„Már román világ volt, ’20-ba’, mikor megláttam a napvilágot, s a hegy alatt a katolikus templomba’ 2 hetüs koromba, Szent Anna napján meg is kereszteltek” – kezd élete elmesélésébe Anna, a rendhagyó kiállítás fiktív főhőse.
{hirdetes}
Számos székely parasztlányhoz hasonlóan,gyermekként Anna is napestig hentergett a libalegelőn,gyúrta a sarat mezítláb a kapu előtt, de kapálni, takarni, fonni-szőni is kellett, s mint meséli, „az állatokkal örökké hét baj vót.” Akkoriban „volt sok szép mulatság, és verekedés is elég”, s 1937-ben, amikor Anna 17 éves lett, a legjobb táncoslegény, amelyiknek „többször kellett volna a kezire csapjon”, elkísérte Annát hátra, a csűrkertbe...
Úgy esett, hogy megesett
Hogy elkerülje a leányanyák szégyenét és megbélyegzését, a megesett Annának új életutat kellett választania. „Az egyik, és társadalmilag elfogadott lehetőség az volt, hogy férjhez menjen egy nem hozzá illő életkorú és társadalmi helyzetű emberhez, tehát egy idős férfihez. Ez volt a faluban maradásnak a lehetősége. A másik pedig, amit nagyon sok lány választott, az a cselédség volt” – magyarázza Miklós Zoltán, a múzeum igazgatója.
Megrokkant, de dolgos ember
A kiállítás egyik lehetséges útja szerint, miután Rebi ángyó Annából „kihajtotta az életet”, a szomszéd falusi vénlegény, a „fronton cseppet megrokkant, de dolgos ember” felesége lett. A szomorú vénember nem ivott, a nejét nem verte, igaz, gyermekről szó sem lehetett. Férje halálát követően Annának mindent be kellett szolgáltatnia a kollektív gazdaságnak.
A kollektív szolgálatában
„Az idősek emlékeznek, és saját kutatásainkból is tudjuk, hogy milyen nehezen tudták feldolgozni azt, amikor az egész életüknek az eredményét, mindazt, amit gyűjtöttek, eszközöket, szerszámokat, gabonát, mindent be kellett szolgáltatni. Van egy olyan kiállítóterem, ahol ezt jelenítjük meg, hatalmas zsákok tömege fogadja a látogatót, szekérre felpakolt szerszámok láthatók, boroshordó, mindenféle gazdasági eszközök, amelyeket kicsavartak a szegény ember kezéből, és a kollektívnek a szolgálatába állítottak” – mondja dr. Kinda István, a kiállítás egyik megálmodója, a Székely Nemzeti Múzeum néprajzkutatója
Biztos, állami fizetés
Miután a faluban már nincs miért maradnia, Anna munkát vállal a városban, megszokja a „navétázást és a varrógépek csattogását”, s élteti az új világot a „biztos állami fizetéssel”. A hetvenes évek végén aztán eladja a falusi házat, s a székely asszony beköltözik a „szép új blokkba, a városi kényelembe”. Ekkortájt „a párt gondoskodik róla: olajat, cukrot, makarónit kap tiketre, s dolgozik az épülő hazáért”. A ‘89-es rendszerváltás a betonrengetegben találja Annát, s a nyugalomra vágyó nyugdíjas asszony a tévében követi a forradalom temesvári és bukaresti eseményeit.
„Mü diktálunk”
A másik lehetséges életút szerint Anna cselédként szolgált egy zsidó gyáros családjánál. A világháború után azonban új világ épül, az uraságot és családját elviszik, házát kifosztják, s a nép kezébe kerül a jövő. „Eljött az idő, hogy mü diktálunk, a nép. A dölyfös nagygazdák ideje lejárt, a kizsákmányolást meg kellett állítani. Reggeltől estig listákat írtam, táblázatokat másoltam, most láttam, hogy a kapzsi kulákok mi fődet elvettek vót a szegény néptől” – meséli a kommunista agitátorrá váló Anna, miféle munkát végzett a „szebb, közös jövő” érdekében.
„A kiállításnak nem célja állást foglalni, véleményt megfogalmazni egyik vagy másik életútról, azt látjuk, hogy ezen kényszerpályákon, bármelyiket választva, Anna sodródik, és belesodródott a 20. század nagy drámáibamint a kollektivizmus, szocializmus, kommunizmus, és a kiállítás végén a‘89-es forradalom kitörését szemléli már nyugdíjasként” – mondja a múzeumigazgató.
Aranykor?
Vitrinben sorakozó nippek, sokunknak ismerős, csipketerítőn pihenő porcelánkutya, a kommunizmus éveinek jól ismert emlékei köszönnek ránk a kiállítótermekben, s a szabványkonyha ablakán kinézve az épülő blokkrengeteg s a szocializmus kellős közepén találjuk magunkat. Akik még éltük azt a kort, megtorpanunk kissé a Trei culori hallatán, miközben a vörös függönyről Ceauşescu és Elena arcképe aranylik le ránk...
Kedvenc kiállításunk
Ügyes történetmesélés, hangulatos, igényesen megírt élettörténet, roppant ötletesen használt audiovizuális megoldások. Csak szuperlatívuszokban tudunk mesélni az Anna- kiállításról. Szerettük a csűrben kivetített táncos mulatságot, s a paraszti és polgári étkezés különbségeit megjelenítő terített asztal ötletes kivitelezését is megzabáltuk. Megismertünk, felismertünk, nosztalgiáztunk, és eltöprengtünk a 20. századon. A rendhagyó tárlatot bárkinek őszintén ajánljuk, mert mi, 21. századi lányok és asszonyok, történelmünk, gyermekkorunk, emlékeink, anyáink és nagyanyáink is jócskán benne vagyunk.
