Elmaradt a lelkem

Alig indulunk el, már ott vagyunk, alig vagyunk ott, már indulunk. Reggel még a saját ágyunkból kelünk, estére már a világ másik felén fekhetünk. Beéri-e a testünket a lelkünk?

Nagyon szeretek utazni. Azzal együtt, hogy maga a folyamat, a felkészüléstől az elindulásig, közel sem egyenletes rózsaszínű álom számomra, hanem egy összevissza, görbe hangulati ingadozás. Kitalálni a célt nagyon izgalmas, felkészülni, virtuálisan belebújni a vágyott helybe még izgalmasabb. Szállást keresni is élvezet, aztán már csak a várakozás következik. Ennek a szakasznak az első fele vágyakozás, már szinte járom az utcákat, érzem az ízeket, látom a tájat. Igen ám, de én, aki – mint mondtam – nagyon szeretek utazni, az indulás közeledtével mégis elkezdek szorongani. Csak úgy, derült égből villámcsapásként. Annyira, hogy a nagy nap előtt vagy aznap hajnalban legszívesebben otthon maradnék, miközben mégis vágyom az útra. Ambivalencia a javából, nem?

Van itt minden, pozitív és negatív stressz adrenalinfröccsel stb. Persze aztán belejövök az egészbe, és többnyire képes vagyok fenékig kiélvezni az idegen táj, város nyújtotta gyönyöröket, tobzódom az újdonságokban. Aztán közeledik az utolsó nap, amikor nem akarok hazajönni.

Még maradnék. Ha végre elindulunk, akkor nem megy az „útközben még megállunk valahol, akárhol”-történet, akkor már érjünk haza – suttogja határozottan a lelkem.

A road trip, az autós kirándulás is elég zűrzavaros számomra, bár akkor még van esélyem elkapni az „úton lenni boldogság”-érzést, de ha repülővel utazunk valahová, akkor fokozottan jelentkezik a zavar.

A minap gondoltam – épp a felhők fölött repültünk, ahol ugyebár mindig süt a nap –, hogy az egész valami olyasféle állapot, hogy az egyik lábam itt, a másik még ott.

Nápolyban

Reggel felkelek itthon, és bár székelyföldiként órákba telik megcélozni valamelyik repteret, még így is lazán sétálhatok délután Rómában, Nápolyban, Brüsszelben is akár. A lelkem nehezen szakad el a komfortzónájától (s a földtől is – földhözragadt lennék?), maradna a megszokott keretek között, de vágyik is az újra, az elképzeltre, miközben a testem útra kel, és hipp-hopp, megérkezik valahová. Egy hosszabb nyaralásnál aztán a léleknek is van ideje beérni a testet, s akkor következik néhány nap teljes harmóniában. Ilyenkor én szinte beleolvadok a másba, és mivel ritkán lakunk szállodában, felvehetem a helyiek ritmusát, igyekszem kilesni, hogyan élnek, hová járnak, mit esznek, órákig képes vagyok csak úgy ülni valahol, és szívni magamba a hely hangulatát.

Hirdetés

Emlékszőnyeget szövögetek, és ennek lenyomata elevenebb lesz bennem még a fotóknál is. A valahol-lét számomra gyakran igazi flow-élmény, amiből sajnos egyszer csak ki kell szakadni, és el kell indulni hazafelé.

De a lelkem marad. Legutóbb is a testem este már itthon bújt ágyba, de éjjel még Nápoly utcáit jártam, a következő éjjel is, a harmadikon is.

Kíváncsi lennék gyakori utazókra, vannak-e még bennük hasonló érzések. Vagy visszamennék pár száz évet a múltba, amikor lóval, szekérrel, netán gyalog indultak útnak az emberek. Vajon akkor volt idejük megérkezni? Mert mi alig indulunk, már ott vagyunk, alig vagyunk ott, már indulunk. És vajon, közben hol vagyunk?

Kiemelt kép: Shutterstock