Iskola, iskola…!

Egy évvel ezelőtti emléket ajánl a Facebook megosztásra, amiben leírom, mivel ijesztgette nagylányom a tavaszi vakáció utolsó napján első osztályos öccsét. Anna: Örs, mondjak egy igazi horrorsztorit? – vigyorog kajánul. Örs tétovázva kivár, tudja, nincs esélye kibújni a kéretlen válasz elől. Anna: Holnap suli! (Cikkünk a 2020-as Nőileg magazin júniusi számában jelent meg.)

Ha ez a hír egy éve letaglózó csalódottságot váltott ki az örök vasárnapban élő, játékvilágban ragadt gyerekből, az idén ez lett volna Johannis szájából a kitörő örömet hozó hír. (De nem ez lett, ehelyett magyarul kezdett félrebeszélni.)

Azt hiszem sok gyermek és pedagógus szemébe könny szökött az első döbbenet után, mikor meghallották, hogy ebben a tanévben nem találkozhatnak diákjaikkal, osztálytársaikkal az iskolában, elmaradnak a tanórai kuncogások, szünetekben a hancúrozások, és marad, már szinte a családi élet szempontjából online „zaklatásnak” minősülő oktatás a feladatkövetelésekkel. 

Napok hosszú során át hallgattam lányom nosztalgiázását tanárai kedvenc szófordulatairól, mindeniket végigemlegette, főleg azokat, akik sok humoros beköpésekkel fűszerezték a tananyagot:

– Esztike, mondd meg anyádnak főzze a csirkepaprikást, ünnep lesz, 10-es a felmérőd!

Anna már kínjában nevet is váltott. Két nevet kapott születésekor, Anna-Eszter, és egyik ebédnél kijelentette, hogy őt mostantól szólítsuk Esztikének, mert a kedvenc tanárai őt Esztikének szólítják. A számból majd kiesett az étel, mert én viszont az Annát szeretem jobban, kiskora óta így szólítjuk.

– Anya, én inkább minden órán felmérőt írnék, csak menjünk már iskolába! – fakadt ki egyik este nagy szomorúságában.

Mi tagadás, a hazahozott felmérőket megöntöztem könnyeimmel én is a hír után. De legjobban talán a végzős diákok szomorúsága érintett meg.
Hirdetés

A döbbenettől és a szomorúságtól elcsukló hangon kérdezik, hogy akkor most ez hogy lesz, tanár néni? Csalódottak és kedvtelenek, tanulni sincs már úgy kedvük, tele vannak bizonytalansággal.

Úgy kell elengedjük őket, hogy az egy életre emlékezetes ballagás rítusában nem tudjuk őket részesíteni. Mert a rítus nagyon fontos! Korszakot zár, korszakot nyit lelkünkben. Közösségi élmény, mert mind ott vagyunk, akik ezeknek a fiataloknak az iskolás éveit meghatározták: szülők, rokonok, barátok, tanárok. Énekelünk nekik, imádkozunk értük, útravaló tanácsokkal segítjük őket átlépni az iskola küszöbét.

Ez a karantén, biztos vagyok, sok átértékelést hozott mindannyiunk életébe. Azok a dolgok, melyek megboldogult járványfrász-mentes életünkben nyűgnek, bosszúságnak, tehernek minősültek, kiderült, hogy, ha megfosztanak tőlük, rettenetesen tudnak hiányozni. 

Kiemelt kép: Shutterstock