaltuk,
sokan, amíg nincs anyagi biztonság, ha nem is saját lakás, de legalább egy rendes, megbízható albérlet, nem vállalnak gyereket.
Nálunk nem volt összkomfort, hazakerültem a kórházból a kisbabával, és nem volt meleg víz, levágták. Gyermekágyasként a komaasszonyomékhoz jártam fürödni, két tömbházzal odébb.
– Elég úttörő voltál abban, hogy egy kisvárosban nyilvánosan, a parkban tetted mellre a babádat.
– A cigány asszonyok jól megbámultak, és hallottam, amikor azt mondták, hogy né, ez olyan, mint mi, itt mindenki előtt szoptat! És tényleg, ők nagyon ösztönösen állnak ehhez a témához, számukra a gyerek igényei az elsők, és én is ezt tartom normálisnak.
– Nem zavart, hogy mit szólnak az emberek?
– Ne legyünk már álszentek, a tévéből, az internetről ömlenek ránk a szexuális jellegű tartalmak, a kamiongumitól a kávéig mindent félmeztelen nőkkel adnak el, akkor én nehogy már ne tehessem mellre a gyermekemet bárhol, ha neki erre van igénye! Lehet ezt kulturáltan, szépen is csinálni. A szoptatás a világ legtermészetesebb dolga, ez kellene legyen a normalitás.
– A harmadik gyerekedet otthon szülted, ennek komoly visszhangja volt Székelyföld-szerte. Ráadásul apás szülés volt, a Nőileg az első számaiban hozta a történeteteket.
– Úgy érzem, ez volt a férjemtől a legnagyobb ajándék az életben, hogy ő ezt bevállalta.
– Hogyan vetted rá, hogy otthon, együtt szüljetek?
– Levente egy székely férfi. Azt hiszem, ezzel elég sok mindent elmondtam. Egy átlag székely pasas reakciója az lenne, bolond vagy te, fiam, megyünk a kórházba. Soha nem felejtem el, mi akkor már építkeztünk, és Levente ült a monitor előtt, videókat nézett, tanulta, hogyan kell vakolni, és a levegőben gyakorolta a mozdulatot. Na,
én ott a vakolás közben egyszer csak megszólaltam, hogy én szeretnék itthon szülni.
Rám nézett, és azt mondta: micsoda, hát te nem tudod, azt hogy kell! Én-e, mondtam, én már két gyereket megszültem, nem úgy vagyok vele, mint te a vakolással, hogy most kezded gyakorolni! Azt hiszem, ez elég találó érvelés volt, mert látszott, hogy elgondolkodik, majd közölte, csináld, ahogy érzed. Nyugalomban, szeretetben jött világra a harmadik gyermekünk, csodálatos szülésben volt részem.
– Művész vagy, és egyben művészfeleség, hiszen a férjed prímás, népzenész. Vannak amolyan jó olaszos temperamentumú viták nálatok, vagy csend, békesség honol az otthonotokban?
– Mindketten sokkal érzékenyebbek vagyunk, mint az átlagember, ugyanakkor erős egyéniségek, és ez bizony okoz konfliktusokat. De
amikor hallom, látom Leventét muzsikálni, újból és újból szerelmes leszek belé.
A hangszer nem egy tárgy a kezében, hanem a teste meghosszabbítása, és olyan erős érzelmek áradnak belőle, hogy libabőrös lesz az ember, ha hallgatja. Felnézek a tehetségére, a tudására.
– Színésznő vagy, és van három gyermeked. Hogyan egyezteted össze az anyaságot a karrierrel?
– Jó logisztikával, akár egy hétre előre gyártva a lebonyolítási tervet, és egy olyan férjjel, aki ezt megérti és elfogadja. Meg ügyes nagymamákkal, dadákkal. Úgy gondolom, hogy ha abban az időben, amikor a gyerekeinkkel vagyunk, valóban rájuk figyelünk, nem okozunk nagy törést nekik az időnkénti hiányunkkal. Ranschburg Jenő – akinek a tanácsait egyébként igyekszem követni – lehet, forgatná a szemeit, ha élne és látná, hogy időnként beteszem őket a mese elé, hogy tudjak szöveget tanulni. Nem jó, de muszáj. Viszont a másik oldalról is lemondok dolgokról, előadás után hiába vagyok még fellelkesedve, már nem ülök le a haverokkal a kocsmában minden este dumálni, hiszen van három gyerekem, akiket le kell fektetni, akiknek mesét kell olvasni.
– Tehát dolgozol a gyerekek mellett, rendben, de szakmai izgalom van-e az életedben?
– Amióta triplán anya lettem, nem vagyok benne minden előadásban a Csíki Játékszínben, ám
nekem szükségem van a komoly szakmai kihívásokra, mert művészként ezektől pezsgek, ezek éltetnek.
Pont emiatt három éve Kézdivásárhelyen is játszom. Teljesen más egy „idegen” színházban dolgozni, új emberekkel találkozni, hiszen nem ismerjük egymás kifejezésmódját, reakcióit, és ez nagyon-nagyon izgalmas. Mindig jó munkafolyamatokban vettem részt itt, de az idei előadás, A Grönholm-módszer áll hozzám a legközelebb. Négyen vagyunk mindössze a darabban, nagyon jó hangulatban dolgozunk, szakmailag sokat jelent nekem ez a minőségi előadás.
– Falura költöztetek Csíkszeredából, nagyon kedves, barátságos hangulatú otthonotok van. Népies és modern egyszerre.
– A férjem a szép, finom kezével vakolta a házat, és a nappaliban a tömegkályhát is ő rakta. A lakberendezés nagyrészt az én feladatom volt. Még tömbházban laktunk, amikor kaptam egy többméteres, piros csíkos, gyönyörű régi vásznat. Amikor megláttam, azt mondtam, hogy én ezt nem szabom fel addig, amíg nem költözünk saját házba, mert ez lesz a függönyöm. És ez lett a függönyöm.
– A meglévő függönyhöz építettetek házat.
– Így van! (nevet)
– Sokszor hangos az otthonotok a vendégektől, nemegyszer invitálod meg a terített asztal mellé az éppen szűkös helyzetben lévő barátaidat.
– Főiskoláskoromban, amikor finoman szólva nem tobzódtunk az anyagiakban, többször előfordult, hogy valaki elhívott minket magához, ott egy terülj, terülj asztalkám fogadott, és belaktunk becsületesen.
Akkor elhatároztam, hogy ezt egyszer visszasegítem valakiknek, akiknek szükségük lesz rá.
– A hagyományok alapjáraton is hozzátartoznak a családotok életéhez. A karácsonyi ünnepkör szokásaiból melyeket tartjátok?
– Van két dolog, aminek a készítése elmaradhatatlan: az egyik az adventi koszorú, a másik pedig a mézeskalács. Ez egy kedves ráhangolódás a karácsonyra, számomra fontos, hogy felkészüljek rá, és ennek része a nagytakarítás is. Az ünnepre nem lehet csak úgy beesni, tudták ezt jól a régiek is. A koszorút és a mézes pogácsát a gyerekekkel együtt csináljuk, nagyon élvezik! Ha sikerül, kántálni is fogunk. Amikor a meleg fényű lámpásokkal megyünk a nagy hóban, akkora élmény, hogy azt se a tévé, se az internet nem adja meg a gyerekeinknek. Ezt át kell élni! Én nem tudok teljesen rusztikusan létezni, de szerintem sok olyan értelmes dolog van a hagyományokban, ami pluszt ad a mai életünkhöz.
– Sok székely hagyományt tartasz. Neked mit jelent az, hogy székely vagy?
– Rám sokan azt mondják, hogy tipikus örmény vagyok (nevet). Nem érzem se többnek, se kevesebbnek magam attól, hogy székelynek születtem. Én is egy ember vagyok a sok közül, próbálok hiteles és őszinte lenni. S ha ez sikerül, akkor lehetek székely, magyar, belga, hottentotta, akármi, mert nem az a fontos, minek születtél, hanem hogy milyen ember válik belőled.
korábban írtuk
Lélek és elme összjátéka: anyaság kerekesszékben
Egy kismama, aki végtelen örömmel és türelemmel játszik, beszél a kisdedével, emellett sokat sír és örül, ha nyugodtan letusolhat. Ismerős? Talán a világ összes kismamája ilyen. Nehezített terep, ha a kismama kerekesszékben van.
