– Kapcsolatod édesanyáddal, mint az első nővel az életedben: mi a legfontosabb, amit tőle kaptál vagy tanultál?
– Azt jut eszembe, hogy amikor elemiben ebben a témában kellett fogalmazást írnunk, alig jött össze néhány gyengécske mondat, annak ellenére, hogy addig nekem soha nem okozott gondot a fogalmazás. Az anya-gyermek kapcsolat intimitása, bensőségessége miatt nem egyszerű erről elfogultság nélkül beszélni. Ráadásul édesanyámmal megtestesítjük azokat a sztereotípiákat, amik az első (fiú)gyermek és anya kapcsolathoz kötődnek, arra jellemzőek. Amit otthonról, a családomtól kaptam az egy jó alapozás, amire bátran építhetek, vagy amiből építkezhetek. S bár a szüleim nem feltétlenül így képzelték el a gyermekeik életének folytatását, mégis szabadon tudták engedni azt, hogy mi mit kezdünk ezzel az alappal.
– Jól érzékelem, hogy amikor az édesanyáddal való kapcsolatodról kérdezlek, akkor inkább a szüleidről szeretnél beszélni?
– Nehéz különválasztani, hogy mi az apám és mi az anyám „érdeme”. Az otthonunk még mindig az a „bevehetetlen” vár, ami a biztonságot, felüdülést jelenti számomra a külső és belső viharok ellenére, és ez főleg édesanyámnak köszönhető.
Édesapám talán a feltételek megteremtésében járt elől, de hogy az otthon a biztos pont maradt mind a mai napig, az az édesanyám számlájára írható.
Tőle örököltem az érzékenységet arra, ami a világban, körülöttem és bennem történik. A szülőföldhöz, a felmenőimhez való kötődést, illetve a kötelességtudatot, és azt, hogy meg kell próbálni jó embernek maradni minden körülményben.
Hittantábor Kolozson
Az elengedés szabadságára mindketten jól rá kellett gyúrnunk, de éppen ebben az elengedésben erősödött meg a kapcsolatunk és alakult át a ragaszkodásunk igazán bizalmi kötődéssé. Ma már nagyokat tudunk nevetni azokon a nem feltétlenül minden esetben jó mintákon, amiket tőle kaptam és a különböző élethelyzetekre való reagálásomban vagy éppen az egyetemistáimmal, „gyermekeim”-mel való foglalkozásban felfedezek.
– Kapcsolatod a húgoddal: miben másabb, gazdagabb a kapcsolatotok így, hogy különböző neműek vagytok?
– A húgom jól megvárakoztatott minket. Első elemis voltam, amikor született. Így annyira vártam már, hogy elmaradt például az ilyenkor szokásos testvéri féltékenység. A kor- és nemi különbség nyilván meghatározta a gyerekkorunkat, de a testvériségben nem igazán van ennek jelentősége. Persze ő volt a kicsi, akire vigyázni, a lány, akire figyelni kellett. Ezért is volt és maradt ő inkább apja lánya. A szüleink egy mindmáig nagyon erős baráti közösségbe tartoznak, akiknek a gyerekeivel együtt nőttünk fel igazi testvéri közösségben, de a húgommal a felnőtté válásunkban lettünk igazán jó testvérek. Amire felcseperedett, én már gimnazista voltam Udvarhelyen, amire serdült én már főiskolás.
Akkor lettünk jóban, amikor már egyetemre járt és én még szeminarista voltam (ő első, én utolsó éves), mert akkorra ért össze a gondolkodásunk.
Érdekes volt ezt szemlélni, pontosabban rácsodálkozni, ahogy a kicsi lányból önálló és nagyon öntudatos, szorgalmas egyetemista lett, aztán feleség és édesanya. És ennek az alakulásnak mindmáig nem csupán a szemlélője, hanem valahol a részese is lehetek. Sok mindenben hasonlítunk, de teljesen más karakterek vagyunk, így aztán a legtöbbször például egy döntésben hozzuk a saját szempontjainkat, amelyekkel kiegészülünk. Ő a realistább, megfontoltabb, kitartóbb, költséghatékonyabb, én a spontánabb, lelkesedőbb és álmodozóbb.
– Egy fiú a „lányosztályból”, aki pap lett. Van ennek valami köze a pályaválasztásodhoz?
– A hivatásom természetesen az életben szerzett tapasztalatokra és a megélt kapcsolatokra épül, de mégis mindenekelőtt a jó Istennek köszönhető. Adyt plagizálva, ami vagyok, az az Udvarhelyen töltött öt év által vagyok, mert ott értek az első igazi pofonok, ott kerültem bensőségesebb kapcsolatba a jó Istennel és válaszúthoz is ért az életem.
Az otthoni alapozás folytatódhatott abban a közegben, hisz a tanítóképzőben a tanáraink és főleg a gyakorló iskolák tanítói valóban az életre, a hivatásra készítgettek. Külön kegyelem az osztályközösségünk (25 lány és 4 fiú), akikkel a képzés ideje alatt kemény harcokat vívtunk ugyan, de az öt éves találkozónk óta évente összegyűlünk valamelyikünknél. A ballagáskor szerintem egyikünk sem gondolta volna, hogy ez így lesz. Ezeken a találkozókon értettem meg, hogy mit is jelentett az a közeg anno, ahol nemhogy nem kellett, de nem is lehetett szerepeket játszani.
– Gondolom, innen sem távoztál üres batyuval.
– Az önismeret és önmagunkra találás legintenzívebb időszaka volt ez, miközben identitásunkban erősödtünk meg és ebben nagy szerepe volt a lányoknak. Nem feltétlenül kényeztettek bennünket, srácokat, hanem becsülettel feladatok, kihívások elé állítottak úgy, hogy közben azért gondoskodtak rólunk. Tőlük tanultam, hogy mit jelent a bizalom és az elfogadás, de nagyon sokat a tisztességről és becsületről is. Érdekes, hogy a fiúk közül egyikünk sem lett, vagy maradt tanító (egyikük pl. unitárius lelkész lett), de a lányok kivétel nélkül jó szakemberek és példás családanyák.
– Női munkatársak: hogyan tudsz velük együtt dolgozni?
– A munkatársak között nagyon fontosnak tartom a kölcsönös bizalmat, tiszteletet és a közösségi megfontolás lehetőségének a megteremtését. Úgy alakult, hogy a közvetlen munkatársaim mind nők, az önkéntesek a lelkészségen is többségében lányok, de az egyháztanácsban a plébánián is vannak hölgyek.
Női munkatársakkal, önkéntesekkel
Azt látom, hogy inkább temperamentum és elköteleződés kérdése, hogy kivel tudok jobban együtt dolgozni, de az is szempont, hogy vannak munkák, melyekben általában a nők, másokban a férfiak hatékonyabbak. Számomra kihívás a csapatmunka, de talán éppen ettől inspirálóbb is tud lenni. Az egyetemisták körében azt tapasztalom, hogy a fiúk a legtöbb helyzetben sokkal konkrétabbak, realistábbak és operatívabbak. Keresik a kihívást és a feladatokat. Ha azt tapasztalják, hogy túlkomplikálunk vagy túltárgyalunk valamit, lelépnek. De attól még szükségük van a lányok kreativitására, érzékenységére és megfontoltságára. Lehet úgy dolgozni, hogy csak a célt és a feladatot látjuk magunk előtt, de én nem hiszek a csupán teljesítményorientált munkában. Az, ahogyan valaki végzi a feladatát, teljesíti hivatását, nagyon sokat elmond az illető személyiségéről. Az Úrnak sem volt más referenciája Péterékről, de ahogyan halásztak, és utána rendbe rakták a hálóikat, elég volt ahhoz, hogy munkatársainak hívja meg őket.
„Gyermekeivel”, az egyetemistákkal
– Mit gondolsz, a nők mit tesznek hozzá a férfiak életéhez? Mi volt az Úr célja azzal, hogy Ádám teremtése után tovább folytatta alkotó tevékenységét?
– Azt tapasztalom, hogy a férfiaknak nagy szüksége van az elfogadásra és bizalomra, de arra is, hogy bátorítsák és értékeljék őket, amit a hölgyeknél keresnek. Ez az a nőies intelligencia, asszonyi fortély, ami a lányok sajátja, ez inspirálja a fiúkat, katalizálja a kapcsolatokat. Ezáltal tudnak ők igazán férfiasan gondoskodóak és megértőek lenni, amit viszont a lányok keresnek bennük. Mindez a szabadságban szelídül őszinte tiszteletté, amivel a férfi megteremtheti a nőknek oly fontos stabilitást és biztonságot. Ez így persze nagyon elméleti és leegyszerűsített, főleg azért, mert minden kapcsolat egyedi és különleges.
A Jóisten talán erre „játszott rá”, amikor férfit és nőt teremtett, hogy a különbözőségben keressük és fedezzük fel az egységet.
Ebben a különbözőségben hihetetlen erő és potenciál van mind testi, szellemi, lelki szinten, ha ez a különbözőség az egységet szolgálja, vagy legalább azt keresi. Mindannyian erre az egységre törekszünk, és ennek leszünk részesei reményünk szerint a Jóistenben majd „odaát”. Itt a földi életben a házasság, de minden egyes jól megélt kapcsolat abban segít, hogy rákészüljünk erre a nagyon vágyott, de végső soron csak a Jóistenben beteljesülő egységre.
