Ilyen

Össze kellene már csomagolni s odaadni valakinek. A terhesnadrágokat, a szoptatós melltartót, babahordozót, etetőszéket, kiskádat. A kis rugdalózókat, a tenyérnyi ruhácskákat, a cicafüles fürdőlepedőt, mindent. Mert lejárt, elmúlt, megnőttek, hála Istennek!

Nem kell böfiztetni, éjjelezni, kaki színén izgulni, ízetlen pépekről hazudni, de finom! A tejszagot felváltotta a parfümillat, a pórázom egyre messzebbre ér, visszakaptam életem, munkáim, látszólagos függetlenségem. Ezt akartad – mondom magamnak, erre vágyakoztál, mikor pár hónapos korukban csak a következő etetési óráig tervezhettél, és egy éjszakába nyúló szabad bulizós estéért sóvárogtál.

De nem tudom megfogni azt a kisruhát, és nem tudom eltenni. Nem tudom összecsomagolni a korszakot. Lezárni mindig nagyon nehezen ment nekem mindent, még akkor is, amikor már kezdtem megszeretni az új idők új dalait. És sírok. Ilyenkor úgy érzem, megfoganni nem engedett gyermekeim sírnak bennem. Ilyenkor egyetértek még a legmegveszekedettebb pszichoanalitikussal is, az összes evolúcióhívővel. Az ösztön hatalmas.

Mi, nők, ha jól működik a testünk, akkor egy egyszerűbb, ösztöni szinten meg tudjuk élni az alkotást, teremtést. Gyermeket hozunk a világra. Szerencsére nem egyedül.

Szerintem én lelkileg nem voltam még teljesen érett az anyaságra, amikor megszületett első gyermekem, de azt határozottan éreztem, hogy egy érthetetlenül erős húzóerő kívánja, vágyja bennem a gyermeket. Lánykoromban szexuális nevelés címén belém táplált félelmek működtek fogamzásgátlóként, melyek édesanyám szavaiból nőttek ki, aki így bocsátott utamra: vigyázz, Zsuzsi, mert mi abból a fajtából vagyunk, ha valaki végigmegy a padláson, mi már terhesek is vagyunk. Örültem, ha levegőt veszek a két terhesség között. Lélektani értelemben.

Érdekes, hogy nem szerettem a gyest, gyakran fogolynak éreztem magam, kizárva az élet forgatagából, megfosztva munkámtól, szabadságomtól. Két gyerek után azt mondtam, kész, bezártuk a boltot, focicsapatra nem gyúrunk, a sorozatgyártás nem az én idegrendszeremnek való. De ha meglátok egy csecsemőt, ha kezembe találom venni, mintha a racionális érveket kimosták volna az agyamból, szinte érzem, hogy a tejem is elcseppen. Gyorsan visszaadom, ráncba szedem zabolátlan ösztöneimet, és tudatosítom, milyen jó most nekem. Mert őszintén, jó.

Hirdetés

Megfoganni, belül tudattalanul „alkotni” csodálatos, de ez csak egyfajta termékenység. A biológiai, öntudatlan alkotás. Ennél van egy tudatosabb termékenysége is a nőnek, az, amikor megnyitja magát saját belső világának, és mint egy vakmerő szörföző meglovagolja a hullámokat, amelyek mélyvizeiből törnek elő szokatlan gondolatok képek, hangok, színek, formák, érzések, ötletek alakjában.

Amikor ezeket a külvilág számára is láthatóvá teszi, akkor alkot. Egy festmény, egy torta, egy veteményes, egy fotó, egy megszervezett szülinap, egy lakás dekorálása, egy új projekt, egy szeretkezés, egy nőnapi smink. Mindegy, hogy mi, de a közös bennük, hogy szenvedélyből születnek, élvezetből, túlcsorduló szeretetből, amikor annyi van bennünk, hogy a pórusainkon is ömlik kifele, és formát ölt valamiben. Nemcsak egy-két gyerek szerető gondoskodásában, hanem minden kicsi feletti anyáskodásban, a szeretve levés légkörének a megteremtésében. Ilyen a nő, amikor alkot.

Kiemelt kép: Shutterstock

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2019. márciusi lapszámában jelent meg.