– Ha visszatekintünk néhány évtizeddel korábbra, azt látjuk, hogy Romániában a fogyatékossággal élő, valamint a fogyatékosság nélkül is speciális oktatási támogatásra szoruló gyermekek tanítása leginkább elkülönített intézményekben zajlott, és voltak gyermekek, akik egyáltalán nem jutottak megfelelő oktatáshoz. Az 1990-es évektől azonban fokozatos szemléletváltás kezdődött: az elkülönítő oktatás mellett egyre nagyobb hangsúlyt kapott az integráció, majd az inkluzív, vagyis befogadó oktatás. Miben különbözik a befogadó oktatás a korábbi megközelítéstől?
– A különbséget elsősorban a szemléletben látom, abban, ahogyan a gyermekek különbözőségére tekintünk. A hagyományos oktatási modell alapvetően abból indult ki, hogy az iskola meghatározott követelményeket és működési kereteket állít fel, a gyermeknek pedig ezekhez kell alkalmazkodnia. Akinek ez valamilyen okból nem sikerült, annak gyakran külön oktatási formát kerestek. Az inkluzív oktatás ezzel szemben abból indul ki, hogy a gyermekek eltérő képességekkel, fejlődési sajátosságokkal és szükségletekkel érkeznek az iskolába, és az oktatási rendszernek is alkalmazkodnia kell hozzájuk. Érdemes három fogalmat megkülönböztetnünk. Az elkülönítő oktatás esetében a gyermekek külön intézményekben vagy csoportokban tanulnak. Az integráció során a sajátos nevelési igényű gyermek bekerül a hagyományos oktatási környezetbe, de sokszor elsősorban tőle várják el az alkalmazkodást. Az inklúzió ennél továbbmegy: maga az iskola is változtat a módszerein és a feltételein annak érdekében, hogy a különböző szükségletű gyermekek valóban részt vehessenek az oktatásban. Ez nem jelenti azt, hogy a speciális oktatásnak ma már semmilyen szerepe nincs. A román jog jelenleg is ismer különböző oktatási és támogatási formákat. A lényeg az, hogy a döntések középpontjában a gyermek tényleges szükségletei és érdekei álljanak. Ma ott tartunk, hogy a román állam tételesen garantálja minden gyermek jogát a minőségi inkluzív oktatáshoz.
– Tehát az inkluzív oktatás nem egyszerűen azt jelenti, hogy minden gyermeket ugyanabba az osztályba helyezünk?
– Egyáltalán nem. Sőt, ez az egyik leggyakoribb félreértés. A befogadás nem puszta fizikai jelenlét. Attól, hogy egy gyermek egy hagyományos osztályba jár, még nem biztos, hogy képes részt venni a tanulásban, megfelelő kapcsolatokat kialakítani, vagy biztonságban és elfogadva érzi magát.
Az oktatási törvény külön hangsúlyozza az egyéni szükségleteket, a gyermek jóllétét és a pozitív emberi kapcsolatok kialakítását. Fontos azonban, hogy ez a rendelkezés nem kizárólag a sajátos nevelési igényű gyermekekre vonatkozik. A befogadó oktatás valamennyi gyermek érdekeit szolgálja, beleértve a hátrányos helyzetű, a tanulási nehézségekkel küzdő, a kisebbséghez tartozó vagy más okból kirekesztésnek kitett gyermekeket is.
– De tisztázzuk azt is, kérlek, mit fed pontosan a sajátos nevelési igény?
– A román jog a cerințe educaționale speciale, röviden CES kifejezést használja. Ez magyarul a sajátos nevelési igény vagy sajátos oktatási szükséglet. Nagyon fontos tisztázni, hogy ez nem orvosi diagnózis, hanem az oktatási szükségletekhez kapcsolódó fogalom. Egy gyermeknek például autizmus spektrumzavar, ADHD, diszlexia, diszkalkulia, értelmi fejlődési zavar, érzékszervi vagy mozgásszervi érintettség, vagy más állapot miatt lehet szüksége speciális oktatási támogatásra. De ugyanazzal a diagnózissal élő gyermekek szükségletei is jelentősen különbözhetnek. Ezért nem az a legfontosabb kérdés, hogy milyen diagnózist kapott a gyermek, hanem az, hogy milyen nehézségekkel találkozik az oktatás során, és milyen segítséggel tud fejlődni. Például, két autizmussal élő gyermek szükségletei éppen olyan különbözőek lehetnek, mint bármely két másik gyermekéi. Ezért
A sajátos nevelési igény megállapításának célja nem a gyermek besorolása egy merev kategóriába, hanem a szükségleteinek felismerése és a megfelelő támogatás biztosítása. A diagnózis segíthet megérteni bizonyos nehézségeket, de nem mond el mindent a gyermek személyiségéről, képességeiről és lehetőségeiről.
– Hogyan derülhet ki, hogy egy gyermeknek valóban sajátos oktatási szükségletei vannak?
– A szülő maga is kezdeményezheti a szakmai vizsgálatot. Nem kell feltétlenül megvárnia, hogy az iskola jelezze a problémát. Romániában minden megyében működik oktatási erőforrás- és tanácsadó központ, a CJRAE. Ennek keretében szakemberek foglalkoznak a gyermekek komplex pszichopedagógiai értékelésével és az iskolai orientációval.
Hangsúlyozom, hogy a vizsgálat célja nem a gyermek megbélyegzése. A cél annak megállapítása, milyen segítségre van szüksége.
– Milyen jogokat biztosít a sajátos nevelési igény hivatalos megállapítása?
– A gyermek konkrét helyzetétől függően különböző oktatási támogatások válhatnak szükségessé: az oktatási módszerek vagy az értékelés adaptálása, speciális pedagógiai segítség, logopédiai vagy pszichopedagógiai szolgáltatások, esetenként egyéb támogatási intézkedések, például egy felnőtt /shadow – árnyék jelenléte az iskolában a gyermek mellett. Ez utóbbi esetben sok pedagógus érzi úgy, mintha egy másik felnőtt ellenőrzés alatt tartaná őket. Más pedig örül annak, hogy több ideje jut a többi tanulóra.
– És mi történik, ha a gyermek rendelkezik a szükséges igazolással, de az iskola mégsem biztosítja az előírt támogatást?
– Ez az egyik legnagyobb gyakorlati probléma. Járni jár, de nem jut, sajnos. Gyakran hallom, hogy a gyermek számára meghatároztak bizonyos támogatási intézkedéseket, az iskolában azonban nincs elegendő szakember, nincs megfelelő szervezés vagy akarat, vagy az intézkedések csak papíron léteznek.
A szülőnek érdemes írásban tájékoztatást kérnie az iskola vezetésétől arról, hogy milyen támogatást biztosítanak, ki felel érte, és hogyan valósul meg. Szükség esetén a CJRAE-hoz, majd az illetékes oktatási hatósághoz is fordulhat. A támogatás hiányának következményeit ugyanis gyakran az egész osztályközösség megérzi. A gyermek lemaradhat, szoronghat, nehezebben tud részt venni az órákon. A pedagógus túlterheltté válhat, a többi gyermek tanulását pedig megzavarhatják a kialakuló nehézségek. Ilyenkor könnyen a sajátos nevelési igényű gyermeket hibáztatjuk, holott először azt is meg kell vizsgálnunk, hogy az intézmények teljesítették-e a saját feladataikat.
– Ezzel el is érkeztünk a konfliktusokhoz, nagyon sok ilyenről hallok a környezetemben. Szerinted miért vált ki a befogadó oktatás erős indulatokat a szülők között?
– Szerintem azért, mert a szülők természetes módon a saját gyermekük érdekeiből indulnak ki, és sokszor nem látják a teljes helyzetet. A sajátos nevelési igényű gyermek szülője azt szeretné, hogy gyermekét elfogadják, ne érje hátrányos megkülönböztetés, és megkapja a szükséges támogatást. A többi gyermek szülei pedig azt szeretnék, hogy az oktatás zavartalan legyen, gyermekük biztonságban érezze magát, és megfelelő figyelmet kapjon. Ezek önmagukban mind jogos igények.
Pedig a befogadó oktatás célja nem az, hogy az egyik gyermek jogait a másik fölé helyezze. A csúcs az, amikor agresszív reakciók is jelentkeznek. Minden szülő a legjobbat szeretné a gyermeke számára, félti őt – kiváltképp az agresszív megnyilvánulásoktól.
– Hogy látod, mik a konfliktusok leggyakoribb forrásai?
– Többféle okot látok. A konfliktusok egyik leggyakoribb forrása a megfelelő szakmai támogatás hiánya. A másik a hiányos kommunikáció és az egymás iránti megértés hiánya. A szülők sokszor nem tudják, miért kap egy gyermek eltérő feladatokat, több időt vagy speciális segítséget, ezért kivételezésre gyanakodhatnak. De ennél mélyebb problémáról is beszélhetünk. A sajátos nevelési igénnyel nem rendelkező gyermekek, szüleik, sőt olykor még a pedagógusok sem értik igazán a sajátos nevelési igényű gyermek viselkedését. Nem feltétlenül tudják, mit él át egy adott helyzetben, mi válthatja ki a számukra szokatlan reakcióit, és hogyan lehetne ezeket megelőzni vagy megfelelően kezelni. Pedig a megértés sokszor jelentősen megkönnyítheti a mindennapi együttélést. Nem egy olyan esetet ismerek, amikor egy sajátos nevelési igényű gyermek szülője már a tanév kezdetén kezdeményezte a szülői közösség, majd az osztálytársak érzékenyítését. Érthetően, konkrét példákon keresztül mutatta be, hogy gyermeke bizonyos helyzetekben miért reagál másként, mit élhet át ilyenkor, milyen körülmények válthatnak ki nála szokatlan viselkedést, és hogyan segíthetnek neki a környezetében élők. Egy ilyen beszélgetés sokat változtathat a közösség hozzáállásán. Ha a gyermekek megértik, hogy egy társuk szokatlan reakciója nem feltétlenül ellenük irányul, kisebb eséllyel értelmezik azt személyes támadásként vagy elutasításként.
A megértés empátiát ébreszthet, az elfogadó és kiszámítható környezet pedig a sajátos nevelési igényű gyermek biztonságérzetét is erősítheti. Ez a szorongás csökkenéséhez és a nehezen kezelhető reakciók ritkulásához is hozzájárulhat. Nyilván, az érzékenyítés nem helyettesíti a szükséges szakmai támogatást, és nem háríthatja át a gyermekekre a konfliktusok kezelésének felelősségét. A felnőttek feladata, hogy a gyermekek számára biztonságos és támogató környezetet teremtsenek. Ugyanakkor az is fontos, hogy az ilyen beszélgetések a gyermek méltóságának és magánéletének tiszteletben tartásával történjenek. Nem a diagnózis nyilvánosságra hozatala a cél, hanem az egymás iránti megértés kialakítása.
Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy az érzékenyítés nem feltétlenül vagy nem csak a szülő feladata. Egyszerűen csak elmondtam, hogy én jól alakuló történeteket láttam az ilyen esetekben. Az ilyen típusú kommunikáció elejét vette sok konfliktusnak. Úgy látom, hogy ez a módszer azokban az esetekben is segítség, ha már kialakult a konfliktus. Tapasztaltam szerint ugyanis a legnagyobb, leghangosabb konfliktusforrás az, hogy a speciális nevelési igényű gyermek viselkedése rendszeresen megzavarja a tanítást, nem beszélve arról, ha bántalmazás történik. Aztán meg ott vannak az előítéletek is:
És persze vannak olyan helyzetek is, amikor a szülő, a pedagógus és az intézményvezetés között alakul ki konfliktus a gyermek szükségleteinek megítélése vagy a támogatás megszervezése miatt. Ezeket az okokat külön kell vizsgálni. Nem lehet valamennyi problémára ugyanazt a választ adni.
– Sok szülő és gyermek úgy érzi, hogy a sajátos nevelési igényű gyermekek kivételezett helyzetben vannak. Például több időt kapnak a dolgozatokra, más feladatokat oldanak meg, esetenként könnyített tananyagból vizsgáznak. Igazságos ez?
– Attól függ, mit értünk igazságosság alatt. Ha az igazságosságot azzal azonosítjuk, hogy minden gyermeknek pontosan ugyanazt kell teljesítenie, ugyanolyan körülmények között, akkor valóban kivételezésnek tűnhet az egyéni alkalmazkodás.Csakhogy a gyermekek nem azonos képességekkel és adottságokkal indulnak. Egyszerű példa: ha egy gyermeknek látásproblémái vannak, természetesnek tartjuk, hogy szemüveget visel. Nem mondjuk azt, hogy tisztességtelen előnyhöz jut a többiekkel szemben. Hasonlóképpen, ha egy diszlexiás gyermeknek több időre van szüksége egy szöveg feldolgozásához, a többletidő nem feltétlenül előny, hanem a hátrány kiegyenlítésének eszköze.
Az esélyegyenlőség nem feltétlenül azonos feltételeket jelent.
– Mi történik, ha egy gyermek magatartása rendszeresen megzavarja az órát, esetleg veszélyezteti az osztálytársait?
– Ilyenkor minden érintett gyermek jogait vizsgálni kell. A sajátos nevelési igényű gyermeknek joga van a megfelelő támogatáshoz és az emberi méltóságának tiszteletben tartásához. A többi gyermeknek ugyanakkor joga van a biztonsághoz, testi és lelki integritásának védelméhez, valamint a megfelelő minőségi oktatáshoz. A befogadás nem jelentheti a bántalmazás eltűrését. Ha erőszak történik, az iskolának a jogszabályokban meghatározott eljárások szerint kell intézkednie. Meg kell védenie az érintetteket, fel kell tárnia a történtek körülményeit, és meg kell határoznia a szükséges további lépéseket. Ezzel párhuzamosan azt is vizsgálni kell, hogy az agresszív magatartást tanúsító gyermek megkapta-e a szükséges támogatást, és milyen beavatkozással lehet megelőzni a hasonló helyzeteket. A biztonság megteremtése és a gyermek támogatása nem egymást kizáró feladatok.
– A szülők ilyenkor gyakran az érintett gyermek eltávolítását követelik. Lehet ez megoldás?
– Nem lehet automatikus megoldás. A gyermek sajátos nevelési igénye önmagában nem indokolhatja a közösségből való kizárását. Ugyanakkor a konkrét magatartást és a biztonsági kockázatokat komolyan kell venni. A szülői többség kívánsága önmagában nem helyettesítheti a jogszerű döntéshozatalt. Azt gondolom, hogy egy ilyen helyzetben különösen fontos az iskola vezetésének felelőssége. Nem szabad megengedni, hogy a konfliktus két család, két csoport közötti ellenségeskedéssé váljon.
– És mi a helyzet a pedagógusokkal? Ők sokszor két tűz közé kerülnek.
– A befogadásról szóló vitákban hajlamosak vagyunk a pedagógust úgy kezelni, mintha minden probléma megoldása kizárólag az ő személyes feladata lenne. Egy pedagógusnak egyszerre kell tanítania, nevelnie, figyelnie a gyermekek fejlődésére, kezelnie a konfliktusokat, és biztosítania a megfelelő tanulási környezetet. Ha egy osztályban több gyermek is különleges támogatást igényel, ehhez megfelelő szakmai segítségre van szükség. A pedagógusnak is vannak jogai. Joga van a méltósága tiszteletben tartásához, a biztonságos munkakörülményekhez és az intézményi támogatáshoz. Ugyanakkor szakmai kötelezettségei is vannak a gyermekek jogainak tiszteletben tartásával kapcsolatban. Ha az állam jogot biztosít a befogadó oktatáshoz, akkor annak megvalósításához megfelelő szervezeti és szakmai feltételeket is biztosítania kellene.
Sajnos a legtöbb esetben a befogadó oktatás megvalósítása kizárólag a tanár jóindulatától és (túl)terhelhetőségétől függ. Ha ez így van, akkor a rendszer nem működik megfelelően. És akkor még nem is említettem, hogy mennyire nem jellemző a pedagógusok szakmai továbbképzése ezen a téren. Sok esetben egyszerűen fogalmuk sincs arról, hogyan lehetne megelőzni, kezelni ezeket a helyzeteket.
– Mert hogyan lehet ezeket a konfliktusokat kezelni? Mi lenne a helyes sorrend?
– Először is külön kell választani a tényeket az indulatoktól és a feltételezésektől. Meg kell határozni, hogy pontosan mi történt, kinek milyen joga sérülhetett, és milyen kötelezettségei vannak az érintett intézményeknek. Ezután a gyermekek érdekeit szem előtt tartva párbeszédet kell kezdeményezni az érintett szülőkkel, pedagógusokkal és szakemberekkel, a bizalmas adatok védelmének tiszteletben tartásával. Tudom, hogy ez nagyon nehéz, hiszen objektivitást feltételez. Viszont minden résztvevő valamelyest szubjektív, ami teljesen emberi. Éppen ezért van szükség szakemberekre. Csakhogy a szakemberek alkalmazására nincs pénz. A közoktatási törvény végre korábban nem látott szinten fogalmaz meg garanciákat és alapelveket, viszont ellehetetleníti ezek megvalósulását, gyakorlatba ültetését, mert nem társít hozzá sem pénzforrást, sem szakembereket szükséges létszámban. Ha bántalmazás történt, akkor a biztonságot kell haladéktalanul biztosítani, és alkalmazni kell az erre vonatkozó eljárásokat. Ha az értékelés vagy az oktatási orientáció nem felel meg a gyermek tényleges szükségleteinek, indokolt lehet annak szakmai felülvizsgálata. Ha pedig az intézmény nem teljesíti a jogszabályi kötelezettségeit, a szülő panasszal és a megfelelő jogorvoslati eszközökkel élhet. A jogi eszközök fontosak, de szerintem a legjobb megoldás az, ha a konfliktust minél hamarabb kezelik. Nem állítom, hogy minden konfliktus megelőzhető lenne, vagy hogy minden nehézség kizárólag az intézményi támogatás hiányára vezethető vissza. De azt igen, hogy
A befogadás nem csak a gyermek és a család feladata. Az iskola, a szakmai intézmények és az állam közös felelőssége is. Egy gyermek joga nem attól válik valósággá, hogy szerepel egy jogszabályban vagy egy szakértői igazolásban, hanem attól, hogy a mindennapokban ténylegesen érvényesül.
Büntethető-e egy sajátos nevelési igényű gyermek olyan viselkedésért, amely összefügg a dokumentált állapotával? Elvárható-e a többi gyermektől, hogy folyamatosan alkalmazkodjon? Ha egy osztályban komoly konfliktus alakul ki, a szülők gyakran követelik az érintett gyermek diagnózisának nyilvánosságra hozatalát. Jogos ez az igény? Lehet-e valódi befogadásról beszélni, ha egy pedagógus harminc gyermekkel dolgozik, akik közül többen is különleges támogatást igényelnek? A következő részben ezekről a kérdésekről is beszélünk.
korábban írtuk
A becézgetés kétélű „fegyver” lehet
Van, akit „Bogárkámnak”, mást „Picurnak”, „Nyuszinak” vagy éppen „Kincsemnek” szólítanak otthon. A becézés annyira természetes része a családi kommunikációnak, hogy ritkán gondolkodunk el rajta: vajon tényleg jót tesz a gyereknek?
