Az út, amin a lélek viszi a lábat

Kitartás, akaraterő, önfegyelem, adrenalin – minderre szüksége van annak, aki elzarándokol egy általa kiválasztott kegyhelyre. A több tíz, száz kilométer megtétele megedzi a testet, de az igazi peregrináció lényege nem a testedzés, hanem a lélek „tréningezése”. Készüljünk fel a nagy útra, eddzünk vagy csak vágjunk bele? Erre kerestük a választ. (Cikkünk a Nőileg magazin 2018. augusztusi lapszámában jelent meg).

Kitartás, akaraterő, önfegyelem, adrenalin – minderre szüksége van annak, aki elzarándokol egy általa kiválasztott kegyhelyre. A több tíz, száz kilométer megtétele megedzi a testet, de az igazi peregrináció lényege nem a testedzés, hanem a lélek „tréningezése”. Készüljünk fel a nagy útra, eddzünk vagy csak vágjunk bele? Erre kerestük a választ.

A lengyelországi Częstochowa, a franciaországi Lourdes, az osztrák Mariazell, a bosznia-hercegovinai Medjugorje, az olaszországi Loreto és az örök város, Róma, a magyarországi Máriapócs, az erdélyi Csíksomlyó, a spanyolországi Santiago de Compostela – nem teljes a listája azoknak az európai, kultikus keresztény kegyhelyeknek, ahová ezrek, milliók zarándokolnak el minden évben. Reneszánsza, már-már divatja van a zarándoklatnak, s ezt talán magyarázhatjuk azzal is: egyre többen vágynak arra, hogy letegyék a mindennapi terheket, és egyedül, a maguk csendjében, ritmusában menetelve, a saját gondolataikban elmerülve tegyenek rendet elhanyagolt lelkükben.

Van, akit a hite, van, akit a kételyei, van, akit a vezeklés vágya, másokat önmaguk megismerése, és van, akit a puszta kíváncsiság, kalandvágy vesz rá, hogy elinduljon. Utóbbiak csak fizikailag, előbbiek pedig testileg és lelkileg is célba érnek. És épp ez a kettős megérkezés a lényege a zarándoklatnak, a peregrinatio religiosának.

Az útnak, ahol közelebb kerülünk éghez, földhöz, melyen nem a fizikai erőnlét számít, hiszen, állítják azok, akik már több száz kilométert zarándokoltak, a hegyeken, völgyeken nem a konditeremben formásra edzett lába, sokkal inkább a lelkének ereje viszi stációtól stációig, az út utolsó állomásáig a vándort, hogy ott elnyerje jutalmát, a megérkezés katartikus, semmihez nem hasonlítható szabadságát.

Sport és ima

Sport-e a zarándoklat? Izzadjunk-e hónapokig a konditeremben az ernyedt izmokat szálkásítva, szaladjunk-e naponta több tíz kilométert? Legyőzhető-e a test egy 50–100 vagy akár 800 kilométeres zarándokúton, ha előtte tapodtat sem tettünk meg autó nélkül, chipset majszolva tespedtünk a fotelben, és kihívás volt az is, hogy a sarki boltig gyalog elvonszoljuk magunkat? Fontos-e a kiváló erőnlét, vagy van ennél fontosabb? Ezekre a kérdésekre kaptunk választ azoktól, akik a Tejút alatt 800 kilométert bandukolva, királyok és lovagok, koldusok és bűnözők nyomdokain haladva végigjárták a fésűkagylókkal kijelölt Szent Jakab utat.

Nászutasok három pár kopott zoknival

Mezei Gabriella, a Tomcsa Sándor Színház színművésze és férje, Levente az esküvő után kettesben kerekedtek fel. „A párommal vágtunk neki az útnak. Akkor érdemes elindulni, amikor már nagyon erős a belső késztetés, én egy évvel korábban készen álltam erre, mint a párom. Végül 2015 nyarán, nászútként indultunk az ismeretlenbe. Én lelkileg készültem, ő fizikailag. Minden este megtömte a zsákját súlyokkal és gyalogolt a városban. Most már tudjuk: ebben az útban az a szép, hogy felkészülni rá lehetetlen, hiszen minden percben érnek meglepetések. Mi a legszükségesebbeket vittük magunkkal, a három legkopottabb zokninkat, de az biztos, hogy szükség van egy jól bejáratott túracipőre és hátizsákra. Voltak az úton sportolók is, márkás cuccokat viselő emberek, de ez nem mentesítette őket a fizikai bajoktól (vízhólyag, bokaficam, duzzanat stb.).

A lelki bajokat nem lehet márkás felszereléssel orvosolni.

Nekünk az segített a legjobban, hogy minden este megmasszíroztuk egymás lábát, az sosem maradt el. Lehetetlen a zarándoklat lelki és fizikai oldalát különválasztani. Sport és lelki tisztulás egyben. És mi köti össze a kettőt? A légzés. A gyaloglás által kénytelenek vagyunk helyesen venni a levegőt, egyre mélyebbről. Közben gondolatok tömege lepi el az elménket, ezeket az út során valójában kilélegezzük, így mire célba érünk, szó szerint is kifújjuk magunkat, lelkileg megkönnyebbülünk.

Mezei Gabriella a célban

Mentünk, sokszor a saját nehézségeinkbe ütközve, egy mérföldkő volt az életünkben, mely összekovácsolt bennünket.

Bárki bejárhatja az El Caminót, csupán hozzáállás kérdése.”

800 kilométer kifelé és 800 befelé

Szabó Zoltán, Kobra, akinek nevét akkor ismerte meg a világ, amikor fekvőbiciklijén körbetekerte a világot, elzarándokolt Csíksomlyótól Rómáig, volt buddhista kegyhelyeken, és bejárta gyalog, biciklivel a Szent Jakab utat.

Azt vallja: bár elfogadott már a lovas, kerékpáros zarándoklat is, az igazi a gyalog megtett út, amin letisztulnak a gondolatok, helyreáll az egyensúly, és nem a test, hanem a lélek ereje viszi a lábat.

„Sokan és sokféleképpen zarándokolnak. Én is elbicikliztem a székelyszentléleki kereszttől Santiagóig, így tapasztalatból tudom: a zarándoklatérzés, ha nem gyalog mész végig az úton, elvész. A szakrális maraton, a lovas zarándoklat, a kerékpáros is elfogadott forma, de az inkább szól a sportteljesítményről, mint a befelé figyelésről. A zarándoklás belső, intim, egyszemélyes ügy, és a zarándoklatérzést sehol máshol, otthon, a szobában egy hónapon át csendben meditálva sem kapod meg. A Szent Jakab úton elfáradsz, fájdalmaid lesznek, a magány és a fáradtság kiélezi az érzékszerveidet. A korán kelés, a közös hálókban alvás, az eső, a napsütés, a virágok illata, a táj szépsége, templomok hűvös csendje, a bot monoton kopogása a köveken – mindent felfokozottabban érzékelsz, élsz meg, ahogy haladsz. A 800 kilométer kifelé ugyanakkora út befelé is. Sok dolog, ami addig fontos volt, elveszíti a lényegét, nem számít már.

Kobra, El Camino

Arra is rájössz: egy porszem sem vagy a nagy mindenségben, s az életed is csak egy pillanat. Sokan ott rontják el, hogy birtokolni akarják, mindent megterveznek a legapróbb részletekig, és ragaszkodnak a tervhez, a napi 30 kilométerhez. Nem. Ha elfáradtál, ha a kedélyállapotod rossz, állj meg, pihenj!

Éld meg az utadnak minden pillanatát, ha unod, akkor unjad, ha be akarod fejezni, akkor menj haza. Fontos a szabadság érzése, az, hogy időt adj magadnak ennek megéléséhez.

Kell-e készülni? Nem. Előtte jó egy aktív életmód, különben nagyon megérzi a gyaloglást a láb, a boka. Sokan a bakancsra esküsznek, de szerintem egy jó minőségű, kényelmes túracipő és könnyű, 7-8 kilós csomag, valamint a túrabot a megfelelő. Én 2005-ben gyalogoltam el Composteláig.

Szabó Janka úton

Mélyen megérintett az, amit útközben kaptam. Azt mondtam: többet nem akarok. Végül úgy alakult, hogy a lányom, Janka is nekivágott az El Caminónak. Eltévedt, s végül vele másodszor is legyalogoltam az utat, aztán utána voltam még kétszer. De az első volt az igazi.

Amikor beértem Santiagóba, katarzis volt, sírtam, mint egy gyermek, én, aki azelőtt felnőttként soha. Megváltoztatott az a zarándoklat, akkor lettem az az ember, aki ma vagyok.”

Nincs más feladat, csak menni

„Ez egy alapjáraton vallásos zarándokút, de nem megtérni megyek, és a közvéleménnyel ellentétben, még csak lelki sérült sem kell legyek, hogy végigjárjam. Csak megyek és kész. Mert mennem kell. Elmegyek, és majd jóóóól megismerem magam. Na, hogy hangzik?” – 2011-ben írta ezt a zarándokútjáról Kobra lánya, az azóta teatrológussá serdült Szabó Janka. Nevet, amikor nagy kalandjának a „sport” részét firtatom. „Egyáltalán nem készültem az útra, úgy indultam el, hogy azelőtt soha nem túrázgattam, még Csíksomlyón sem voltam. 16 éves leányka voltam, fizikai kondícióm zéró, de valójában nem is kellett, mert ezen az úton nincs más feladatod, mint menni, menni szabadon, ahogy a lelked diktálja.”

Fotók: Mezei Gabriella és Szabó Zoltán archívuma

korábban írtuk