A hiányérzetek, kudarcok, kapcsolati nehézségek óhatatlanul indulatokat generálnak, amelyek gyakran teljesen elfedik a pozitív érzelmeket a felnőttek és az új nemzedék között, mindkét parton eluralkodhat a szorongás, a hiábavalóság érzése. És ez nem jó, szóval probléma a javából. A megértés lehet a híd a szakadék fölött, azaz, ha megértjük, hogyan működnek ők, de meg akarjuk érteni azt is, hogy hogyan működünk mi.
Intimitás és izoláció
Az elmúlt évtizedekben voltak már, akik felvetették, hogy a fiatal felnőttkort önálló fejlődési szakasznak kéne tekinteni. Erik Erikson pszichológus nevéhez köthető a legismertebb ún. pszichoszociális fejlődéselmélet, amely különböző szakaszokra, azokon belül pedig különböző „megoldandó feladatokra” tagolja az ember életét. Anno, a 20. század közepén fogalmazta meg, hogy a serdülőkor után,
valamikor 20 és 40 éves korunk körül éljük meg fiatal felnőttkorunkat, amelynek „krízise” az intimitás és izoláció között feszül.
Többnyire ebben az életkorban ér véget a tanulmányi időszak, erős lesz az igény az intim kapcsolatokra és az egyén – ideális esetben – képessé is válik azok felvállalására. Ha ez a folyamat valamiért elakad, nem sikerül, akkor következhet be az izoláció, az elszigetelődés, és a magány állapota akár tartóssá is válhat. Gyakori nehézsége ennek az időszaknak az elvárások közti egyensúlyozás, a munkahelyen való előrehaladás, illetve a családon belül betöltött szerepek, kötelezettségek közötti feszültség.
Két tűz között?
Frances R. Jensen neurológusprofesszor idézi a Kamasz agy című könyvében Kenistont, aki szerint a kamaszkor és fiatal felnőttkor közötti időszakra önálló fejlődési „stációként” kéne tekinteni. Ezeknek az éveknek olyan sajátos problémái lehetnek, mint feszültség az egyén és a társadalom között, óvatos puhatolózás a világ dolgai iránt, avagy a mindenhatóság érzésének eluralkodása, iszonyodás az egyhelyben állástól, halálfélelem. Keniston arról ír, hogy
a „posztkamaszok” növekvő kisebbsége nem tudta még eldönteni azokat a kérdéseket, amelyeknek a kimenetele valaha meghatározta a felnőttkort: a meglévő társadalommal való kapcsolat, a hivatás, a társadalmi szerep és az életmód kérdéseit.
Ő a legjellemzőbb vonásnak a mindent eluraló ambivalenciát nevezte meg: a fiatal akarja is, meg nem is azt, ahogy a szülei élnek. Jóval később egy másik pszichológus is könyvet írt erről az időszakról, általunk is jól ismert jelenséget taglalva: a húszas éveikben járók gyakran elbizonytalanodnak, inkább tovább akarják képezni magukat, mint dolgozni, elköltöznek más országba, aztán tovább állnak, nem sietnek fejest ugrani a házasságba sem. Kivárnak. Mindez nem függetleníthető az aktuális gazdasági, társadalmi változásoktól, de attól sem, hogy az agy, az idegrendszer fejlődése, alakulása jóval tovább tart, mint pár évtizede tudtuk.
Nincs készen!
A már említett Kamasz agy című könyv hívja fel erre a fontos tényre a figyelmet: az egyetem elvégzésekor is (nemhogy érettségi után) a fiatalok még fejlődésben vannak! Agyuk még mindig rendkívül képlékeny, viszont az idegrendszeri összeköttetései és a multitasking képességei fejlettebbek, a szervezőkészség és absztrakciós képesség is fejlődik, a homloklebeny és az agyon belüli kapcsolódások „dúsulásával” javul az ítélőképesség és belátás. De még úton vannak!
Sok kutató véli úgy, hogy fejlődési szempontból nagyon előnyös a nyugaton már rég dívó szokás, hogy a fiatal kihagyjon egy évet az érettségi után, főiskola előtt,
sőt vannak országok, ahol épp ekkor kötelező közszolgálati év kezdődik számukra. Önkéntesként, utazással, más kultúrák megismerésével töltik ezt az esztendőt, és gyakori tapasztalat, hogy ezalatt nagy belső utat is képesek bejárni. Bár a mi kultúránkból nézve ez haszontalan lötyögésnek nézhet ki, pedig talán épp ezekre a hónapokra van még szüksége a fiatalnak, hogy „beérjen”.
Generációk, sztereotípiák
Ma már a marketingtől a munka világáig számtalan területen használják a generációelméletet. Érdekes megközelítése ez a nemzedékek közti különbségeknek, viszont – mivel eléggé általánosít – könnyen válhat a sztereotípiák melegágyává, ahonnan aztán kölcsönösen „lebőghetik” egymást a különböző nemzedékek.
Gondoljunk csak bele, hogyan tekinthetnek az 1961–1981 között született „X-esek” a digitális bennszülöttekként is becézett fiatalokra, akik mondjuk a 90-es évek elején jöttek világra. A divatos generációelmélet narratívája szerint az X-esek olyan értékekkel bírnak, mint megbízhatóság, elmélyült szakmai igényesség, magas motiváció, kooperativitás, karrierizmus, de akik ugyanakkor könnyen belekábulnak a státus, pénz, társadalmi ranglétra rabságába. Ehhez képest
a jelenlegi fiatal felnőttekről azt írják, hogy bár tehetségesek, okosak, kreatívak, komoly informatikai érzékkel és erős információ éhséggel rendelkeznek,
de az elmélyült tudás iránti igényük és koncentrációs képességük gyengül, türelmetlenek, merészek, kockázatvállallók, továbbá a munkára és tanulásra már közel sem annyira motiváltak.
A digitalizáció diktálja a tempót
És mi van a Z gyerekekkel, akik 1996–2010 között látták meg a napvilágot, s már rég mobiltelefonon keresztül észlelik, amibe születtek? Ők a behálózott nemzedék, akik gyakorlatiasak, nagyon megy nekik a figyelemmegosztás, azaz a multitasking, de egyre inkább elidegenednek a környezettől, nehezen tudnak megfelelni az idősebbek diktálta társadalmi elvárásoknak, rohannak, hogy nehogy lemaradjanak, kimaradjanak valamiből, eközben elmagányosodnak, indulatkezelési, konfliktuskezelési képességeik gyengébbek, hajlamosak a magányra, szorongásra, depresszióra.
A generációk egymásra mutogatásából a kölcsönös tudásmegosztás, közös pontok keresése, a különböző erősségek és hiányosságok őszinte elismerése lehet a kivezető út.
Az új generációk vitték mindig előbbre a világot, talán ők sütöttek először a tűznél húst, ők húzták az első barázdát a földbe, és ülték meg az első vadlovat. Forradalmat sem a konszolidált felnőttek szoktak kirobbantani. Másak, persze hogy azok, hogy is ne lennének azok…
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
„Szép vagyok ma és boldog? Nem. De ezt mutatom”
Ma már számos online fórumon mutathatjuk meg magunkat, tarthatjuk a kapcsolatot ismerőseinkkel, barátainkkal. De nemcsak az jellemez minket, hogy milyen fotót töltünk fel, hanem az is, mit lájkolunk, mihez szólunk hozzá és hogyan.
