Mesterségem címere Három évszázados öröklődés: harangszó Évától

Márton Éva Homoródalmás harangozója. Ezt a nem mindennapi tevékenységet pedig ha esik, ha fúj el kell végezni, a harangnak meg kell szólalnia. A családi hagyomány, örökség az 1700-as évekig nyúlik vissza.

Márton Éva Erdély legmagasabb unitárius templomtornyának harangjait már lassan negyven éve kondítja meg – imára, templomba hívja a híveket. Igaz, egy ideje könnyebb dolga van, mert ahogy már nagyon sok településen, úgy Homoródalmáson is villamosították a harangozást másfél éve. Bár Éva szívesen beszélt nekünk munkájáról, szerénységéből adódóan nem szerette volna, hogy fénykép készüljön róla. Nem ez a fontos neki, sokkal inkább történetei írják le őt.

Édesapámmal utazunk Homoródalmásra. Gyönyörű a környék, és most egy kis rövidítővel olyan helyeket is bejárunk, amely szinte érintetlen, csendes. Már a távolból meglátjuk Almás (ahogyan a környéken hívni szoktuk) unitárius templomtornyát. Oda megyünk találkozni a harangozónővel. Nagyapám is harangozó volt – nosztalgiázunk édesapámmal –, és őt is gyakran küldte tata a bethlenfalvi templomhoz kongatni, ha neki épp más dolga volt. Emlékszem, az őszi családos diószedésekkor mi is felmehettünk a templomtoronyba, és tata engedte nekünk, az unokáinak, hogy meghúzzuk a harangkötelet. Repültünk is vele, ha megviccelt, és kis időre elengedte a kötelet. Nagyokat derültünk ilyenkor. 

Ugyanolyan békés, csendes ember fogad az almási templom kapujában, mint amilyen tatám volt. Márton Éva közel negyven éve harangozik, jelzi a reggelt, delet és az este kezdetét a faluban. Szerény, nehezen alakul a beszélgetés, harangozónak lenni egyébként is magányos tevékenység. Egyfajta békesség száll rá az emberre már csak akkor, ha egy templomkertbe lép be, de ha itt is dolgozik, zárkózottá válik. Ahogy gyermekkoráról beszélgetünk, mintha megnyilna. Kíváncsian érdeklődtem, neki vannak-e olyan kedves emlékei a harangozásról, mint nekem?

– Persze, már gyermekkorunkban sokat jártunk nagymamával, majd édesanyánkkal harangozni. Szinte kötelező volt. Nekem főleg, mert úgy gondolom, 

hamar tudták a szüleim, hogy én leszek a következő harangozó a családban, úgyhogy korán át kellett vegyem, meg kellett tanuljam a mesterséget. 

Sokat gyakoroltam velük. Az úgy működött, hogy álltam a széken és húztam a kötelet, persze a segítségükkel, mert másképp felkapott volna engem egyedül a harangkötél.

– Ahogy engem és unokatestvéreimet, mikor kicsik voltunk. És mikor jött el a pillanat, hogy már egyedül is megkongathatta a harangokat?

– 1982-ben lettem segédharangozó édesanyám mellett. Annak már 38 éve. Nem kevés.

Nem Ön az első harangozó nő a családban.  

– Nem, nem én vagyok az első. Harangozó volt édesanyám és nagyanyám is. De nagyon régre visszavezethető ez a történet. Az 1700-as évek végén az őseink adtak területet itt Homoródalmáson a templomépítéshez, és cserébe megkapták ők ezt a tisztséget, ami öröklődött a családon belül. Ez a hagyomány pedig mindmáig megmaradt, vagyis ameddig van, aki folytassa a harangozást családon belül, addig nem adják át másnak ezt a tisztséget.

– És lesz, aki tovább vigye?

– Sajnos úgy néz ki, hogy nem. A gyermekek más utat járnak, nem szeretnének harangozónak állni. Négy gyermekem van, s bár mikor kicsik voltak, nagyon szerettek ide járni, együtt meghúztuk a harangokat, végül egyik sem vállalja ezt a munkát. Azért azt el kell mondanom, hogy egyik lányom pap lett, szóval ő egyházi berkekben maradt. Petrozsényben unitárius lelkész.

– Régen sokszor sokféleképpen szólaltak meg a harangok, mindegyiknek különféle jelentése volt. Most milyen alkalmakkor kell megszólaltatni a harangokat?

– Hétközben reggel, délben, este kell harangozni. Reggel fél nyolckor, a déli természetesen 12 órakor van, este pedig nyolc órakor. A vasárnapi harangozás gyakoribb, tíztől, fél 11-től és 11-től is harangozni kell. Ugyanakkor, ha a faluban meghal valaki, azt is kihirdetjük harangozással, illetve keresztelőkor, temetéskor szintén megszólalnak a harangok. A faluban talán én vagyok az első, akinek szólnak, hogy elhunyt valaki. Jönnek gyorsan, szólnak, hogy hirdessük, harangozzuk ki a falunak.

– A vihar elűzésére megkondítják még a harangot?

– Ó, az nagyon régen volt, ma már nincs ilyen. 

– Szokta figyelni más templomok harangját? 

– Igen a munkám miatt nekem ez a mániám, és nagyon érdekes, mert másképpen szólnak. Például itt Homoródalmáson van még egy katolikus templom is, és annak is más a hangja, kicsi élesebb. De 

más faluban, városon is szoktam figyelni, hogy milyen hangzása van a déli harangszónak például. Aztán a végén megállapítom, hogy a mi harangunk a legkedvesebb. 

Ezt hallgatom gyermekkorom óta, ez szól számomra a legszebben.

Hirdetés

– Az elmúlt évtizedekben sok egyházközség villamosította a harangozást. Itt is megtörtént…

– Másfél éve már én sem kell kézzel, kötelet húzva megszólaltassam a harangokat. Elektromosan működik. Nagyon furcsa volt megszokni. De be kell vallanom, ez így sokkal könnyebb.

Harangozni kell azonban

– Azelőtt nehéz volt?

– Igen, nehéz volt. Főleg, amikor a kettőt, a kisebb és nagyobb harangot egyszerre kellett megszólaltatni. 

– Nem vágyott soha más munkára?

– Én ebben nőttem fel. Gyermekkoromban is ezt láttam, hozzászoktam. Persze én is vágytam néha másra, gyermekekkel, emberekkel foglalkozni, de végül kitartottam a harangozás mellett, de így is besegítek az iskolába egy kicsit.

– Ahogy minden templomnak van papja, úgy harangozó nélkül sem lehet meg egyetlen egyházközség sem. Megbecsülik a hívek?

– Ó… azért a pap a legfontosabb. 

– A homoródalmási unitárius templom harangja meddig hallatszik el?

– Ez nagyban függ az időjárástól. Van olyan is, hogy a határban, a mezőn mindenhol hallják, de ha rossz az idő, vagy – ahogy itt mondják – ha úgy ver olyankor a dér, akkor nem hallatszik messzire. S olyankor gyakran megkérdezik tőlem, hogy: Nem harangoztál, Éva? 

– Szóval számon tartják, követik a munkáját a falubeliek.

– Persze. Olyan is volt, hogy megszámolták, hányat kondul a harang. Tudniillik a harangszó öt percig tart. Abba 200 kongatás kell, hogy beleférjen. Én nem azt számoltam mindig, hanem hogy az öt perc teljen le. És ha nem úgy jön ki, akkor szólnak, hogy hoppá, ma nem volt meg a kétszáz. 

– Ez a munka folyamatos jelenlétet igényel. Volt olyan, hogy elfelejtett harangozni, vagy kimaradt valamiért egy harangszó?

– Az elmúlt 38 év során egyetlen egyszer fordult ez elő, úgymond felelőtlenség miatt. Akkor sem elfelejtettem, hanem Székelykeresztúron voltam, szülői értekezleten, és a gyermekekre bíztam az esti harangozást, akkor már nagyobbak voltak. És ők biza elfelejtették. Így elmaradt az esti harangszó. És az elmúlt másfél évben, mióta villamosítottuk a harangozást, még volt olyan, hogy nem volt, mert elvették az áramot. Akkor én gondoltam, hogy kézzel megkondítom a harangokat, de már nem lehet. A harangkötél nincs hozzákötve a harangokhoz.

Mesés a hely

– Ha valami gond van, kire számíthat?

– Szabadságra nem nagyon megyek. Ha valami dolgom van, akkor megpróbáljuk családon belül megoldani, hogy helyettem valaki más harangozzon.

– Megszakad akkor most az öröklődés? Nem lesz kinek átadni a stafétát, a mesterséget?

– Sajnos úgy néz ki, hogy családon belül nem. De szerencsére ez még nem téma, mert úgy gondolják, hogy még lehet rám számítani. Még egy ideig megmaradok itt, Homoródalmáson, az unitárius templomnál harangozónak.

A fotók a szerző felvételei