Kilencéves voltam, amikor egy átlagos délutánon, miközben a barátnőmmel játszottunk, elkezdett zsibbadni a kezem, az arcom. Amire elértünk anyukám közeli munkahelyére, hogy szülői segítséget kérjünk, már a lábam is zsibbadt, összeestem. Mentő, kórház, infúzió, vizsgálatok, orvosok, vizsgálatok, tanácstalanság. Másnap ismét mentő, Marosvásárhely, vizsgálatok, orvosok, vizsgálatok, tanácstalanság. Agyi értrombózisom volt, az okozta a bénulást.
A lehetséges kiváltó okok között szerepelt kullancscsípés miatti borreliosis, agydaganat és ismeretlen vírus is,
és hiába mentünk később nyugatabbra – vizsgáltak Budapesten, Pécsett –, biztos válasz a mai napig nem született. A „kérdezőket” mindig jobban érdekelte a miért, mint engem vagy a szűk családomat. Mi úgy voltunk vele, hogy történt, ami történt, de az új helyzethez kell alkalmazkodni. Mert új helyzet alakult ki: millió injekció, gyógyszer és vizsgálat, egy hónap kórházi bennfekvés, fizioterápia, kínkeserves gyógytorna és társai után újra tudtam járni, mozgatni a jobb oldalam, ám visszamaradt egy úgynevezett „tremor”, azaz remegés, ami néha megnehezítette az életemet. Megnehezítette, de tulajdonképpen nem változtatta meg.
Az igazat megvallva, nagyon szerencsés voltam: napok alatt megtanultam jobb helyett bal kézzel írni, enni, a tanítónőm – akinek a mai napig hálás vagyok –, hazajárt hozzám délutánonként, hogy pótoljuk a több hónapnyi iskolai hiányzásból fakadó lemaradást, az osztálytársaim is látogattak, majd visszafogadtak. Soha, de soha nem csúfoltak, megértőek és együttérzőek voltak.
Hirtelen jött balkezesség
Persze, ettől még nem volt minden fenékig tejföl: volt idő – főként kamaszként –, amikor nagyon nem szerettem hetente háromszor gyógytornára járni, és noha minden osztálytársam utálta az iskolai tornaórát, én sajnáltam, hogy fel voltam mente. A hirtelen jött balkezesség miatt átéreztem, megéltem a balkezesek minden problémáját: elmosódó, elkent tinta (amint lehetett, átszoktam a golyóstollra, az egy fokkal jobb), jobbkezeseknek gyártott ollók, füzetek, vonalzók, fényképezőgépek – annak a gombja is jobbról van, s elég bonyolult bal kézzel lenyomni. Na, meg persze jött a kamaszkor, amikor csak eltört néha-néha a mécses: bár soha nem akartam balerina, szívsebész vagy zongoraművész lenni,
serdülőként néha felróttam a sorsnak, hogy elvette tőlem a lehetőséget,
hogy ezek közül bármelyik az életem célja legyen. Majd világutazó akartam lenni és Kőrösi Csoma Sándor nyomában Indiába gyalogolni, ám itt is volt egy kis „bibi”: Indiában, mint a legtöbb keleti országban, nagyon nem illik bal kézzel enni – az a kéz másra való. Így már el is képzeltem, hogyan magyarázom majd kézzel-lábbal egy fanatikus hindunak, hogy miért eszem a tisztátalan kezemmel.
És persze kellett nekem stréber, jó tanulónak lenni, így minden évben már előre rettegtem attól, amikor az évzárón át kell venni a diplomát, kezet kell rázni az igazgatóval. Bevallom, a kézfogás ma sem a kedvencem. Ahogy a protokollvacsorák sem, mert még ma sem megy az elegáns késsel-villával evés. Vagyis meneget, csak nem úgy, ahogy a „nagy könyvben” meg van írva. (Szimpatikusabb az amerikai „stílus”, mint az európai, hiszen az amerikaiak és a kanadaiak a villát a bal kezükben, a kést pedig a jobb kezükben tartják, és miután felszeletelték az ételt, a kést leteszik, a villát a jobb kezükbe veszik, és úgy eszik meg.)
Megtanultam így élni
Alapvetően majdnem minden megy így is, csak kicsit másképp, mint másnak: főzök, autót vezetek, sízek, biciklizek, mindkét kezemmel súlyzókat emelgetek, úszok, táncolok, kézműveskedem, évi többszáz oldalt gépelek – igaz, egy kézzel –, festek, barkácsolok, varrok, vasalok, és így tovább. A bal kezemen a körmeimet úgy lakkozom ki, hogy az ecsetet a számmal fogom – senki nem mondaná meg az eredmény alapján. A tűbe úgy fűzöm be a cérnát, hogy a tűt beleszúrom valamibe, azokat a dolgokat, amiket ki lehet önteni, kizárólag bal kézzel viszem – lazán elviszek 4-5 korsó sört.
Megtanultam így élni, megszoktam, és többnyire már észre sem veszem.
Az, hogy más észreveszi-e, érdekes kérdés. Kamaszkoromban gyakrabban vették észre a kortársak. Talán engem is jobban zavart a dolog. Vagy mert abban a korban az emberek még jobban figyelnek egymásra. Sokan kérdezgettek. Az első kérdés mindig az volt, hogy fázok vagy izgulok? Volt idő, amikor zavart, hogy újra és újra el „kell” meséljem a történetem. Aztán valahogy ez is elmúlt. Erre akkor jöttem rá, amikor már huszonéves koromban egyszer csak elkezdett idegesíteni, hogy a munkatársam, akivel nap mint nap együtt dolgozunk már vagy három éve, még nem kérdezett rá. Nem értettem, hogy tényleg nem veszi észre, vagy ilyen „piszkosul” tapintatos.
Már csak emlék
Soha nem beszéltem a gyerekkori agyi balesetemről egy, a személyiségemet meghatározó traumaként, és nem meséltem sikersztoriként arról, hogy amennyire lehetett, helyrejöttem, feldolgoztam és elfogadtam. Azt sem tudom, hogy arra, ahol vagyok, tartok, azt mondaná-e egy pszichológus vagy terapeuta, hogy szép munka. Voltak ilyen és olyan szakaszok az életemben, és tény, hogy
volt olyan is, amikor meg akartam mutatni, hogy igenis, én is mindent meg tudok csinálni, amit más,
de ez nem csak a jobb kezem remegéséről szólt. Több mint két évtizede bénult le a fél oldalam, és bár a kórházban töltött idő, a sok bizonytalanság, ijesztő diagnózis ma sem jó emlék, ezek mind csak emlékek.
„Trükkös” bal kézzel fényképezni • Fotó: Tóth-Gödri Iringó archívuma
Ma is megesik, hogy megfogok jobb kézzel egy pohár vizet és pár pillanat múlva megremeg a kezem, így kiöntöm, de soha nem mérgelődök, esetleg nevetek rajta, hogy elfelejtettem. Persze, ehhez kellett segítség: egy anyuka, aki végig ült a kórházi ágyam szélén, aki megvigasztalt, amikor elkeseredtem kamaszként, aki azt mondta, hogy majd csak elboldogulok Indiában, meg azt is, hogy se a párválasztásban, se a barátkozásban ne zavarjon a kezem. És nem is zavart. Sőt, ma már elmondhatom, hogy akik hozzám a legközelebb állnak – a férjemtől a legjobb barátaimig –, ők azok, akik hagyják, hogy elhozzam a tálcát a pulttól az asztalig, sörökkel és poharakkal megrakva, de amikor tölteni kell, mindig kerül egy kéz, aki megdöntse a poharam, mert tudják, hogy a sört hab nélkül szeretem.
Megjelent a Nőileg magazin 2024. januári lapszámában.
