Az utolsó vacsora

A gondviselés úgy hozta, hogy 2022 virágvasárnapjának hétvégéjét Olaszországban töltöttem. Életem első olaszországi útja a lombardiai régióba vezetett. A repülőgép utasainak többsége látható otthonossággal vette semmibe a légikísérők figyelmeztetését. Sétáltak, levették a maszkot, traccsoltak, a már Olaszországban született gyermekek affektálón fintorogtak a rendreutasító légikísérőknek.
Hirdetés

Milánó és környéke az olaszországi ipar motorja, az egyik legsűrűbben lakott régiója Európának, ahol a helységek egymást érik, és a forgalom a hét minden napján iszonyúan zsúfolt. A külváros tömbházaiban leltek menedéket az újabb és újabb hullámokban érkező bevándorlók, ahol az olasz nyelv használata nem az első opció.

A belvárosban a kiszolgáló, másod- és harmadfokú beosztásban dolgozók többsége vendégmunkás, akik nagy lelkesedéssel igyekeznek megfelelni az elvárásoknak. 

A bevásárló utcák a trendi cégek csilivili ízléstelenségeivel szédítik a zarándoklatnak is beillő embertömeget.

Hosszú gyaloglás után érünk el a Santa Maria Delle Grazie templomhoz. Ennek szomszédságában található az a Domonkos-rendi kolostor, amelynek egyik fala Leonardo da Vinci világhírű freskóját, Az utolsó vacsorát őrzi. A hatalmas asztalt, amelynek mentén a tizenkét tanítvány között Jézus ül, az egy tálba nyúló két kéz teszi érdekessé.

Jézus és Júdás nyúlnak ugyanazon tálba, a megváltó és az áruló. 

Jézus két évezreddel ezelőtt járt a földön, Leonardo da Vinci 570 éve született, de a megváltás és az árulás párhuzama örök harcként vonul végig az emberiségen. Egy tálba nyúlnak, egyszerre a szeretetre és a gyűlöletre alapozó szándékok. Mintha örök felkiáltójelként akarná a Mindenható a tudomásunkra hozni, hogy választani kell, el kell köteleződni valamelyik erő mellett. Mi is minden nap választunk az élet és a halál, az áldás és az átok között, és minden Nagycsütörtökön átéljük az emberek árulását, de átéljük a halált is legyőző hit isteni ajándékát.

Miért áruljuk el embertársainkat? A válasz egyszerű: hitetlenségből. 

S az ebből fakadó irigységből, az ebből burjánzó gyűlöletből. Mert ha hinni tudnánk azt, hogy Isten mindnyájunk Atyja, nem tudnánk irigyek lenni másokra, mert látnánk, hogy Isten mindenkit másként tarisznyál fel, de mindenkit kompenzál, és az adok-kapok végül – igaz, sokszor  generációnyi idő alatt, de – kiegyenlítődik. Ha hinni tudnánk, hogy erősségeink és gyengeségeink különbözősége ellenére, adva van a boldogulás esélye, nem születne meg bennünk az irigység, s hosszan tartó érlelődése nem sodorna a gyűlölet pusztító örvényébe.

Hirdetés

Az utolsó vacsora története nemcsak arra tanít, hogy Jézus új szövetséget adott nekünk, és úgy kell szeretnünk egymást, mint ahogyan ő szeretett minket, hanem arra is, hogy Júdást nem mindig valaki másban, hanem önmagunkban is kell keresni. Nem azért, hogy erényként tüntessük fel az árulást, hanem azért, hogy önismeretünk egészséges, és hitünk rendületlen legyen.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Feltámadás – úton az örökkévalóság felé

Hirdetés