Mesterségem címere Herbeth Szilárd óvó bácsi: szeretnék jó példa lenni

Mondókázik, énekel, vág, ragaszt, öltöztet. Ezt teszik az óvó nénik minden kisgyerekkel. Na, de ha ezt egy óvó bácsi végzi, máris felszalad a szemöldökünk. Óvó bácsi? Tényleg? Igen. A huszonöt éves Herbeth Szilárd mindamellett, hogy a marosszentgyörgyi református egyháznál kántorizál, másfél éve a legkisebbekkel éli hétköznapjait. Óvó bácsi egy kis Maros megyei faluban.
Hirdetés

Hat óra körül kel minden reggel, hogy hét előtt indulni tudjon. Nyolcra Dányánban kell lennie, hogy fogadja a kicsiket. Tizenegy „gyereke van” az oviban, kicsik és egy kicsivel nagyobbak, magyarok és román ajkúak is. Jelenleg dadus sem segíti Szilárd munkáját, ő foglalkozik egész nap a gyerekekkel.

– Milyen egy napod az oviban? 

– Nyolc-fél kilenc körül érkeznek meg a gyerekek. Akinek szüksége van, segítek átöltözni, cipőt is cserélünk. A legtöbben a kabátot le tudják venni, a cipőcserénél vannak gondok, de próbálom őket önállóságra is nevelni, hogy maguktól tudjanak átöltözni. Sajnos nálunk jelenleg kinti WC van, és ha ki kell menni, akkor ez mindig felöltözést, majd levetkőzést jelent. Ez nehézkes. Szóval, érkezés után szabad játék van, majd átismételjük az előző nap tanultakat, beszélgetünk, hogy kinek, hogyan telt a délután, vagy hogy aludt, majd mondókázunk, énekelünk egyet, ez ilyen reggeli ébresztő. Tíz órakor étkezés, előtte ki-ki elvégzi a kinti dolgát, ha kell, és utána jönnek a napi tevékenységek. Nálunk minden hétnek megvan a tematikája.

– Ezen a héten mi az?

– Ezen a héten a tisztálkodás, viszont elkezdtünk a Mikulás témájával is foglalkozni, tegnap már megírtuk a levelet a Mikulásnak, és a leveleket letettük az ablakpárkányra. Ma szembesültek azzal, hogy a leveleket elvitte a Mikulás. Ez nagy extázis volt. Ma pedig éneket, verset tanultunk, amit majd bemutatunk neki hétfőn.

– Említetted, hogy minden héten egy-egy témával készülsz… Ez azért nem könnyű feladat, minden hétre, minden napra újat hozni.

– Valóban nem könnyű. És magammal szemben is nagy elvárásaim vannak. Nem szeretem a dolgokat csak azért csinálni, hogy ki legyen pipálva. Próbálok olyan minőségi anyagot átadni a gyerekeknek, amelyek érdekesek számukra, amikről tudom, hogy nagyon fogják szeretni, és tanulnak is belőle. Úgyhogy eléggé megválogatom, sokat időzök azzal, hogy mi legyen a következő nap vagy hét tematikája.

– És akkor te, ahogy más óvó nénik, mondókázol, énekelsz, vágsz, ragasztasz, kézimunkázol…  

– Igen. Úgy gondolom ez nem egy nemhez kötött feladatkör, mert ezt ugyanúgy a legtöbb apuka is gyakorolja a saját gyerekével otthon.

– Van kézügyességed?

– Van, és szeretem is csinálni. Főleg így, hogy segíteni kell a gyerekeknek. Bár néha azt sem tudom, melyikükhöz forduljak, mert egyik jön, hogy segítsek neki, hogy legyen szebben körbe vágva a papírja, a másik, hogy ragasszak meg neki valamit… Persze előtte én is elkészítem a mintadarabokat. De az az igazság, hogy általában a gyerekek ezeknek örülnek a legjobban, amikor valami kézzelfoghatót csinálnak. Próbálok gyakran olyan feladatokkal készülni, amikor alkothatnak a gyerekek, amit majd felmutathatnak, hazavihetnek. Ezekre mindig olyan büszkék. Vagy például a jutalompontokat is úgy próbálom megoldani, hogy minél érdekesebb legyen. Nem piros pontot kapnak, hanem ha mondjuk az állatokról tanulunk, akkor egy-egy mackófejjel jutalmazom őket, ami bekerül a pontos füzetbe, és így látjuk tematikusan is, hogy milyen feladatnál kaptak pontokat.

– Belevágtunk a közepébe, a mindennapokba, de azért csak el kell mondanod, hogyan lettél óvó bácsi…

– Ott kezdődött minden, hogy a líceum után én kántor- és tanítóképzőre jelentkeztem. Elsősorban kántor akartam lenni, és sikerült viszonylag elég hamar elhelyezkedni, már több mint öt éve Marosszentgyörgyön vagyok református kántor. A tanítói résszel pedig úgy voltam, hogy hát lássuk, miből is fog állni. Kíváncsi voltam, és úgy gondoltam, ha nem is tanítóként, de majd mint apuka, biztos fel fogom tudni használni mindazt, amit ott tanulok. A gyakorlati órák során rájöttem, hogy én valójában ezt szeretem. Voltak nyilván olyan pozitív visszajelzések, biztatások is tanítónők, óvónők részéről, hogy van rá hajlamom, látszik az, hogy szeretem a gyerekeket, hogy türelmes vagyok. És ezek erőt adtak. 2019-ben végeztem, és 2020-ban óvó bácsi lettem Dányánban.

– A környezeted hogyan fogadta azt, hogy te óvodában fogsz dolgozni?
– Érdekes, mert több barátom is van ugyanezen a pályán, ugyanott végeztek, ahol én, így, ha nem kántorok, akkor tanítók. Így számukra nem volt ez furcsa. De azért találkozom olyan emberekkel, akik nagyon meglepődnek, amikor megtudják, hogy mi a munkám. Másoknak meg az az első reakciója, hogy Wow, az nagyon vagány! És én is úgy érzem, hogy ez egy nagyon jó dolog, mivel tényleg szeretem a gyerekeket, és szeretnék átadni nekik nagyon sok mindent.

Emlékszel az első napodra, az első hetekre?

– Már szeptember elején az oviban voltam, még mielőtt a gyerekek jöttek volna, és hát mindent – mondhatni – a nulláról kellett kezdjek, mert az előttem ott tanító óvónő amikor elment, nyilván vitte magával a saját kellékeit, így csak az alap maradt. Szóval azzal teltek az első hetek, hogy megpróbáltam otthonossá tenni a termet, beszerezni a szükséges játékokat, kialakítani a sarkokat a különböző tevékenységeknek.

Hirdetés

És aztán jöttek a gyerekek.

– Igen. Első nap, amikor megérkeztek, az ugye az ismerkedésről szólt.

– Hogyan reagáltak arra, hogy nem óvó néni, hanem óvó bácsi fogadja őket?

– Nem igazán lepődtek meg ezen, nem láttam csalódottságot az arcukon. Ők azért járnak oviba, hogy jól érezzék magukat. Bennem viszont volt kérdés. Próbáltam én is hát… megszerettetni magam. De viszonylag hamar összeszoktunk. A gyerekekben nincs ilyen előítélet, hogy nő vagy férfi fogadja őket az óvodában, ők ennél sokkal tisztább lelkűek, nem ragaszkodnak a társadalmi elvárásokhoz.

– És a szülők részéről éreztél kételyt, aggódást?

– Ez a kérdés szintén bennem volt, hogy vajon a szülők hogy állnak ehhez, de semmi ilyen jellegű reakciót nem éreztem. Pedig biztos belegondoltak ők is, hogy azért vannak olyan feladatok, amik egy nőnek talán kézhez illőbbek, mint nekem, és ezeket hogyan fogom megoldani, de inkább próbáltak megbarátkozni ezzel a helyzettel, én úgy éreztem. Melegséggel fogadtak, és ez számomra is nagyon nagy segítség volt. És néhány hét után már látták, hogy itt minden rendben van, és megbízhatnak bennem. Az igazgatóság részéről is elfogadást, bátorítást tapasztaltam, bár meggyőződésem, hogy nekik sem volt sok óvó bácsival dolguk.

– Én is még mindig csodálkozom, hogy egy 25 éves férfi a legkisebbekkel foglalkozik, a 36 év közöttiekkel. Mi a legnehezebb ebben a munkában számodra?

– Az, hogy vegyes csoport. Hogy itt vannak a legkisebbek, ahogy mondod és azok is, akik már iskolába készülnek. És magyar meg román gyerekek is. Így nehéz összehangolni a tevékenységeket. Mert mindent úgy kell tanítsak, hogy azt a nagy, de a kicsi is megértse, amivel a nagyoknak lekötöm a figyelmét, az nem érdekli a kisebb gyerekeket, és fordítva. Figyelek arra is, hogy fordítsam, amit mondok, hogy a román gyerekek is megértsék. Idővel ezek is egyre jobban mennek, de azért sokat vívódom ezen, hogy hogy tudnék mindent úgy csinálni, hogy elégedett legyek magammal.

– És miért szereted ezt csinálni?

– Elég csak azt mondanom, hogy majdnem öt intenzív óra minden nap, amit a gyerekekkel töltök. Öröm számomra, amikor látom, hogy sikerült valamit aznap átadnom nekik, tanultak valamit. Örömet okoz, mikor érzem rajtuk is azt, hogy örömet tudtam nekik szerezni valamivel, ez legyen egy játék, vagy amit közösen csinálunk, bármi. És néha még azt is megkapom, hogy „Én szeretem az óvó bácsit!”

– Milyen óvó bácsi vagy te?

– Én vicces embernek tartom magam, és szeretem a humort belevinni a mindennapi tevékenységekbe, de a legfontosabbnak azt tartom, hogy egy pedagógus elsősorban a személyiségével nevel. Én nagyon remélem, hogy számukra egy olyan példa vagyok. Feladatomnak tartom, hogy próbáljam azokat az értékeket, amik bennem vannak, vagy ami a kultúránkhoz köthető, átadni nekik. Különösképpen figyelmet fordítok arra, hogy érzelmi világuk rendben legyen, stabilitást és nyitottságot próbálok átadni nekik. A szülők mellett a legnagyobb szerepe a nevelésben a pedagógusoknak van. Remélem, én is egy jó minta vagyok. Szeretnék az lenni.

– Öt vagy tíz év múlva is így látod magad, óvó bácsiként?

– Nem is tudom, mi történhet, hogy azt tudjam mondani, hogy nem szeretném már ezt a pályát folytatni. Jelenleg nem tudnék olyan dolgot mondani, ami miatt abbahagynám. Az elmúlt óvodai év végén már volt olyan kisgyerek, aki búcsúzott az ovitól, és meghatott engem is, hogy egy gyereket most el kell engedjek. Megérintett az a pillanat. Ezek a mindennapi találkozások engem annyira feltöltöttek, és olyan közel kerülnek hozzám a kicsik, hogy nehéz elengedni őket.

Henter Zsuzsánna békéltető: Minden konfliktus mögött sérelmek vannak

Hirdetés