Néhány éve volt egy játékunk a barátnőmmel. Az volt a kérdés, az otthon inkább kuckó, vagy inkább barlangnak kell lennie a benne lakók számára. A kuckó elsősorban melegséget, otthonosságot, családias légkört, narancsbarna hangulatot jelentett, a barlang pedig biztonságot, zártságot és elzártságot, szilárd alapot. A kuckó szívesen fogadta a vendéget, a barátot, a barlang a családtagok számára volt nyugodt menedék. Szorgosan gyűjtögettük az érveket, kávézáskor megvitattuk azokat. Nos, Csíkmindszenten egy kuckóban jártam, benne sok szeretettel.
Balázs Tünde három, most már szinte felnőtt gyermekével – Sárával, Alberttel és Simonnal – közel tíz éve lakik Csíkmindszenten az általuk megálmodott, Márton Ildikó építész által megtervezett és gondosan kivitelezett, részletekbe menően igényes otthonukban. A mesés, manók lakta dimbes-dombos környezetbe tervezett ház nem hivalkodó, inkább belesimul a puha tájba.
Tornácáról, de bentről, a mosogatókagyló fölül, vagy akár az ágyból, fürdőkádból is ellátni a távoli dombokig vagy a mögöttük húzódó hegyekig, ahonnan a felhőket akár kézzel is eléri az ember. Mindez nem véletlen – meséli a háziasszony –, ugyanis közel tíz évvel ezelőtt, amikor közös otthonukat kezdték tervezni a gyerekekkel, ez volt az egyik legfontosabb szempont: sok ablak legyen, sok fény jusson a házba. „Az alapok ásásakor épp sikerült eljutnom Rómába egy rövid kirándulásra – meséli Tünde. – A Szent Lépcsőn, a Scala Santán térden felfelé mászva imádkoztam gyermekeimért, édesanyámért, barátaimért, rokonaimért, a kutyámért, mindenkiért. Ahogy azt szokták. De még mindig volt három lépcsőfok, és én »kifogytam« szeretteimből. Kétségbeesetten gondolkoztam, ki maradt még hátra, amikor eszembe jutott, hogy én házépítésbe kezdtem. Úgyhogy az utolsó három lépcsőfokon az otthonunkért kértem az Istent. Azért, hogy sikerüljön, amit elterveztünk, azért, hogy szépen, nyugodtan éljünk majd itt.”
Tekintsd meg fotógalériánkat:
A házba belépő érzi ezt, érzi, hogy a Szent Lépcsőn megfogalmazott kérések meghallgattattak. Nagy, meleg tér fogadja a vendéget, régi parasztházakból ismert gerendás mennyezettel, hatalmas ablakokkal, sok fénnyel. És a háziak falfestményeivel, melyek mintha a dombokról hideg elől bemenekült manók sapkái lennének. (Később, beljebb érve még inkább megbizonyosodhatunk arról, hogy itt jártak a manók!) Az amerikai típusú konyha és nappali ideális hely arra, hogy közösen tanuljanak a gyerekek, megbeszéljék a napi történéseket az épp vacsorát készítő vagy mosogató anyával. Ez sem a véletlen műve: a tervezéskor fontos szempont volt, hogy a családtagok közösen töltsék el a délutánokat, együtt készítsék a házi feladatokat, megbeszéljék a megbeszélnivalót. De itt van a lakás egyetlen számítógépének is a helye, amely a nagymama régi varrógépéből átalakított asztalon – mondanám – trónol, de nem. A közös számítógép csak egy eszköz ebben a házban. Egy használati tárgy, amelyet a család minden tagja használ tanuláshoz, kapcsolattartáshoz, olvasáshoz.
A nagy közös térben arra is van lehetőség, hogy kicsit félrevonulva, de mégsem magányosan, olvass, pihenj, vagy csak bekuckózz a melegbe. Ehhez meleg fényt árasztó lámpa és puha kanapé áll rendelkezésre, a hosszú őszi, téli estéken a hangulathoz pattogó tűz is dukál. A konyha-nappaliból nyíló folyosó vezet a három gyerek és anya manósapkákkal díszített szobájába. A sportoló fiúk szobája, mondhatni, minden kamasz álmainak szobája: a félemeletes-manzárdos ágyról kilátni a dombokra, ideális lehetőség az álmodozáshoz, lábnyújtóztatáshoz. Amire van is szükség, hiszen a tanulás mellett vízilabdázik, illetve versenyszerűen úszik Simon és Albert. A helyspórolás kiváló példája itt egyben a személyes tér határait is jelöli: a fiúk szobáját elválasztó szekrények falba vannak süllyesztve, vagyis ők maguk képezik a válaszfalat. Továbbhaladva az egyetemista Sára szellős, színes, légies szobájába jutunk, ami messziről árulkodik, hogy benne egy lány él, álmodozik, tervez.
Míg a fiúknál a versenyeken szerzett érmek lógnak a falakon, Sára szobájában memorizálásra váró dátum van a tükörre szúrva: „kiegyezés 1867”.
Ilyen az egész otthon: fogantyúk, képkeretek, ékszer- vagy fűszertartók, kisszékek, lámpák gondosan és igényesen összeválogatva. Ezeknek azonban nemcsak az a szerepük, hogy szépek legyenek, passzoljanak a szekrényekhez, falakhoz, hanem hogy segítsék, megkönnyítsék, élvezhetőbbé tegyék a benne élők mindennapjait. Nevezetesen: segítsenek a tartalmas pihenésben, a másnapra való készülésben, a tanulásban, a célok elérésében. Minden azt a célt szolgálja, hogy a gyermekek, a fiatalok vizionálni tudják álmaikat és a megvalósításukhoz szükséges utat. Ahogy ezt a célt szolgálja a Tünde által kidolgozott rendszer is, mely szerint a fiatalok felváltva végzik az otthoni munkákat: fát készítenek elő, begyújtanak, enni-inni adnak az állatoknak, kiviszik a szemetet, és természetesen takarítanak saját szobáikban.
Elköszönéskor jut eszembe a kuckó-barlang dilemmája. Ahogy ezen gondolkozom, egyre erősebb lesz bennem az érzés, hogy valakinek a házáról írni milyen nehéz feladat. Hiszen a vendéglátó kitárja előtted otthonát, beenged oda, ahol a számára legkedvesebb emberekkel él. A kuckójába. Ezért a bizalomért elsősorban köszönettel tartozom. Másodsorban valamiféle barna-narancs derű tölt el (talán elhoztam egy manócskát a zsebemben?) amiatt, hogy igenis vannak emberek, akik valahogy ellen tudnak állni a világ rikácsolásának, nyugalmat és biztonságot tudnak maguk körül teremteni, és nem engedik befolyni a szemetet sem a házukba, sem a gyermekeik életébe. Lehet, mégis inkább barlang a csíkmindszenti Balázs Tünde otthona?!
Fotók: Mihály László
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. decemberi lapszámában jelent meg.
