Világszerte számos tudományos kutatás foglalkozik az ember által okozott éghajlatváltozás várható következményeivel, a jelenség megfékezésének lehetőségeivel, a bizonytalan jövővel. Viták és álviták, hírek és álhírek tömkelege szól arról, hogy „eljött az idő”, és a klímakatasztrófa egyre közeleg.
Sok azonban a kérdés: lassítható-e egyáltalán, vagy csak tompítható a globális felmelegedés veszélye, milyen mértékű változásokra lenne szükség, milyen érdekek ütköznek a háttérben, milyen gazdasági, morális, társadalmi és humanitárius következmények várhatók, ha változtatunk, és milyenek, ha nem.
Tény az is, hogy emberek millióitól nagyon távol áll a téma. A tájékozottabb embertömegek számára pedig sokáig a tudományos viták, politikai nyilatkozatok, klímacsúcsok és kongresszusok szintjén maradt a dolog.
Pár hónapja viszont berobbant a képbe Greta Thunberg.
Nem tudós, nem politikus, hanem egy Asperger-szindrómás fiatal lány, a jövő nemzedék képviselője. Talán éppen ezért sikerült érzelmi szálakat megpendítenie sokakban rendhagyó (sokak által kritizált, mások által elbagatellizálni kívánt) fellépésével. A globális média sem hagyható ki abból a „csomagból”, ami oda vezetett, hogy ma már klímaszorongásról is beszélhetünk. Nem is csoda: hiszen
nem ismerjük a folyamatot mélységében, átlagemberként nem is érthetjük meg teljesen, és az ismeretlen általában szorongást kelt.
A sokkoló, néha egymásnak ellentmondó prognózisok egyértelműen hatnak ránk valamilyen módon. Bűntudatot kelthetnek, érezhetünk tehetetlenséget, dühöt, apátiát és – legyinthetünk is az egészre.
A globális felmelegedés emberi tevékenységek – mint az elektromos energia termelése, a hústermelés, a közlekedés, a nemzetközi szállítás, az erdőkitermelés, a füstkibocsátás, a túlfogyasztás stb. – következménye. Hatásai már korántsem csak elméletiek, lám, az utóbbi öt év volt a modern kori történelem öt legmelegebb éve, gyakoribbak az extrém időjárási jelenségek. A Copernicus kutatóintézet jelentése szerint a valaha mért legmelegebb október az idei volt. Ma már számos világszervezet ért egyet azzal, hogy a globális felmelegedés jelenti a bolygó számára a legnagyobb fenyegetést.
A klímaszorongást még nem vették fel a mentális/pszichés zavarok jegyzékébe, de a híradások szerint már fontolgatják, olyannyira elterjedt jelenség lett, főleg a jóléti országokban. A klímaváltozás miatti fenyegetettség egyfajta egzisztenciális szorongás, amikor az ember a maga létének feltételeit kezdi extrém erős mértékben veszélyben látni, és létbizonytalanság-érzés alakul ki benne. A fogyasztói társadalomban élő egyén egyre inkább fájdalmasan szembesül azzal, hogy ő is része az egésznek, ennek a bolygónak, valamiféle „globális” szövevénynek, ő is felelős, és ami ebben megváltozik, az hatással van rá, és amit ő tesz, az is hatással van a rendszerre.
Az ökoszorongásnak is nevezett jelenség komoly kérdéseket vet fel a pszichológiában. Hiszen – éppen oka miatt – klasszikus módszerekkel nem igazán dolgozható fel. Olyan vélemények is elhangzanak, hogy
önmagában a klímaszorongás nem baj, mert általa megélhető a felelősség a bolygó, a földi élet iránt.
Szóval, ha tettekre váltható, az már maga a pozitív megküzdés lehetősége, ha megoldásokra, egyéni és közösségi felelősségvállalásra, szemléletváltásra sarkallja az egyént, azt személyes fejlődésként élheti meg.
A pozitív megküzdésre márpedig szükség van, mert akármiből is táplálkozik, a leírások szerint a klímaszorongás is az életminőség romlásához vezethet. Mondják azt is, hogy aki a klímaváltozás miatt szorong, az egész életében szorongani fog. Eléggé szkeptikus ez a mondat, nem túl pozitív a kicsengése. Talán ezzel magyarázható a nagyvárosokban nagyszámú résztvevőkkel zajló tüntetések elszaporodása is. A részvétel feszültséget vezet le, ezáltal csökkentheti – ha csak ideig-óráig is – a szorongást, hiszen kimentünk, ott voltunk, legalább tettünk valamit.
És van, aki már annyira zöld, hogy nem átall folyamatosan bűntudatot kelteni másokban. A klímaváltozás kapcsán ez a másik pszichológiai jelenség, amelyről egyre többet cikkeznek. A green shaming, a zöld szégyenítés vagy szégyenkeltés bizony egyre elterjedtebb, és talán sokan éppen a szorongásukat próbálják csökkenteni azzal, hogy megszégyenítenek másokat, akik még cigarettáznak, húst esznek, nem használnak háziszappant, ne adj’ isten, felülnek a repülőre.
Maga a megszégyenítés igazi emberi jelenség, nevelő hatásában évezredek óta sokan hisznek.
Nem véletlenül, hiszen az egyén valamilyen szinten meg akar felelni a közösségnek, amiben él, egyszerűen mert közösségi lény. Ezzel párhuzamosan viszont önálló személyiség is, és a ma embere már nehezen emészti meg, ha tolvajnak kijáró megvetéssel viszonyulnak hozzá, mert szereti a flekkent, és nejlonszatyorban viszi haza az ebédnekvalót.
Az elismerést sokkal jobban szeretjük, mint a szégyent.
Utóbbi gyakran vált ki dühöt, dacot, és ezekből a negatív érzelmekből nem igazán várható pozitív, tartós, mélyről fakadó változás, ami, mondjuk, a klímatudatos gazdálkodást és étrendet illeti. Tény, hogy a csoport, a közösség befolyásolását, nyomását nem lehet elhanyagolni, de – a kutatások szerint – sokkal hatásosabb a pozitív megerősítés. Például, ha egyre több ember kezd zölden cselekedni körülöttünk, akkor mi is elkezdjük követni őket, úgy éljük meg, hogy elismerik a törekvéseinket, és ettől jobb embernek érezhetjük magunkat.
Kerüljük a fanatikusokat – saját lelki és zöld békénk érdekében, a szorongás csökkentéséért. De azért tegyük meg, amit megtehetünk. A klímaváltozásról, a globális felmelegedésről tájékozódjunk több forrásból, olvassunk tudományos igényű tanulmányokat. A fókuszokat helyezzük helyes irányba és közelségbe.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
