– Már gyerekkorodban színésznő akartál lenni?
– Nem, nem voltak ilyen álmaim. Egy időben doktornő szerettem volna lenni, de amikor jött a suli és vele együtt a különböző tantárgyak, rájöttem, hogy a kémia miatt nem fog sikerülni. Még a hírolvasás is érdekelt, végül azonban lemondtam róla.
– Milyen volt az első találkozásod a színházzal?
– A nagyváradiak Csiky Gergely Nagymama című darabjával jöttek a szülővárosomba, Szilágysomlyóra, és akkor figyeltem fel Csíky Ibolyára. Annyira tetszett, ahogyan ő élt a színpadon, és akkor fogalmazódott meg bennem, hogy én is ezzel szeretnék foglalkozni.
– Végül emiatt felvételiztél a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának színművészeti szakára.
– Ez nem volt ilyen egyszerű. Miután rájöttem, hogy az orvosi karrieremnek annyi, érdeklődni kezdtem az irodalommal kapcsolatos dolgok iránt. Olvasgatni kezdtem, tetszett az, amit láttam, de nem tudtam, hogyan lehet megközelíteni. Színész, rendező vagy dramaturg legyek? Mivel szerettem verset mondani, arra gondoltam, hogy megpróbálkozom a színészi pályával. Két sikertelen felvételi után jelentkeztem Kolozsvárra, ahol felvettek.
– Milyen benyomásaid voltak az első egyetemi év alatt?
– Eleinte el voltam kábulva – életemben először Kolozsváron láttam nagy színpadot –, másodéven pedig kiábrándultam az egészből, mert túl kevésnek tűnt. Harmadéven egy vizsgára készültünk – rengeteget próbáltunk a színházban –, és egy éjszaka vissza kellett vinnem a jelmezeket az öltözőbe. Átmentem a sötét színpadon, csak a munkafény világított, és néztem, hogy milyen ütött-kopott az egész, az előadásokon viszont megtelik élettel, és a nézők elkezdenek figyelni; akkor döntöttem úgy, hogy maradok. Különben
a mai napig érdekel, meddig jön a néző, hol veszíthetem el,
hol törik meg az a kapcsolat, ami a legelején még megvan.
– És amikor rájössz, hogy elveszítetted a nézőt?
– Mondjam azt, hogy sz.r érzés? Amikor a színész felmegy a színpadra, azt is nézi, hogy az emberek figyelik-e. Ha esetleg nem figyelnek rá, hajlamos begörcsölni, és lehet, hogy akkor rontja el. Mostanában, ha rossz napom van, nem pörgök, mint az állat, felvállalom, hogy én sem vagyok tökéletes.
Ha a színész ilyen szempontból is őszinte, a néző elfogadja, mivel egy hús-vér embert lát, aki tévedhet, nem pedig valamilyen robotot.
– Mit érzel akkor, amikor valami nem úgy sül el, ahogyan azt szeretnéd?
– A színész általában felépít magában egy formát, és többnyire ragaszkodik ehhez. Mozgásközpontú előadásnál fontos, hogy többnyire ugyanúgy jöjjenek ki a dolgok, prózai darabnál azonban több lehetőség van a játékra. Nem is az a baj, ha nem jön ki, amit eltervezünk, inkább az zavar, amikor nem tudunk játszani. Például akkor, ha elrontjuk a szöveget és képtelenek vagyunk improvizálni.
– A saját hibáid zavarnak jobban, vagy a színésztársaidé?
– Az enyémek; egyből felteszem magamnak a kérdést, hogy mi és miért történt. Bárki hibázhat, de ha nincs valami komolyabb probléma – például ránk szakad egy díszletelem, valakinek a fejére esik a reflektor –, ami megtörné az előadást, folytatni kell.
– Mitől tartasz leginkább az előadások előtt?
– Hogy nem jut eszembe a szöveg; ez a színészek rémálma. Akkor van nagyobb baj, ha kevés szöveg van, nehezebben lehet javítani. Általában improvizálok, de úgy, hogy a partnere(i)met sem akarom cserben hagyni, hisz közös a munka.
– Volt olyan előadás, amelynél szinte minden tökéletesen működött?
– A Lecke, amelyet 2001-ben mutattunk be a temesvári magyar társulattal. Imádtam azt a próbafolyamatot és az előadást. Igazából akkor volt az első szerepem, eleinte nem is sejtettem, mi lesz belőle, de belevágtam.
Otthon éreztem magam a színpadon, valahogy minden összejátszott, hárman szerepeltünk benne, és ott volt még az akkor pályakezdő zongorista, Cári Tibor, illetve egy hegedűslány, sőt a díszlet- és a jelmeztervező is rengeteget segített.
– Ez lehet egy sikeres előadás receptje is…
– Sok mindentől függ a siker: a rendező hogyan építi fel a csapatát, kiket választ ki, milyen az első találkozás. Olyan rendező is van, aki már a legelején felvázolja, miről szól a darab, más viszont megkéri a színészeket, hogy együtt olvassák el.
– A Lecke másért is emlékezetes számodra: 2002-ben a Tanítvány szerepéért neked ítélték a Fiatal Tehetség díját a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján, Kisvárdán.
– Nagyon kezdő voltam akkor, de örültem az elismerésnek. Szerintem nemcsak az én érdemem volt, hanem az egész csapaté.
– Azóta több díjat is kaptál. Szükség van egyáltalán rájuk?
– Jólesik az embernek, még akkor is, ha nem azért a produkcióért kapja, amelyet a legjobban szeret. Jó érzés, amikor néha valaki azt mondja, hogy ügyes voltál, és megveregeti a vállad.
– A nézőktől kapsz visszajelzéseket?
– Azt szeretem, amikor megyek az utcán, és valaki rám mosolyog vagy rám köszön, legtöbbször azt sem tudom, hogy kicsoda. Azt jelenti, megérte, hogy bejöjjön a színházba. Amúgy sokat gondolkodtam azon, hogy manapság kell-e egyáltalán ez az intézmény, hisz ott van a televízió, az internet. A néző elfoglalja a helyét, nem is tud kényelmesen ülni, nem tud enni, mint otthon, nem állíthatja le a darabot.
Számomra fontos, hogyha már eljön, akkor maradjon is valamivel,
nevessen vagy sírjon, és ne azzal a gondolattal menjen haza, hogy soha többé nem teszi be a lábát a színházba. Kinek játszunk, ha nem a nézőnek?
– Több fronton is igyekszel kapcsolatba lépni a nézővel: játszol a temesvári magyar és román színháznál, illetve Budapesten, Pintér Béla társulatánál. Nem sok ez egyszerre?
– Nem annyira. Budapesten olyan színészek is vannak, akik minimum tíz–tizenöt produkcióban játszanak párhuzamosan. Persze mindegyikben nem lehet maximálisan teljesíteni, valamelyik mindig megsínyli. Egy idő után felmértem, hogy egy-egy szerep mennyi erőfeszítést igényel, és megtanultam beosztani az energiámat.
– Ebben a nagy hajtásban van valamilyen speciális technika, ami megnyugtat?
– Amikor nagyon nagy a nyomás, akkor idióta műsorokat nézek, azokkal sütöm ki az agyam. Olyankor nem szoktam művészfilmet nézni, olvasni, nem hiányzik, hogy valami még jobban a földbe döngöljön.
– A munka mellett mennyi időd marad a magánéletre, családra?
– Az elején csak a munka létezett számomra, aztán 2011-ben, anyum halála után egy csomó minden megváltozott, átrendeztem az életemet. Nem szabad csak a munkára koncentrálni, mert az emberek elmennek mellőlünk, pedig nagy szükségünk van rájuk. Most már igyekszem az ajtón kívül hagyni a munkát, persze valamilyen szinten hazaviszem fejben, még foglalkoztat, beszélek is róla, de már nem ez a legfontosabb.
– Mi tölt fel, van valamilyen hobbid?
– Volt egy időszak, amikor nagyon sokat olvastam, inkább szakmai témákat, aztán rájöttem, hogy a színházat nem lehet könyvből megtanulni. Olyan periódusom is van, amikor főzök és kísérletezem, például készítek egy rántottát, de úgy, ahogy még azelőtt soha. Amikor hazamegyek, néha kertészkedem, ez is kikapcsol, máskor viszont sétálok egyet, és elkezdem figyelni a természetet. Van, amikor elmegyek úszni…
– Mit szeretsz leginkább a szakmádban?
– A mai napig azt keresem, ami Csíky Ibolyából aznap sugárzott, amikor először megpillantottam a színpadon. Látszott rajta, hogy szereti, amit csinál, és másoknak is ad valami pluszt. Mindig igyekszem, hogy a néző ne menjen el üres kézzel.
Fotó: Biró Márton, Petru Cojocaru
