A székelyudvarhelyi Bálint Noémi az egri Esterházy Károly Egyetemre jár ősztől, itt elsőéves. Távolugró, gátfutó – diákévei alatt száztizenannyi alkalommal ért el valamilyen helyezést, nemzetközi terepen is versenyzett. Korosztályának egyik legtehetségesebbje. Mégis róla és az eredményeiről méltatlanul keveset írt a média. Nyár végén beszélgettünk, nagynénje boltjában dolgozott beugrósként és két hét volt még addig, hogy Magyarországon elkezdje az egyetemet.
- Úgy tudtam, hogy Kolozsvárra készültél testnevelési egyetemre. Hogy lett belőle mégis Eger?
- Kolozsvárra is készültem. Azért változott, mert az atlétika szempontjából nem tudtam volna úgy folytatni, ahogy szerettem volna. Nem kaptam volna olyan edzőt, aki konkrétan az én szakágammal, a távolugrással vagy a gátfutással foglalkozott volna, csak hosszútávfutó vagy hétpróbás edzők voltak. Nekem a távolugrás szívügyem, ezt viszont nem tudtam volna tovább a megfelelő szinten folytatni. Ezért kerestem más egyetemet. Apum magyarországi barátja ismert Egerben egy válogatott távolugróedzőt, tőle tudtuk, hogy nagyon jó a képzés kint, és ő biztatott, hogy az egyetemi versenyeken túl még egy klubnak is tudnék versenyezni. És persze nem utolsósorban vállalná a felkészítésem. Rég szerettem volna egyébként is Magyarországon tanulni.
- Miért?
- Jobban vonzott a kinti képzés, megnéztem a tesiórák tantárgyait, nagyon tetszett. Fontos volt az is, hogy teljesen magyarul tanuljak.
- Érettségi után kihagytál egy évet. Mi történt?
- Magyarországon februárig kell egyetemre jelentkezni, én erről viszont lecsúsztam az itthoni érettségi miatt, valójában az itthoni vizsgák a kinti felvételivel estek egybe. Jobb volt így, hogy nyertem egy évet, mert rendesen fel tudtam készülni a felvételire és az emelt szintű érettségire.
- Ez mit jelent, mondd.
- Odakint az egyetem megkövetel valamiből egy emelt szintű vizsgát. Mivel én itthon testnevelésből nem érettségiztem, hozzáteszem, sportosztályon, nem is értem, de emiatt kellett az emelt szintű testnevelés-érettségi vizsgát abszolválnom. Ez szóbeli és gyakorlat.
- Hallottam anyukádtól, hogy rezgett a gatya bizonyos tornagyakorlatoktól.
- A tornától féltem, nem az én sportágam. Talajtorna meg szertorna ez, például felemás korlátot itthon nem is láttam. De gerendát sem, úgyhogy én padon gyakoroltam a kötelezőket. Jó fejek voltak a kinti vizsgáztatók, segítettek a bemelegítésnél, úgyhogy szerencsém volt, sikerült minden.
- Tudták egyébként, hogy nem vagy kezdő?
- Nem, egyáltalán. Kint nem versenyeztem soha, eredményeket sem küldtek innen. De az atlétikánál csillant fel a szemük, hogy de jó lesz, ha én hozzájuk megyek, tehát kiderült végül, hogy nem először csinálok ilyet. Az írásbeli, az anatómia is rendben ment.
- Úgy tudom, hogy a kint elért eredményeidnek köszönhető, hogy csupa jó dolgokban lesz részed…
- A hazai sporteredményeimet nem fogadták el, csak a vizsgákét. Másként igen, nagyon jó a kollégiumi szállás, közel a sportpálya, nagyon jók a körülmények, és ennek örülök.
- Itthon a te sportágad mintha mostohagyereke lenne a szakágnak, nem gondolod?
- Hogy rólam keveset írtak az újságban, talán azért volt, mert minden verseny nem olyan rangos, nem volt akkora hangja, hogy arról írni kelljen. Az zavar egyedül, hogy nincs az atlétika úgy sztárolva, mint ahogyan más sportágak, pedig lehetne.
Akkor még ilyen nyáriasan kávézgattunk...
Nem magam miatt zavar ez a csend, hanem az edzőm (Bartus Attila, szerző megj.) miatt, aki emberileg is odatette magát, de szakmailag is van olyan képzett, ha nem jobban, mint a többi szakember. Kaphatna az atlétika is többet…
- Hogy érezted, a kortársaid felnéztek rád?
- A kisebbek igen, van például egy kislány, aki olyan édes volt egy alkalommal. Jött egy papírral, hogy írjam alá, mert neki én vagyok a példaképe, olyan szeretne lenni, mint én. A saját korosztályomban sosem szerettem volna éreztetni, hogy esetleg jobb lennék náluk. Jó csapat voltunk. A válogatottban sem merült fel soha ilyesmi, egyformák voltunk. Tudtuk, hogy Romániát kell képviselnünk, egyformán vagyunk jók.
- A te életedből gyakorlatilag a bulizás kimaradt. Hogy viselted, hogy éled meg?
- Teljesen kimaradt, nem is nagyon kívánkoztam. Volt a suli, volt az atlétika és a család. Nekem ez így tökéletes volt, ugyanakkor jó érzéssel is töltött el, mert megvolt az eredménye. Annak, hogy áldozatokat hoztam. Nem szerettem volna, hogy amiatt hagyjak ki egy edzést, egy versenyt, mert előtte lazítottam.
- Kihagytad a bulikat, de még milyen áldozatokat hoztál?
- Az osztálykirándulások kimaradtak V-VIII. osztályban. A sulit is idesorolom, mert inkább választottam sportosztályt, mint elméleti gimnáziumot, hogy többet edzhessek, máshol a sport háttérbe szorul.
- Szerettél volna több irodalmat, matekot?
- Nem, én nagyon megszerettem ezt a sulit. Pozitív csalódás volt ahhoz képest, hogy előtte miket hallottam a bányais oktatásról. Szerintem életem legjobb négy évét jelenti a középiskola. Igaz, ez idő alatt is egyszer voltam osztálykiránduláson, mert pont nem volt versenyem.
- Mindig sportolónak készültél?
- Újságíró szerettem volna lenni, ez még most sem hagy nyugodni. Szívesen elvégezném, de pszichológiával is szívesen foglalkoznék. Ez egyébként a felvételi után is az eszemben volt, arra gondoltam, ha nem vesznek föl Egerben, akkor a pszichológiát próbálom meg itthon.
- Sportpszichológus még mindig lehetsz…
- Igen, de egyszer el kell végezni az alapszintet, utána mesteri, és ez sok idő… Háttérbe szorult most ez, de még egyiket sem engedtem el teljesen. Levelezői képzéseket még forgatok a fejemben. Gyerekkoromban a tömbház lakóit azzal szórakoztattam, hogy a kitalált újságomba újságcikkeket írtam a környéken történt dolgokról. Ezt anyu kinyomtatta, én meg betettem a postaládákba.
Megírtam egy nagyon komoly cikket, és futottam le a szomszéd színésznőhöz, hogy Andi, légy szíves, nézd meg, hogy ez jó-e, mehet-e az újságba. Nagyon szerettem.
- Ez tényleg komoly, még egy szép nap kollégák leszünk! De előtte még a jelennél kell maradnunk, láttam, hogy van egy pasid.
- Igen, ő is sportoló, focizik. Kiegészítjük egymást.
- És most, hogy elhagyod a várost, mi lesz a szerelemmel?
- Jön velem! Ő is idéntől Egerben focizik, tehát nem kerültünk messzire egymástól, szerencsére.
- Tudom, hogy nagy a szimbiózis a családban, a sport nálatok hagyomány, ráadásul anyukád sokszor kísért el versenyekre, büszke rád. Mi lesz most?
- Legjobban a család fog hiányozni, ezt nagyon sajnálom. Már attól rosszul vagyok, hogy nem mehetek mindennap haza. Ez a legrosszabb, utána meg az atlétikacsapat fog hiányozni, na meg az itthoni edzőm.
- Mit vársz az elkövetkező évektől?
- Szeretnék jó szakember lenni, hogy többet meg tudjak tanulni ott, mint itthon amennyire lehetőségem lett volna. Lehetek testnevelő tanár, közösségművelődés tanár. Edző is tudok lenni, ez jobban feküdne nekem, ezzel folytatnám, ha lehet. Ha egy számomra kedvelt iskolában kapnék helyet, ott tesitanár is lennék. A terveimben úgy van, hogy hazajövök. De ez még változhat.
- No és az atlétika hol marad?
- Szeretnék válogatott sportoló lenni. Ez az elsődleges célom most. Minden álmom az volt, hogy egyszer magyar színekben versenyezhessek. Azt sem bánnám, ha ez csak egy nemzetközi versenyt jelentene…
- Ez a vágy minek tulajdonítható?
- Nem tudom. Mikor az olaszországi Európa Bajnokságon voltam, nagyon sokat beszélgettem a magyarokkal, edzőkkel, versenyzőkkel, és olyan családias volt ott a hangulat, hogy azt mondtam, én egyszer velük kell legyek, egyszer csapattag akarok lenni.
- Kívánom, hogy így legyen!
Ne maradj le a Nőileg Mikulásának ajándékáról! Ha december 3-áig előfizetsz magazinunkra, ingyenes bevásárlást nyerhetsz.
