Tudós nők: Forrai Réka

Latin és ógörög szövegek beszélnek, szólnak hozzá, első kézből tárul fel előtte a történelem. Klasszika-filológusnak tanult, egyszerre történész és nyelvész. (Cikkünk rövid változata a 2021-es Nőileg magazin februári számában jelent meg.)

– Hátráltatta-e a pályádat az, hogy nő, illetve anya vagy?

Olyan velem nem történt, hogy egy állást, ösztöndíjat a női mivoltom miatt ne kaptam volna meg. Bár látom az üvegplafont, a fejemet még nem ütöttem bele. Persze, vannak kisebb-nagyobb bosszúságok, a tanítási helyzetek és szakmai találkozók alapélménye, hogy kevésbé vesznek komolyan, mint a férfi kollégákat.

– Az anyaság viszont nehezíti a dolgokat, még egy olyan országban is, mint az esélyegyenlőségnek nagy fontosságot tulajdonító Dánia. Ez a dolog természetéből is adódik: gyes alatt nem tudtam lépést tartani a kollégákkal – de hát nem is akartam. Az anyaság nem engedi, hogy állandóan rendelkezésére állj a szakmádnak.

A tudományos kutatás bekúszik mindenhová, bárhol és bármikor lehet olvasni, írni, gondolkodni – ez nemcsak szakma, hanem életforma is. A gyerek miatt viszont húznod kell egy határt: eddig érek rá, ennyi energiám maradt erre. 

Ettől akkor is hátrányba kerülsz, ha egyébként a rendszer támogat.

– Milyen téma foglalkoztat, amit eddig valamilyen okból nem nyílt lehetőséged kutatni?

Van mindig egy elég hosszú listám arról, amit majd egyszer… Például a középkori testkultúra. A jógázás miatt érdekel nagyon a tudat és a test kapcsolata, és szívesen utánanéznék, mi jellemezte a középkori keresztény társadalom testképét.

– A jelenkor kihívásaiból kiindulva, az ember számára milyen területet kellene szerinted kutatni?

Szerintem minden kutatás a jelenből indul ki. Nincsenek lezárt, teljesen átkutatott területek, hiszen a módszerek, eszközök, maguk a kérdések is minden korral megújulnak. Én például alapvetően a múltat vizsgálom, de a jelen elkerülhetetlenül befolyásolja, hogy a múlttól mit kérdezek. 

Székelyudvarhely mellett, Homoródszentpálon született 1977-ben. 8 éve Dániában él férjével és a hároméves kisfiukkal. Kolozsváron, a Babeș–Bolyai Egyetemen tanult klasszika-filológiát, majd Budapesten a CEU-n középkori tudományokból doktorált. Jelenleg a Dél-Dánia Egyetemen oktató, kutató. Azok közé a kevesek közé tartozik, akik még értik az európai kultúra alapvető klasszikusainak nyelvét: a latint és az ógörögöt. Fő kutatási területe a középkori Európa latinsága és a nyelvnek és a kultúrának a hatalommal való kapcsolata. Beszél még angolul, olaszul, románul és dánul, szívesen foglalkozik fordítással. Kutatásait főleg angolul publikálja. Aktív jógagyakorló és oktató, az Iyengar jógaiskola képviselője.

Ha nem éltem volna folyamatosan nyelvek közé ékelődve, valószínűleg sosem kezdett volna el érdekelni a fordítás. De nemcsak az egyéni sors, a társadalmi közeg is hat a kutatási érdeklődésre. Száz éve senki sem foglalkozott az ókori nők helyzetével, mert még a korabeli nők helyzete sem érdekelt senkit, nemhogy az ókoriaké. Most viszont beszédtéma a női sors, ezért a női szerepek története is népszerűbb. De azt is gondolom, hogy nem vezet jóra, ha egy társadalom csak azokat a kutatásokat támogatja, amelyektől a jelenkor kihívásaira remél megoldásokat. A mi jelenünk is gyorsan válik múlttá, ezért a jó kutatói munkában mindig kell legyen egy időtlen elem, ami túlmutat a saját korán, és nem évül el egy évtized alatt.

– Az anyagi források mennyiben befolyásolják a munkádat?

Számomra a könyvvásárlás mellett a legnagyobb kiadást az utazás jelenti. Azok a középkori szövegek, amelyeket én olvasok, még a nyomda felfedezése előtt születtek, egyedi, többszáz éves kéziratokban maradtak fent szerte a világ könyvtáraiban. Bár a digitalizálási folyamatok sokat elérhetővé tettek, a kutatásom nem lenne megvalósítható, ha időről időre nem utazhatnék el Rómába a Vatikáni Könyvtár kéziratgyűjteményét tanulmányozni.

– Mit emelnél ki a kutatási eredményeidből, aminek a mindennapokban hasznát vehetjük/vehetnénk?

Engem a kutatásban nem a haszon, hanem a kíváncsiság vezérel. Szerintem a világból nem hasznot kell húzni, hanem megérteni. Azt akartam például megérteni az egyik kutatásomban, hogy egyáltalán miért is fordítanak az emberek szövegeket egyik nyelvről a másikra? Miért nem elégednek meg csak azzal, amit az anyanyelv produkál? Ebből a munkámból az derült ki, hogy a fordítás nemcsak két kultúra közti közeledés jele, hanem az ellenségeskedés eszköze is tud lenni. 

Ímé, mintaként: Illuminált kézirat az olaszországi urbinói hercegség könyvtárából: Angelo Clareno 13.-14. századi ferences szerzetes fordításai görögből latinra. Angelót vallási reformtörekvései miatt a pápa száműzte. Egy görög szigetre menekült, valószínűleg itt tanulta meg a nyelvet. A kéziratot most a Vatikán őrzi.

Van, amikor egy könyvet azért fordítanak le, hogy szellemi fegyverként használják: például a latin és a görög kereszténység egymás ellen vívott vallási háborúiban. Arról is árulkodnak az én középkori szövegeim, hogy a fordítási programokat legtöbbször nem a fordítók ízlése alakítja, hanem a mindenkori hatalom nyomása: egy pápa, egy császár, egy kolostor erősen tudta befolyásolni, hogy mondjuk milyen görög szövegek kerülhetnek át a latin nyugatra. Ezeket

az eredményeimet lehet pusztán úgy is olvasni, mint letűnt idők értelmezését, de lehetne általuk a jelenlegi állapotokra is reflektálni: például azokra a sajtóhírekre, amelyek a kultúra és a hatalom viszonyát taglalják napjainkban.

Ez talán a legfőbb haszna a történelmi tudásnak: hogy a jelenkor eseményeit és embereit ne egyediségükben, egyszeriségükben szemléljük, hanem a múlttal való közösségükben, összefüggésükben.

–  Ki lenne az, akitől szívesen kérdeznél, akivel beszélgetnél, de már nem lehet, vagy nincs rá mód?

A nyolcvanas években kihelyeztek hozzánk, egy elzárt székely faluba egy fiatal román tanárnőt. Șerban Carmennek hívták. Egy kukkot se beszélt magyarul, az iskola épületében lakott egy pici szobában. Én tizenkét éves voltam, és nagyon érdekeltek az új, máshonnan jövő emberek. A húgommal minden délután meglátogattuk, ő meg románul és angolul tanított minket. Villany általában nem volt, gyertyánál tanultunk. 

Hiába volt szűk és sötét a hely, észre se vettük, a nyelvek tágassága és lehetőségei mindenre kiterjedtek. Neki köszönhetően a mai napig így hatnak rám a nyelvek, és szeretném, ha ezt tudná. De 1989-ben visszament Brassóba, és elvesztettük a kapcsolatot.

– Megtorpanás…?

Minden haladás ezzel jár, ácsorgok én is gyakran, hogy na most akkor merre tovább? Nehezen írok, lassan készülnek el a cikkeim. A tanítás is mélypontokkal jár: van amikor úgy érzem, nem sikerül a tanítványoknak átadni a lelkesedést és rávezetni őket a kritikus gondolkodásra.

– Milyen arányban vagy tudatos, illetve ösztönös a gyereknevelésben?

Amikor a fiam kétévesen elég drámaian belépett a dackorszakba, egy nehezebb nap után hirtelen vettem 14 darab szakkönyvet. De ritkán találok bennük az épp engem érdeklő problémára épp nekünk megfelelő választ. Nehezemre esik következetesnek lenni, már csak azért is, mert kevés olyan nevelési elvvel találkoztam, amit szívvel-lélekkel támogatnék, vagy amit megvalósíthatónak tartanék. De nem bízom az ösztöneimben sem. A fiamban viszont igen. Azt gondolom, hogy az a jó út, ha belőle indulok ki.

– Milyen terveket dédelgetsz mind szakmailag, mind a magánéletedet illetően?

– Szeretnék írni egy könyvet, és a fordításaimmal is többet foglalkozni. A magánéletet tapasztalatom szerint hiába tervezem meg, zajlik amerre jónak látja, úgyhogy inkább megélni próbálom, mint irányítani.

– Hol látod magad tíz év múlva?

Ugyanitt. A Vírus nélkül, ha lehet.

Friss lapszámunkat alább kérheted: