– 2012 óta vagy az Udvarhelyi Fiatal Fórum elnöke, rengeteg fiatal megfordul nálatok. Milyennek látod a mai aktív tizenéveseket? Mert gondolom, az aktívabbak járnak hozzátok...
– Az UFF-hoz azok a fiatalok járnak, akik szeretik a kihívásokat, a nagy baráti társaságokat, kíváncsiak a világra. Ez sok fiatalra talál, de nálunk szükség van az önállóságra, a bátorságra és az egyéniség felvállalására is. Aktív UFF-tagnak nevezzük azt a fiatalt, aki rendszeresen vállal feladatot, bekapcsolódik a programok megvalósításába, részt vesz a gyűléseken, és hozzájárul az UFF céljainak eléréséhez.
– A nehezen megmozdítható, passzív tinédzserekkel találkoztok egyáltalán, eléri a szervezet őket?
– Véleményem szerint nincsenek passzív fiatalok, egyszerűen a korosztály, az életszakasz olyan, hogy ösztönösen keresi az ember tizenévesen a kapcsolódási pontokat a kortársakkal, példaképekkel, vagy olyan témákban merül el, ami foglalkoztatja, még ha nem is nyilvánosan vállalja azt fel. Szóval
a passzívnak tűnő fiatalok azok, akik ritkán kapcsolódnak be közösségi eseményekbe, mint aktív feladatvállaló, esetleg csak résztvevőként, a háttérben figyelik egy-egy ifjúsági program alakulását, de ők is aktívak olyan közegben, ahol meg mernek nyílni.
Meg amúgy sem kell mindenkinek mindenhol feladatot vállalni, ilyen az élet: van, ahol sodródunk az árral, és van amiben mi irányítjuk az események alakulását. Sok olyan diák jött már az UFF-hoz, akit küldtek a szülők, tanárok, ezek a fiatalok rendszerint lekopnak. Eljönnek, hogy otthon megnyugodjon a család, hogy barátkozik, és jó társaságba jár, de aztán sokan nem találják meg a helyüket akkor, s majd egy év múlva maguktól visszatérnek. Amikor már készen állnak az új élményekre és kihívásokra. Az UFF egyik kerekasztal beszélgetése erről szólt, hogy mi mindent csinálnak a helyi fiatalok a suli után, hogy mennyi mindenre van lehetőség és példa. Az aktivitás manapság nagyon sok formát ölt, és én büszke vagyok, hogy az önkéntesség és rendezvényszervezés terén mi tudunk teret biztosítani a kibontakozásra.
Vass Orsolya
– Szerinted milyen rendezvényekkel, programokkal lehet(ne) megmozgatni a többit? Az online életű, passzív fiatalokat?
– Most már nincs olyan, hogy aki sokat lóg a számítógépen vagy telefonon, az passzív… Persze vannak végletek. Úgy gondolom, hogy mint programszervezők, a színességre kell törekedjünk, és akkor bárki megtalálhatja a neki való élő eseményt, amin részt venne.
– De tényleg levakarhatatlanok a telefonról, netről? Vagy csak rosszul próbálkoznak a program- és kultúraszervezők?
– Nem kimozdíthatatlan senki sem, hiszen mindenki magával hordja az internetet és a telefont is. Régebb a TV volt ilyen, az nem volt hordozható. De most minden a zsebünkben van, nem kell otthon ülni, ezért.
Én például nem nézek csúnyán már senkire azért mert „telefonozik” miközben hozzá beszélek, mert lehet, ha jegyzetel, vagy épp a neten keresi a plusz infókat a téma folytatásához, és közben figyel.
A fiatalok csak azért nem mennek koncertre, mert van koncert: nekik ahhoz kell a fesztivál életérzés is. Mert a zene önmagában sokkal jobb minőségben elérhető a telefonján. Úgyhogy, ha kultúraszervezés alatt az egy-két órás színpadi produkciót értjük, és annak látogatását, akkor igen, rossz a próbálkozás. Én úgy gondolom, hogy kell a körítés, az élmény azon kívül, ami egy rendezvény fő attrakciója. S ezt a legnehezebb kitalálni, pedig ez vonzza az embereket, fiatalokat, közönséget a programokra.
– Tudod, hogy kik a példaképeik, vagy milyen ma a „menő” fiatal?
– A már említett kerekasztal beszélgetéseken sok menő fiatal volt meghívva, és ezek listáját 100 százalékban az UFF-tagok rakták össze. Ezeket a meghívott listákat és az előadások sikereit nézve, bátran kijelentem, hogy
az a „menő” fiatal, aki személyiségét felvállalva keresi az útját, nem mutat többet, de kevesebbet sem, mint ami ő.
– Szerinted mijük nincs (elég) a tizenéveseknek? Miből kellene több?
– Talán a türelem hiánycikk manapság, de nem csak a tizenévesek körében. Minden gyorsan, szélessávon kellene jöjjön és történjen, soha nem érünk rá semmit megvárni. A középiskolásokkal való beszélgetések sokszor jutnak el oda, hogy kellene egy kocsi, egy lakás s jól fizető munkahely kevés munkával… s mindezt elérni igazán fiatalon. Vagy szakembernek nevezni magunkat egy friss, még meleg egyetemi alapképzéses diplomával talán még elhamarkodott. Türelem kell ehhez is, dolgozni, tanulni, és türelmesen megvárni, míg a szakma és a közösség eldönti, hogy szakember vagy-e vagy csak diplomás huszonéves. Sajnos ez is gyakran megmutatkozik, s a türelmetlenségre fognám.
– És látsz-e különbséget a mai tinik és a saját generációd között?
– Nincs, csak az eszközök és csatornák változtak.
– Szeretnél ma lenni tini?
– Nem szeretnék. Szeretem magaménak tudni az internet nélküli diákévek emlékeit, amikor nem kellett ott is bizonyítani. Most, felnőttként, plusz harmincasként ez már nem teher, de tizenévesen az lett volna. S még egy csomó minden jó így, ahogy van.
– Mit gondolsz a közhelyről, hogy fiatalság bolondság?
– IGAZ, és olyan jó! Én most is szoktam tini hétvégéket tartani, olyankor igyekszem nem gondolni a külvilág lehetséges véleményére. Elfeledem a kötelezettségeimet, sorozatot nézek reggelig, aztán egész nap kába vagyok, olyan beszélgetéseket folytatok, aminek semmi értelme, de istenieket lehet röhögni. Tehát fiatalság bolondság, s ez így van jól.
[embed]
]
