Új munkahelyén fogad, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium igazgatói irodájában. Ismerjük egymást, közel 10 éve dolgozunk együtt a Székely Vágta szervezésén, most azonban arra vállalkozom, hogy egykori alpolgármesteri, most igazgatói minősége mögött a nőt, az édesanyát, a közösségi embert is tudjam megmutatni az olvasóknak. Már az elején Éva az iskolában zajló felújításról beszél, büszkeséggel tölti el, hogy alpolgármesterként indította el a pályázatot, és iskolaigazgatóként hajthatja végre. Én meg mosolygok magamban, mert megint azt a céltudatos, hosszú teendői listával rendelkező vezetőt látom benne, mint mikor a sepsiszentgyörgyi önkormányzat élén állt.
– Azt hittem, az alpolgármesteri munkát egy nyugodtabb váltja az iskolában, mégis azt látom, hogy most is tele vagy teendőkkel.
– Még mindig szeretem a kihívásokat, és kellenek is az életembe. Ennek az iskolának a rendbetétele tudja megkoronázni az életutamat. A váltás az én döntésem volt, és úgy érzem, jókor és jól döntöttem. Kiváló munkaközösségbe kerültem, ezért nem az a célom, hogy a légkörön változtassak. Jobb eszközöket és lehetőségeket szeretnék biztosítani ennek az iskolának. Lokálpatrióta vagyok, ezért az iskolámba is visszahúzott a szívem. Még mindig bennem van a mikós szellem, régi kötelék a miénk, hisz édesapám is ide járt, és a gyerekeim is.
– Kívülről úgy tűnhet, hogy a könnyebbik utat választottad. Aztán olyan szóbeszéd is volt, hogy innen készülsz magasabb pozícióba.
– Én minden munkámhoz úgy állok hozzá, hogy nem megpróbálom, hanem csinálom. A híresztelésekkel ellentétben, nem készülök innen sehova, semmilyen nagyobb pozícióba: ide jöttem, ezt a munkát szeretném legjobb tudásom szerint végezni.
– A szüleid mit tudtak kezdeni ezzel a nagy adag magabiztossággal? Netán visszahúzódó gyerek voltál?
– Visszahúzódó? Dehogy! Még csak jó gyerek sem voltam. Minden diákcsínyben benne voltam, de sokat tanultam, mert olyan tanáraink voltak, akikkel szemben nem mertük megtenni, hogy ne készüljünk fel egyik napról a másikra. Nem zseni voltam, hanem szorgalmas. A matektanárnőm így is jellemzett: te megdolgozol azért, aki vagy. A szüleim mindig azt mondták, ők csak akkor jönnek az évzáróra, ha engem kiszólítanak, így nem mertem azt megengedni, hogy ne legyek benne az első háromban.
– Akkor ez a tudatos, jótanuló lány szakmát is tudatosan választott?
– Nem mondanám. Majdnem véletlenül alakult minden, ami a pályámat illeti. Mérnökire felvételiztem, úgy adódott, hogy másodév után férjhez mentem, akkor iratkoztam át esti tagozatra azért, hogy itthon tudjak lenni. Az estiben már sokan vállaltak munkát, így én is elkezdtem az iskolában tanítani szaktantárgyakat. Megszerettem. Továbbfejlesztettem magam, posztgraduálist végeztem el: alkalmazott informatikát tanultam kimondottan tanügyi célzattal, megszereztem minden lehetséges fokozatot a tanügyben, és így ragadtam ott, egészen addig, amíg alpolgármester lettem. Véletlenek sorozata, de mint később kiderült, ennek is megvolt az oka.
– A tanügyből milyen lépések vezettek a közéletbe, majd az alpolgármesteri funkcióhoz?
– Az is véletlen volt. Albert Álmos polgármester utolsó mandátumakor jutottam be a helyi tanácsba az RMDSZ egyik platformján keresztül. Annyi helyet nyertünk, hogy jogosulttá váltunk egy alpolgármesteri székre. Az a személy, akit erre a feladatra szántak, nem jutott be a tanácsba. Kellett egy alpolgármester. Én zöldfülű voltam, de tele tettvággyal. A kampányt is önzetlenül, a városomért csináltam végig. Soha eszembe nem jutott, hogy politikai pozícióért tegyek valamit. A lokálpatriotizmus mindig erős volt bennem. Azért fogadtam el a felkérést, mert városomért akartam dolgozni.
– Milyen volt fiatalon, ráadásul nőként egy város élére állni?
– Az első időszakban sok újdonság volt. Sokat tanultam Albert Álmostól, majd Antal Árpád mellett is. Felnéztem mindkettejükre, ez fontos volt számomra. Ők nagyon karizmatikus egyéniségek, akiket lehet követni, az elképzeléseiket könnyen magaménak tudtam érezni. Igazából csak akkor tudsz teljesíteni, ha te is hiszel abban az irányban, amit mutatnak a feletteseid. Én tudtam hinni bennük.
– Leköszönő nyilatkozatodban azt mondtad, hogy „a nők másképp gondolkodnak, mint a férfiak, és ez hasznára válhat a vezető csapatnak” – miben nyilvánul meg a másképp gondolkodás?
– Az a miliő, amit egy nő teremteni tud maga körül más vagy másabb. Azon túl, hogy megbeszéljük a feladatokat, talán még meg is kérdezzük, hogy hogy vagy? Ezek az apró gesztusok másfajta munkalégkört teremtenek egy intézményen belül. Tény, hogy ezt a nők könnyebben behozzák.
Az az érdekes, hogy a tanügyből viszont pont a férfiszemet, a férfiakaratot hiányolom, holott ebben a szakmában is szükség van férfi példaképekre.
Nagyon kevés nálunk a férfi pedagógus. Jó lenne, ha mindenütt kiegyensúlyozottabb lenne az arány: a politikában is – bár itt történt jelentős előrelépés az utóbbi időben –, de a tanügyben is.
– Jó, hogy kitérsz erre. Én is úgy látom, hogy egyre több nő kap lehetőséget a közéletben, annak ellenére, hogy a mi térségünkben még mindig nem úgy nevelik a lányokat, hogy vezető pozíciót vállaljanak. Szerinted mi változott?
– Bármi is változott meg, én azt vallom, hogy ebben a kérdésben is az egyensúly a fontos. Egy mai modern nőnek nem szabad végletesen elmozdulnia csak az egyik irányba: ne mondjon le arról, hogy a munkájában kiteljesedjen, de ne mondjon le arról sem, hogy családja és gyerekei legyenek.
Fiatal anyukaként én is aközött vívódtam, hogy sem a munkámnak, sem a családomnak nem teszek eleget, aztán megtaláltam az egyensúlyt.
És igen, én otthon háztartást vezetek, főzök minden nap, én vásárolok be – alpolgármesterként is így tettem. A gyerekeimmel leültem tanulni, és azt is fontosnak tartottam, hogy amikor megszülettek, a megengedett két évet otthon töltsem és játsszak velük. Sosem felejtem el: jött hozzánk délután egy szerelő, miközben ő dolgozott, én a gyerekekkel játszottam. Azt kérdezte: maguknak egyéb dolguk nincs délután, mint a gyermekekkel játszani? Nincs, akkor éppen az volt a prioritás. Az pedig nagyon fontos volt. Amikor felnőttek, akkor is próbáltam anyaként is megállni a helyemet.
– Beigazolódott, hogy jól tetted mindezt?
– Úgy érzem, igen. Jól esik, hogy a gyerekeim az egyetem elvégzése után hazajöttek, aztán elmentek külföldre is, de nem akartak kint érvényesülni, hanem itthon dolgoznak. Mégiscsak tudtam adni nekik valamit, ami a városszeretetet, a lokálpatriotizmust illeti. Erre neveltem őket, és bejött.
– Arra emlékszel, hogy milyen tanácsot adtál nekik, amikor ők választottak pályát?
– A két gyermekem két külön személyiség: a fiamnak fogalma nem volt, mi szeretne lenni, a lányom viszont egyetlen lehetőségként említette az általa választott hivatást. A fiamat nyilván ismertem annyira, hogy tudtam, ha a közgazdaság, azon belül is a turizmus felé terelem, a családi vállalkozásban meg fogja találni a helyét. Így lett. A lányom világéletében dizájner szeretett volna lenni, ő megmondta, hogy addig tanul, amíg oda bejut. Nem volt más választásom, mint hogy támogassam ebben. Neki megadtunk minden lehetőséget, hogy tudja teljesíteni az álmát.
– Amikor politikai szerepet vállaltál, azt hogyan fogadta a családod?
– A férjem mindig mindenben támogatott, ezért nagyon hálás vagyok neki. Ha ő nem úgy állt volna mellém, akkor nem tudtam volna ezt csinálni. A gyerekeim itt is kétféleképpen gondolkodtak: a fiam borzasztóan büszke volt, a lányomat zavarta, hogy ismert ember az anyukája.
– Most mégis megfordult a világ, a lányod is közigazgatásban dolgozik.
– Igen, most ő is szárnyait bontogatja ebben a világban, érdekli; a fiam pedig kizárja a lehetőségét is, hogy a politikában részt vegyen.
– A karrierista nők esetében azt mondják, valamit felad valamiért. Te érezted így?
– Én nem tartom magam karrieristának, inkább maximalizmusnak nevezném. Azt vallom: amit csinálsz, azt csináld teljes erővel. De igen, voltak időszakok, amikor nem tudtam elfogadni, hogy nem tudok szabadon élni. Ez alatt azt értem, hogy nem tudtam akármilyen öltözetben menni a piacra, mert megjegyzik, nekem mindig elsőként kellett eltakarítani a havat a házam előtt, mert jöttek és mondták, hogy nézd meg, el van seperve. Tudtam, hogy nekem példát kell mutatni.
– Mit gondolsz, nőként nehezebb egy-egy döntést vagy akaratot átvinni a férfiakon?
– Nem nehezebb, de talán jobban elő kellett készíteni, jobban alá kellett támasztani. Nálam ez csak addig tartott, amíg megismertek.
– Milyen az ideális vezető nő?
– Következetes és emberi.
– Mit tartasz a legfontosabb megvalósításodnak nőként?
– Hogy a gyerekeim itthon vannak. Sőt, a lányom magyarországi férfihoz ment feleségül, és a vejem ide költözött.
– A politikai pálya meg tud edzeni. Rajtad változtatott?
– Nagyon meggondolom, hogy mit, kinek, mikor és hogyan mondok. Sokszor jártam meg, hogy nem jól fejeztem ki magam, vagy szándékosan más konnotációt adtak annak, amit mondtam. Mi ezt nem tanultuk, ez hiányzott belőlem.
– Áprilisi témánk a lapban a közösség. Mit jelent neked?
– Azt nevezem közösségnek, akik egyforma értékeket vallanak, egy közös célkitűzésért dolgoznak. Áldozatokat és erőfeszítést vállalnak valamiért, bármiféle ellenszolgáltatás nélkül.
– Fontos számodra a közösségi élet?
– Nagyon! A kulturális kikapcsolódás is nagyon fontos: színházba, hangversenyre, moziba járok, könyveket olvasok. Akkor érzem azt, hogy leülepszik bennem minden, és megkoronázza a hetem valami. A másik fontos közösségi program számomra a hitem gyakorlása. Hívő ember vagyok, minden héten járok templomba. Akkor jó a hetem, ha vasárnap el tudok menni szentmisére. A böjti időszakban ragaszkodom ahhoz, hogy pénteken ne együnk húst, vannak böjtös fogadalmaim: nem kell nagy dolgokra gondolni, de amit magamnak felteszek, azt ebben a hat hétben végigcsinálom. Csak magamért.
– Miért lehet fontos, hogy a nők támogassák egymást, mit tudnak egymásnak nyújtani?
– A nők egymás problémáit nagyobb empátiával tudják megérteni, és aki nyitott, segítőkész, nagy segítségére lehet a többi nőnek. Nem szabad azonban a mások problémáival azonosulni, mert ha mindenki gondját a vállára veszi, saját magát roppantja össze.
– Volt az életedben meghatározó női példakép?
– Édesanyám a meghatározó példaképem, jó kedélye, kedvessége, határtalan anyai szeretete, segítőkészsége, családszeretete, de aggódása is a mai napig elkísér.
– Szerinted jelenleg melyek a legfontosabb női kérdések, problémák a közösségeinkben?
– A munka és család közti őrlődés. Míg régebben az asszonyok csak a háztartással voltak elfoglalva, ma munkába járnak, mint a férfiak, az otthoni teendőket pedig most is el kell végezniük. Egy nő fogja össze a családot, a családon belüli kötelékek erőssége a nőtől függ.
– Hogyan kellene kezelni ezt a helyzetet, problémát?
– Az a nő tud jól teljesíteni otthon és a munkában egyaránt, aki kiegyensúlyozott, boldog. Én elengedhetetlenül fontosnak tartom, hogy legyen énidőnk, járjunk el sportolni, színházba, moziba, barátnőkkel találkozni, kirándulni – ezek azok a programok, amelyek feltöltenek, és erőt adnak a munkánkban. Végezzünk olyan tevékenységeket, amelyektől jól érezzük magunkat, és minden apró örömért legyünk hálásak.
Fotó: Kristó G. Hunor
