ARCHÍV Szabó Kati: Kemény ember voltam, és most is az vagyok

– Tudatosan lettél tornász?

– Nem. Hatéves lehettem, amikor elkerültem Onyestre, ott működött az egyik legjobb tornásziskola. Konkrétan nem emlékszem az érzésre, s talán nem is tudatosult bennem, hogy innentől egy másik élet kezdődik, hogy az én iskolai éveim nem lesznek olyanok, mint a többi gyermeké. Egész kiskoromban olyan voltam, mint a kisfiam. Mindig ugráltam, fára és kertre másztam. A szüleimnek mondták, hogy valamit csináljanak velem, mert nagyon izgő-mozgó vagyok. Zágonban nyilván nem volt lehetőség, így először Kovásznára, majd Brassóba, onnan Onyestre küldtek. Az első osztályt már ott kezdtem, és az igazi tornát is.

– Nehéz elképzelni egy hatéves kislányt a román városban, szülők nélkül. Vissza tudsz emlékezni egy átlagos napodra?

– Először iskola és edzés volt, aztán naponta két edzés, először kétórás, majd négyórás. Az egész karrieremet bentlakásban töltöttem, reggel mentem iskolába, délután edzésre. Az eredményt mindenhol megkövetelték: jól kellett tanulnunk, de a torna volt a legfontosabb, ezért ott is meg kellett felelnünk az elvárásoknak. Soknak hangzik, tudom, de minket erre neveltek, így nem volt nehéz, megszoktuk.

A torna összesen 14 esztendőt jelentett az életemből, az utolsó tíz év pedig nagyon kemény volt. Amikor bejutottam az olimpiai csapatba, minden csak arról szólt. Karrierem során számos edzőm volt: Károlyi Béla és Márta, Adrian Goreac, Adrian Stan, Octavian Bellu, Maria Cosma, mind rendkívül szigorúak voltak, de utólag mindegyikre szívesen emlékszem. Úgy érzem, minden időszak jelentett valamit, legyen az edző, tornász kolléga, verseny, győzelem.

– Milyen kapcsolat volt a versenytársakkal? Ma tudtok-e egymásról?

– Szívesen emlékszem vissza rájuk is, azt hiszem, szinte mindenkivel jó kapcsolatban voltam. Persze akadt olyan kolléganő, aki a riválisom volt, ez inkább akkor mutatkozott meg, amikor versenyhelyzet volt, és mindketten jól akartunk teljesíteni. Sok mindenkivel tartom a kapcsolatot közülük, például Nadia Comăneci-csel is. Van olyan csapattárs, akivel igazi barátság alakult ki, és nem formalitásból, hanem ragaszkodásból akarunk tudni egymásról.

– 1984. Nyári olimpiai játékok. Négy aranyérem és egy ezüst. Fel lehetett ezt akkor fogni?

– Azt hiszem, egy kis szerencsém is volt azon az olimpián. Nem akartam elhinni, hogy ez történik velem. Nagyon fájó látni, ahogyan most teljesítenek a sportolók, ezért nem is nézem az olimpia tornagyakorlatait.

25 éve nem élek itt, nem értem, mi történik, és nem tudom, mi az oka ennek a bajnak. Amikor mi nagyon hajtottunk, nem lehettünk harmadikok, nyernünk kellett. Most sehol nem vagyunk.

– Mit lehetne tenni, hogy ez változzon?

– A nulláról kellene újrakezdeni. Még így sem lesz négy év múlva eredmény, de remélem, hogy újra ki lehet nevelni egy generációt.

– Akkor számított az, hogy erdélyi magyarként Romániát képviseled?

– Én csak a tornára koncentráltam. Nem emlékszem arra, hogy zavart volna a helyzet. Amikor Onyestre kerültem, nem tudtam románul, de tettem, amit kellett. Ma sem érdekelne, végezném a dolgomat.

Nekem az eredmény mindig fontosabb volt, és az, hogy megmutassam, ki vagyok, mit tudok.

– Gondolom, az elismerés is kárpótolt.

– Nem kaptam meg azt a fajta elismerést, amit vártam. Annyi aranyat, ezüstöt szereztem az országnak, mégsem kaptam semmit. 1984-ben én voltam Románia legeredményesebb sportolója, de nekem nem kellett dicsőítés, csak az, ami jár. Sokat ígértek, de nem kaptunk semmit. Akkor azt sem tudtuk, kitől kéne kérni. Most tudjuk az aranyérem árát, de mit tehetnénk? Talán az volt a sikerünk titka, hogy fegyelemmel és szigorúsággal kezelt az edzőnk, az eredményre és nem a nyereményre hajtottunk.

– Rosszulesett mindez?

– Akkor nem, most igen. Látom, miket kapnak a sportolók a semmiért, és tudom, mit teljesítettem én akkor. Ma a hatodik helyet is ünneplik.

Nem csak az indíttatás nincs meg, igazán meg sem tudom fogalmazni, mi hiányzik. Biztos, hogy nyerni akarnak ők is, de valami történik, amiért azóta sem sikerül.

– Ha most lenne lehetőség hazajönni, felkészíteni sportolókat, jönnél?

– Nem. A legjobb itthon, Zágonban, ez nem kérdés, és szomorú vagyok, hogy vissza kell menni, de most a két fiamnak élek. Ők ott születtek, még mellettük van a helyem.

– A férjeddel régóta éltek együtt. Mi ennyi év házasság titka?

– Titka? Nincs itt semmi titok. Ha van megértés és bizalom, akkor minden rendben van. Nem is olyan régóta, csak 25 éve vagyunk együtt (nevet).

és megmaradt a rendszerezettség is, amit mindketten nagyon fontosnak tartunk.

– Miért döntöttetek az elköltözés mellett?

– Felajánlást kaptunk, és elfogadtuk. Atlantába is hívtak, de az túl messze volt. ’91-ben mentem férjhez, együtt hoztuk meg a döntést. Én harmad- vagy negyedéves egyetemista voltam, amikor először vághattunk volna neki együtt, de a férjem akkor azt mondta, szó sem lehet róla, nekem maradnom kell befejezni a tanulmányaimat. Ő hamarabb távozott, a diploma megszerzése után követtem őt.

– Nehéz volt itt hagyni mindent?

– 5-6 évig Déván dolgoztam, Olaru volt a tornászlányom (Maria Olaru szintén világ- és olimpiai bajnok – szerk. megj.). Nagyon jól ment a felkészülés neki, talán ezért volt nehéz távozni akkor. Aztán Franciaországban a nyelv és a torna is más volt. Kicsi klubhoz szerződtem, nagyon hiányzott az itthon.

– A klubnál tudták, hogy ki érkezett hozzájuk?

– Gondolom, igen, de ott a sport nem olyan volt, mint itt. Most Franciaország rangsorban, teljesítményben előttünk jár, de akkor még nem. Kicsi klubnál voltunk, Párizsban más lett volna, de nem vágytam nagyvárosba. Ha nem hívnak, lehet, itthon maradtam volna.

– Többeket váratlanul ért a visszavonulásod, volt, aki úgy vélte, túl korán hagytad abba.

– Dehogyis, húszéves voltam! Hatéves koromtól számítva 14 év munkamezőnyöm van. Az utolsó hét évben minden hétvégén versenyen voltam, azt bírni kellett! Mentem körbe Európában, aztán jött Japán, Amerika, az időeltolódások, a megfeszített tempó. Nem tudtam aludni, mégis kellett versenyezni, és ez tönkretett. De

és nem hiszem, hogy húszévesen túl fiatal voltam. A tornát addig lehet csinálni, ameddig bírod és a fizikumod is engedi.

– Miután abbahagytad a versenyszerű tornát, az életmódot folytattad?

– Nem, elengedtem a gyeplőt, és híztam 25 kilót. Amikor máról holnapra megszakítasz egy folyamatot, és semmit nem csinálsz, az valahol visszaüt. Ha megettem egy almát, máris öt kilót szedtem magamra (nevet). Másfél év után aztán visszaalakultam. A szigorú program végül is mindig megmaradt, tartom a fegyelmet.

A gyerekeim is így élnek, nem szeretem a káoszt, a rendetlenséget, azt egyszerűen nem bírom.

– Hogyan képzeljük el egy sportoló házaspár mindennapjait?

– Megvannak a saját dolgaink, én csinálom az enyémet, a férjem az övét. Ez is szervezés kérdése, és ezt a hozzáállást is a sportból hozzuk. Mindenkinek van tennivalója. Én többnyire otthon vagyok, ha éppen nem a klubban. A férjem dolgozik, a gyermekek iskolában vannak. Ha a férjem vásárol, otthon maradok tenni-venni a ház körül vagy főzni. Én foglalkozom Zénóval és a leckéivel. Amíg a gyermekek kisebbek voltak, rengeteg közös programunk volt. Sétáltunk, bicikliztünk, piknikeztünk, halásztunk, ezek voltak a kedvenc tevékenységeink. Most járunk moziba is, és mindannyian szeretjük nézni a sportot, bármiről legyen szó, ezért néha ez is családi program nálunk. Ugyanakkor nagyon jólesik nekünk a semmittevés is.

– Említetted a főzést. Szeretsz kotyvasztani?

– Legyek őszinte? Nem! Nem szeretek, de megcsinálom. Nekem nem volt tipikus gyermekkorom, mert nem voltam anyukám mellett, így a főzést sem volt, ahonnan megtanuljam. Akkor kezdtem el, amikor férjhez mentem.

Anyukám azt mondta: Kati, amit főzöl, azt eszitek meg. És ez így is van.

– Sokfelé jártál a világban, sok országban megfordultál. Mit látsz erdélyi értéknek?

– Talán azért vágyom mindig annyira Zágonba, mert pótolom a kimaradást. Tényleg ott érzem a legjobban magam. Nem tudok egy értéket kiemelni, mert sok van, de szeretem a földijeim kedvességét és mindent, amit az emberek, tájak adni tudnak.

– Óvodát és sportcsarnokot neveztek el rólad. Ez kötelez?

– Nem is találok szavakat rá. Szép gesztus mindenkitől, de nem érzem azt, hogy kötelezne. Az nagyon jó érzés, amikor megkérdezem a gyermeket, hogy Zágonban melyik óvodába jár, és ő azt feleli, hogy a Szabó Kati óvodába. Hallottam a rádióban, hogy meccs van a Szabó Kati sportcsarnokban Sepsiszentgyörgyön. Jó érzés, hihetetlen, hogy rólam van szó.

– Melyik eredményedre vagy a legbüszkébb?

– Az összesre. Mindegyik érem és trófea mond valamit, elsősorban rólam és a munkámról. Most hirtelen az jut eszembe, hogy milyen büszke voltam, amikor a családom az 1983-as budapesti világbajnokságon megnézett a versenyen. Óriási dolog volt ez akkor,

Leírhatatlan az érzés, hogy tudom: édesanyám és a testvérem a teremben ül. Sem előtte, sem utána nem történt ez meg. A magyar csárdásra adtam elő a talajgyakorlatot, mindenki lélegzet-visszafojtva szurkolta végig, és felállva tapsolt az aranyérem után.

– Mi hiányzik itthonról?

– A legjobban a szüleim. Ők túl korán elmentek. Egyébként pedig minden.

– El tudnád képzelni, hogy hazaköltözz?

– Persze, nagyon szeretnék végérvényesen hazaköltözni. A férjemnek sem lenne problémája ezzel, ő aradi, az édesanyja most is ott él.

– Erdélyi magyarként mit üzensz a mai generációnak?

– Tudom, hogy minden fiatal karriert, pénzt, házat, autót, családot szeretne, és azt is tudom, hogy nem könnyű otthon. Azt üzenem, ne mondjanak le semmiről, ne adjanak fel semmit. Semmi nem könnyű az életben. Akarat és kitartás kell. Álljanak két lábbal a földön, és mindig legyenek észnél!

korábban írtuk

Kiss Eszter restaurátor: Elsősorban arra kell vigyázni, ami a miénk

Kiss Eszter falkép- és vászonkép-restaurátor az elmúlt századok (fal)festményei közt éli az életét. Apró lépésekkel megtisztítja a történelem nyomaitól örökségünk őrzőit, hogy mi is ugyanazt láthassuk, mint elődeink, századokkal ezelőtt.