Feltámadás

Hányféle feltámadás van? Meglátjuk-e a dolgok mögött a lényegest? Érzéseinket igazából, a lelkünk hangját tudjuk-e jól megfejteni? – az ünnep környékén László Attila plébános egy történeten keresztül mesél az ember természetéről és lehetőségeiről.

Suhant autójával át a hajnalfényű hegyen. Agya cikázva zakatolt, düh és szorongás fojtogató érzése abroncsként szorította mellkasát. Csak meggondolatlan volt, felszínes és figyelmetlen. Mással is megesik. Több nap dacos hallgatáson és az önbizonygatáson túl azonban ott vibrál a kérdés: de most hogyan lehet helyrehozni egy megtört ívű kapcsolatot?… Kapcsolatot? – ez maga az Élet!

A feszültség gondolatok hullámait hozza: – Nem vagyok normális. Ez eddig is vészesen keringett itt a közelben, de most ténnyé lett. Mert mit akarok? Felmentő szó-sereget a nem létező csatamezőre?

Sajnálni kezdte magát. Ő akart, most éppen nem jól. S az eredmény… veszekedés, napok hallgatása, beszűkült élet, miből ki kell, ki kell törni! Már csak a hogyan a kérdés.

Kitekintett az ébredő természetre. Mogyoróbokrok aranybarna barkái integettek a tavaszhozó szélben. 

Mennyi mindent lehet megtörni! – jött az újabb gondolat – Mogyorót, pálcát, csendet – vagy akár embert. Most már megtörnék – sóhajtott –, ha lehetne. 

Hallgatni arany. Micsoda marhaság ez, ha közben folyik a vér… vagy valami hasonló, csak érzett-nedve a léleknek. De éppúgy vesz az erő. Lassan, kibírhatatlanul.

Tényleg ennyi? – elpottyant pár rossz szó. S azóta, ott maradva vibrál kitudjahány értelmezésvariációban, folyammá nőve. Régen így született a tragédia.

Mintegy ráadásnak, megkordult a gyomra is, újabb érzéseket hozva fel: el van szúrva, s hiába kavarod, attól nem lesz ízesebb, mint a leves, mibe mindent beletesz az ember amije van, s amit kell, mégis valami hibádzik. Valami, aminek ízlelésétől ösztönösen csetten a nyelv, és elárad az arcon: na, ez az… Ez a valami kéne,  a valami hiányzó… Én nem tudom, mi az, s most ő sem segít. Hagyja, hogy kínlódjak. Igaz, miért érezné át kínlódásomat pont az, ki jól elvan most éppen ’leves’ nélkül?!… Várjuk ki hát az ebéd idejét… Most még a semmi van. Gombóccal. Fekszi a gyomrot rendesen. Rosszullétig.

Meg kellett álljon. Levegő kellett. Jóleső, ahogy a szellő az arcát meg-megérinti. Ekkor valahonnan harangszót hozott a szél, vele tudatosodást, új gondolatokat:

Hirdetés

– Elhitettem magammal, hogy nem álomvilág, amit építek. Most eljött az ideje a felébredésnek. Neki van igaza. 

Mese a másokért, érte adott életem. Magamat keresem s rejtem el benne. Szeretném, hogy igaz legyen mindaz, ami látszik, de nem az. Én nem tudok egyedül élő ember lenni – szakadt ki a lelkéből. Be kell vallanom, magamnak…, neki.

Különös erő kényszerítette térdre, aztán lelkéből kiszakadó fohászra: Nincs bennem elég szeretet ahhoz, hogy merjem átadni magam. Nem tudom, mit jelent az. Nem tudom, hogyan kell… Isten, segíts, a vele való életemet is Veled akarom! 

Erőteljes mozdulattal indította a motort, s fordult a visszaútra. Akkor, mintegy válaszként, különös sorok csendültek fel a rádióból:

„Amikor a szükségeset elvégezted, és a fölöslegeset eldobtad,

a túl sokat elajándékoztad, a túl kevés pedig már nem fáj;

amikor minden tévhit elfogyott,

kezdődhet az Élet ünnepe.”