ARCHÍV Gáll Tímea – egy tovatűnő világ diplomatája

Soha nem laktam falun. Rokonom, ismerősöm is csak távoli. Empátia nélkül hallgattam azokat az oszálytársaimat, akik sóhajtoztak, hogy nyáron kell menjenek takarni. Nem gondoltam éppen, hogy lila a tehén, de a nagy udvaros, veteményeses, tehenes, lovas, csűrös udvarokba csak idegenként volt bejárásom. Felnőttfejjel aztán egyre növekvő erővel tudatosult bennem, hogy valamiről lemaradok... Idealizálni kezdtem azt a világot, ahol a gyerekek csapatosan rohangásznak a sárban, patakban, mezőn, és az emberek jobban tudják az értékét, amit megesznek, és talán annak is, amit emberileg, életünk egyik fázisából a másikba döcögve megélnek. (Cikkünk a 2020-as Nőileg magazin februári számában jelent meg.)

Gáll Tímeának hálás voltam, hogy engedett ebbe a világba egy kulcslyuknyi, de annál bensőségesebb betekintést. Mit betekintést?! Besétálást. Férjével, Gáll Leventével ugyanis visz egy egész megőrzött malomnyi, idegenek beavatására is alkalmas, nap mint nap megtapasztalható valóságot a nagyszülei régi birtokán, Csíkmadarason.

– Mi a titka annak, hogy ilyen sokan visszajárnak a fogadótokba?

– Azt vettük észre, hogy nem elég csak azt mondani a vendégeknek, hogy itt a kulcs, s egy hét múlva kérem vissza. Be kell vonni az embereket mindenbe. Lehet, hogy már kétszer volt a Gyilkos-tónál, a Szent Anna-tónál, és meglátogatta a Bálványos Resort Spát is. De

egy-egy vendégnek akkora élmény, ha Levi elviszi őt például szénacsinálni, vagy az esztenára fejni, hogy ódákat zengenek: jé, készítettem én sajtot vagy ordát.

Szerintem az egyik titka ez. A másik pedig, hogy nem kell föltétlenül nekik szalmapityókát és rántott húst csinálni. Hanem inkább azokat a régi ételeket, amelyek most már nagyjából kimentek divatból. Azért jön valaki szerintem ide, hogy az erdélyi konyhával is ismerkedjen.

– Hogyan készült el ez a szép könyv, a Kölcsönkért kovász, amelybe becsomagoltad ezeket: ötvözted a régi recepteket a „régimódi” élettel?

– Amikor visszaköltöztünk ide tizennégy évvel ezelőtt, átböngésztük a régi papírokat. És megtaláltam a nagymamám hozománylevelét. Abban fel volt sorolva tényleg minden, amit a leendő asszonynak az édesanyja a házból kiadott: a vájling, kombiné, dézsa, pulykatöltő. És az utolsó, 39. pontban látom, hogy fel van írva: kosztoskönyv, tartalma 40 tétel. Na akkor, mondom, itt még egy füzet is kell legyen. S amikor megkaptam a füzetkét… Elöl voltak a receptek, a közepében az imádságok. A füzet leghátán pedig, hogy minden évben mi termett. Innen indultam ki. Sokáig azt gondoltam, hogy ez is marad a könyv címe:

Kosztoskönyv 39 pontban, tartalma 40 tétel. Aztán kezdtek jönni a vendégek, s mindig, mikor mentek el, cetliket hoztak nekem, hogy írjam fel, hogy kell csinálni a puliszkát, vagy hogy kell készíteni a vinetakrémet. Ki is adhatnád, mondták.

Na jó, nekikeseredek, s amikor nem volt olyan sok vendég, leültem az asztalhoz. S ugye hogy hogyan kell főzni a puliszkát. Hát az úgy kezdődött, hogy elmentél a malomba a vékával. Megmondtam nagyapának, hogy kérek szépen egy szórólapát puliszkalisztet, nagymamának – ezt mindig oda kellett tenni, mert akkor ő érezte, hogy melyik a jobbacska, hogy nagymamám megelégedjen vele. Nem hagyott írni nagymamának a hangja itt, ennél az asztalnál, ahol ettem, imádkoztam, laskát csináltam, házi feladatot írtam, petróleumlámpa mellett olvastunk, s akkor gondoltam, hogy hát le kell írni ezeket a történeteket. Ez a könyvcím, hogy Kölcsönkért kovász, igazából egy nagy szégyen. Annak idején nagyanyám, amikor jött férjhez, hozta a kovászt. S mondta nekem, hogy anyád nem fog kenyeret sütni, mert ő csak ilyen modern ételeket eszik, de tudjad, hogy az a kovász a tiéd. Ügyelj reá, és ügyesen süssél, s tudjad, hogy amikor béveted a kenyeret, akkor egy darabot meghagysz, me’ én ezt még nagyanyámtól kaptam. Csak az a baj, hogy amikor innen mindenki elment, akkor itt az ajtót bezártuk, és évekig nem sütött senki. Ez az igazság. Nem vigyáztam a kovászra. Így járt a molnárné unokája, hogy kölcsön kellett kérjen kovászt. És ez a kovász, amit ugye éltetni kell, nekem a továbbvivést szimbolizálja.

– Próbáltam megérteni, hogy miért fakadok folyton sírva a történeteiden. Lehet, hogy egy eltűnő világot siratok?

– Szerintem egyre távolodunk ettől a világtól. Ha megkérdezem a gyermekeimet, akkor Péter azt mondja, hogy ő focista akar lenni, és elmegy Barcelonába. Anna azt mondja, hogy ő pszichológus akar lenni, és inkább elmenne Budapestre. Rosszulesik, hogy nem azt mondja, hogy én arról álmodom, hogy itt a juhokat őrzöm.

De el kell menni. Kell élni sok helyen. Ha nem mész el, akkor mindig vágyakozol az után a világ után, amit nem láttál, nem tapasztaltál. Egy idő után aztán megérik az ember, s akkor másképp kezdi látni. Olyan jó érzés nekem itt, hogy abban a szobában ébredek fel, ahol annak idején kisgyerekként az ágyban kuksoltam, és néztem, hogy nagymamám hogyan rakja be a szájpadlását, és akkor az úgy kattan egyet. Egy párszor ezt a könyvből kihúztam, hogy ezt nem lehet leírni, de akkor ez olyan természetes volt. Mindenkivel ez történik. Ahogy kel fel, s ahogy a nagymamák dédelgetik. Ahogy nagytata vette fel a ruháit, és a lisztpor kezdett szállni a szobában. Az a lisztpor mindig úgy előttem van, mintha abban a szobában mindig karácsony lenne. Nem is tudom, hogy le tudtam-e ezt írni pontosan.

– Lehet, hogy néha könnyebben beszélnek helyettünk az ételek? Mit jelent neked a főzés?

– Azt gondolják az emberek rólam, hogy olyan nagy szakács vagyok. De én esküszöm, azzal vagyok, amit a két nagyanyám szoknyája mellett felszedtem. Régebb nem azért kellett ott legyél a nagymamád mellett, mert ezt te meg kell tanuld. Hanem tudtad, hogy öreg és beteg, és ez napi munka, és kell csinálni. A fogadózásnak úgy mentünk neki, hogy Levi hozza a vendégeket, ő szórakoztatja, én csak eléjük teszem az ételt. Engem az kielégít. Van egy olyan jó érzés is, mikor a tálak üresen jönnek vissza a konyhába.

Töltelékes káposztát tudsz csinálni egy óra alatt kuktában. De más lesz az íze, mint amikor karácsonykor előveszed a kerámiát, s beteszed a lerbe. S ott hagyod, s még egy kicsit gondolkozol, s még imádkozol.

Nagyanyám mindig azt mondta, ne nézz ki a fejedből, ha nincs, mit csináljál, adjál hálát a Jóistennek. Van egypár olyan étel, hogy bánatunkban is ezt esszük, örömünkben is ezt esszük. Töltelékes káposztát főzöl akkor is, amikor nagyanyádat kell eltemessed, akkor is, amikor egyéves a gyermeked, vagy a Jézuska születik.

Eddig nem voltam meggyőződve, hogy kell-e nekem is töltött káposztát főzni, hogy ez vajon fontos-e. Miután Tímeával találkoztam, nemcsak a töltött káposztához kaptam kedvet, hanem eldöntöttem, hogy – egy életem, egy halálom – megpróbálom megsütni nagymamám krémesét, amilyent nálunk már egy évtizede nem csinált senki.

Friss lapszámunkat alább kérheted: