Szíve alatt hordozott hónapokig, első emlékeim róla, hogy karjában ringat az esti homályban, vasalt kisinget ad rám, majd kézen fogva megyünk együtt az ünnepségre..., a konyhakredencnél csipeszkedem, mert épp tésztát gyúr, prünnyögök, s ő könnyeimet törölgeti...., iskolai fogalmazást írok elbizonytalanodva a példaképekről, megsúgnám neki első szerelmemet, vagy maradjon az inkább a naplómba zárva?..., tanítónak készülök, hisz ő is az.... virágot szorongatok a kezemben, neki hoztam: anyák napjára!
Minduntalan visszatekintünk és gyerekkorunkból építkezünk tudatosan vagy csak tudat alatt. Elemezzük néha magunk és szüleink, a saját és az édesanyám közt kialakult kapcsolatot,
amely ezerféle fordulatot vett: volt benne csodás, viharos és duzzogós időszak, versengés és elégedetlenség, de történtek újratalálkozások és nagy egymásba borulások, hála és örök szeretet. Néha úgy éreztük, anyánk a mindenünk, a pedagógusnál, a szeretőnél, a főnöknél is fölöttébb való, máskor épp az ellenségünknek tekintettük. Hogy felnézünk rá, követjük útját, olyan életet élünk, mint az övé, példaképünk-e? Ki-ki a maga módján kezeli és éli ezt meg.
Az, hogy az anya nyomdokaiba lép a gyermek, nagyon függ attól, hogy boldognak, kiegyensúlyozottnak látja-e az anyját a szerepében – magyarázza Keresztesi Polixéna pszichológus. Minden gyermeknek a családi modell az elsődleges tanulási minta. A kislány az anyját mintaként utánozza, és az anyjától a női, másrészt az anyai vagy akár az önmegvalósító, karrierépítő nő szerepét tanulja meg. Az anyjától veszi át annak mintáját is, hogyan viszonyuljon a férfiakhoz és önmagához: ha az anya harmonikus párkapcsolatban él, és jól érzi magát nőként, akkor a lány is kiegyensúlyozottabb lesz, pozitív énképet alakít ki.
A mintát általában megismételjük, mondja a pszichológus
De az is megtörténik, hogy egy más női szerepet, egy más mintát sokkal vonzóbbnak érez, és azt kezdi el követi, noha az anyja is kiegyensúlyozott. Általában mindig pozitív mintát kezdünk el követni, de a negatív minták is beépülnek, habár ez nem tudatos. Ezért van az, hogy bizonyos szerepeket vagy viselkedési módokat megismétlünk. Vannak családi vonások, minták, amiket generációkon átörökítünk. Megtörténik, hogy a lány kamaszként azt mondja: „Én ezt egészen másként fogom csinálni, mint anyám!” Aztán mégis ugyanúgy csinálja. Egyszeri tévedés után viszont lehet tudatosítani ezeket a hibákat és változtatni rajtuk. Ha olyasmi történt, ami a gyermeket még felnőttként sem hagyja nyugodni az anyjával kapcsolatban, a pszichológus azt javasolja, érdemes róla beszélni, de nagyon kell vigyázni, hogy ez ne vádló, szemrehányó stílusban történjen.
Az anyák nagyon sokszor érzik, hogy „nem voltam jó anya”. Ha elfogadó, megbocsátó hangnemben tudunk beszélni ezekről a dolgokról, az mindkét felet tehermentesíti.
Keresztesi Polixéna pszichológus úgy látja, régebb a családi rítusokat, szokásokat erősebben átörökítették a fiatalabb generációkra. Generációk közti távolság mindig lesz, már csak amiatt a huszonvalahány, harmincvalahány év miatt is, ami az anya és lánya közti korkülönbséget jelenti. Itt döntő lehet, hogy az anya mennyire próbál lépést tartani, belelátni az új generáció szempontjaiba. Ettől függ, hogy megértjük-e majd egymást, még akkor is, ha nem kell feltétlenül mindent megérteni, de legalább lássunk bele az ő értékrendjükbe – ami nem mindig kompatibilis a mienkkel. Ha nem is értünk egyet, próbáljuk megérteni az ő szemszögét.
Művészi pályán együtt és külön
Ritziu Ilka Krisztina már kicsi korában eldöntötte, hogy színésznő akar lenni, az azonban csupán kilencedik osztályos korában tudatosult benne, hogy az édesanyja nyomdokaiba szeretne lépni: olyan helyekre, elszigetelt közösségekbe elvinni az örökségül kapott, tanult és az évek során felhalmozott kulturális értékeket, ahová a színház ritkán jut el.
Ritziu Ilka Krisztina és édesanyja, Kilyén Ilka
Szülei, Kilyén Ilka és Ion Rițiu mindketten színművészek, így Krisztina gyerekkora óta ebben a környezetben nevelkedett, bár édesanyja szerint az, hogy lánya erre a pályára lépett, sokkal inkább adottságainak, mintsem a körülményeknek köszönhető. Elmondása szerint neki nem volt célja, hogy ebben példakép legyen. „Én csak tettem a dolgomat, és igyekeztem hű lenni az eszményeimhez, az álmaimhoz, az értékrendemhez” – mondja. Azt is hozzáteszi, Krisztinát nem ő tanította szavalni, énekelni, mert tőle nem fogadta el a tanácsokat, javaslatokat.
„Gyakran szembesültem jogtalan megbélyegzéssel. Ha például magyarból tízest kaptam, az osztálytársaim azt mondták, hogy igen, mert te Kilyén Ilka lánya vagy,
nem azt, hogy megérdemelted, hiszen megtanultad a leckét” – meséli Krisztina, azzal egészítve ki, hogy nem érzi úgy, hogy ezek a helyzetek nagyon mély, negatív nyomokat hagytak volna benne. Arra viszont elegendőek voltak, hogy a saját útját keresse, egyedül próbáljon boldogulni. Az édesanyát nem lepte meg, amikor lánya bejelentette, hogy színészi pályára lép, hiszen kiskora óta voltak erre utaló jelek, bár – mosolyogva mesélik – egy adott ponton azt fontolgatta, hogy agysebész lesz. „Abban is támogattam volna. Nagyon sok fiatal nem tudja, mivel szeretne foglalkozni, a szülő pedig erőteljesen próbálja befolyásolni. Én örültem, hogy Krisztina tudja, mit akar” – magyarázza Ilka. Döntése mégis melegséggel töltötte el, annak pedig nagyon örül, hogy bár Krisztina más színházi kódot tanult, gyakran és szívesen lép fel vele együtt.
Krisztina is belátja, hogy szakmai kérdésekben (is) gyakran dacolt a szülői szóval, és maga is úgy véli, hogy az nem egy ideális állapot, ha a gyereknek az édesanyja a példaképe. Kis- és serdülőkorban ez mindenképpen fontos, de tovább kell lépni,
más modelleket is kell keresni. Szerinte édesanyja élete leginkább abban példaértékű, hogy szeretettel és odaadással végzi a munkáját. Szakmáján túl a családi harmónia az, amit örökségül kapott. Mindig fontos volt, hogy sok időt töltsenek együtt, gyerekként édesanyjuk olvasott, énekelt nekik, sokat utaztak együtt. „Nagyon szép gyerekkorom volt. Annak ellenére, hogy mindkét szülőm színész, nagyon sokat voltunk együtt. Közöttük egy nagyon szép, harmonikus kapcsolat van, és ebben a harmóniában felnőni gyerekként áldás” – meséli a fiatal színművésznő.
„A harmónia nem magától lesz, azért a családban mindenkinek tennie kell valamit, közös munka eredménye. A kapcsolatok minőségét pedig nem a konfliktusmentesség adja, hanem a konfliktus megoldásának a módja” – válaszolja Kilyén Ilka arra a kérdésemre, hogy voltak-e nagy viták, fordulópontok a kapcsolatukban. Szerinte a generációk közötti jó kommunikációért sokat tehet az idősebb fél, neki kell elsősorban nyitottnak lenni, hiszen helyzeti előnyben van azzal, hogy ő már volt serdülő, a maga útját kereső fiatal. Ő erre mindig próbált odafigyelni, hiszen csak az működhet jól, amire az ember időt és energiát szán. Fontos, hogy a családban mindenkinek meglegyen a maga feladata, mindenki felelősséget vállaljon. „Nem elég a gyereket megtanítani repülni, de hagyni is kell, hadd repüljön, nem szabad levágni a szárnyait. Azt is el kell fogadni, hogy esetleg éppen a szárnyaiban botlik meg, és elesik” – összegzik, egymás mondatait kiegészítve.
Továbbvitt gazdag élettapasztalat
Akár két tojás, olyan egyforma a Marosvásárhelyről elszármazott Kurkó Stefánia és édesanyja, Stefánkovits Judit. E hasonlóság a külső mellett a lelkiekben, életképben is megmutatkozik. Stefánia Csíkszeredában alapított saját családot, míg szülei Parajdon élnek, ahol a lányuk nevét viselő panziót igazgatják. Bár jelenleg szinte kilencven kilométer választja el őket egymástól, a gyermekkori csomag megmaradt, hasonló értékrend szerint él anya és lánya. Az sem véletlen, hogy esetükben a gyakorlatban is érvényesült a nézd meg az anyját, vedd el a lányát mondás, hiszen Stefánia férje először Juditot ismerte meg Parajdon.
Kurkó Stefánia és édesanyja, Stefánkovics Judit
A hagyományok követték mindkettejük életét, a gasztronómiától a kultúráig minden jelen volt és van most is. Stefánia úgy érzi, nem erőltettek rá semmit gyermekkorában, ő dönthetett arról, hogy mire van szüksége, és visszagondolva úgy értékeli, jó döntéseket hozott. A gyermekkori élményvilágot az édesanyja mellett a nagymamájához is köti, akinél sok időt töltött, és neki köszönhetően rengeteg szép emlékkel gazdagodott. Stefánia lelkesen meséli, hogy édesanyja mindig törekedett hangulatot teremteni bármihez.
„Mindennap volt friss házi étel, és olyan hét nem telt el, hogy ne süssön tésztát. A legtöbbet vizuális úton szívtam magamba a gyermekkoromból: láttam.
Most is, ha becsukom a szemem, sok mindent fel tudok idézni, egy tésztasütést vagy kutyaólkészítést is akár. Szerintem, amit otthon lát a gyerek, azt nagymértékben el is sajátítja. Ha címszavakkal jellemezném, ezek lennének: boldog gyermekkor, ízletes ételek, szépen megvarrt ruhák, csend, nyugalom, megértés, cinkostárs és most szerető nagymama. Anyu sok mindenben a példaképem, főleg a lelki erőssége csodás, hiszen ha rossz is érte az életben, fel tudott mindig egyedül emelkedni és újrakezdeni” – mondja meggyőződéssel édesanyjáról Stefánia, aki ő maga is több mint hat éve anyuka. Stefánia úgy érzi, kapcsolatukat a közelség jellemezte. Iskolából hazajövet, az ebédidő alatt először mindig elmesélte, mi történt vele aznap. Egyébként jól tudnak most is beszélgetni, azt értékeli édesanyjában, hogy társa a mókában is, illetve könnyen egyről a kettőre lehet vele jutni.
A tudatosan tett lépések kapcsán a lány így fogalmaz: „Gyerekkorom óta törekedem magamba szívni anyu sikereit, pozitívumait, hogy ezáltal fejlődhessek. Igyekeztem arra figyelni, hogy ne kövessem el a hibáit, de megértsem a dolgok lényegét, és lelkemet egy magasabb szintre emelhessem, hogy majd gyerekeim még többet kaphassanak, és még egy lépcsőfokkal feljebb kerüljenek. Az már kevésbé történt tudatosan, hogy kettőnk élete jelenleg nagyon hasonlít.”
A panzióvezető ötunokás nagymama elégedetten és boldogan nyugtázza, hogy lánya jó úton halad: „Minden szülő örvend, ha gyermeke egy szép, keresztény elveken alapuló, harmonikus családi belsőt teremt magának, és ezt építi, szépíti ízlésének megfelelően.”
Nagycsaládi kötelékek
„Igyekeztem, hogy szoros kapcsolat, kötődés alakuljon ki köztünk, a világban és önmagukban bízó emberekké váljanak. Ma úgy látom, hogy sikeresen építik karrierjüket és azt a hagyományt, amit mi elindítottunk” – vall lányairól Petri Mária. Júlia és Ágnes ugyanis akarva akaratlanul karrierépítésükben a Marosvásárhelyen több évszázados múltra visszatekintő Petry család példáját követik. Nem meglepő tehát, hogy első gyerekkori élményként a családi ebédeket, az édesanya főztjeit említik a lányok. „A hétvégi együttléteket mindig édesanyám főztje koronázta meg. Nagy odaadással és szeretettel főzte a finomabbnál finomabb ebédeket” – meséli Varga Pál Petri Júlia. Húga, Wisky Petri Ágnes hasonlóan emlékszik vissza: „A vasárnapi finom főztjei jutnak eszembe, mindig valami különlegeset készített. Ma már a nagycsaládnak, naponta szinte 12 emberre főz. Az is eszembe jut, hogy sokat jártunk kirándulni, Gödemesterházán, amikor még nem volt meg a nyaralónk, akár két hetet is sátoroztunk.
Kamaszkorunkból arra emlékszem, hogy az apai szigort ő próbálta néha enyhíteni,
ugyanakkor aggódó édesanya volt, ha bulizni voltunk, amíg haza nem értünk, nem aludt el.” A leánykori huncutságok sem maradtak ki az anya-lánya viszonyból, árulja el Ágnes, édesanyja bizony cinkosa volt néhány dologban. Mindig szoros volt a kapcsolat anya és lányai között, „mindig számíthattunk és számíthatunk rá” – mondják.
„Gyermekeim számára is a legjobb dolog a legjobb játszótárs. Az a személy, akivel szívesen vannak” – teszi hozzá Júlia. Ez a ragaszkodás még Mária gyerekkorából köszön vissza: „Családszerető, kiegyensúlyozott közegben nevelkedtem. Ezt próbáltam és próbáljuk kialakítani a családomban is, a párommal közösen. Úgy érzem, sikerült, ugyanis lányaim is ezt az utat követik. Elégtétel számomra, hogy megtartották identitásukat, és a szülőföldünkön maradtak.”
Petri Mária és lányai, Júlia és Ágnes
Ágnes, bár Budapesten tanult, gyakran járt haza szüleihez, és nem volt kérdés számára az sem, hogy négy év után hazatér. „Családunk nagyon összetartó, ezért meg sem fordult a fejemben, hogy ne térjek haza. Miután férjhez mentem, és a gyerekek megszülettek, akkor is próbáltuk a vasárnapi ebédet mindig a családdal együtt tölteni. A gyerekek imádják édesanyámat, szeretnek vele lenni, ott aludni, imádják a főztjeit.” Ahogy Júlia gyerekei, ők sem akarnak délutáni iskolai programban maradni, mert „az étteremben az ebéd nem olyan, mint mamié” – mondják.
A Petry család évszázados múltja visszaköszön a családban, őseik mészárosként, hentesként dolgoztak, így például elmaradhatatlan a januári disznóvágás a családban. „Én úgy érzem, néha fölösleges, szükségtelen, de azért évről évre megmaradnak a hagyományok, és ragaszkodunk hozzá.
A hagyományok elmélyítése, a gyökerek tisztelete és továbbadása nagyon erős identitástudatot ad nekünk, megerősítenek a hovatartozásunkban” – vallja be Júlia.
„Hiába vágunk az üzemben naponta közel kétszáz sertést, a szüleim akkor is ragaszkodnak a hagyományos disznóvágáshoz legalább egy évben egyszer” – teszi hozzá Ágnes. „A nagytaták nagyon szeretnek mesélni a régmúlt időkről, a családi hagyományokról, próbáljuk mi is ezeket megtartani és átadni majd a gyerekeinknek.”
Mária elárulja, ők is, mint minden szülő, arra törekedtek, hogy igazgassák gyerekeik életét. A pályaválasztáskor is támogatták őket, és ma már úgy érzik, megtalálták a helyüket a lányok, sikeresen építik karrierjüket és azt a hagyományt, amit elindítottak. Anyaként és vállalkozásaikban is helytállnak. Júlia és Ágnes egyébként már 13 évesen kezdte pályafutását – mondja viccesen Mária, hiszen akkor már üzleteikben dolgoztak meg a zsebpénzükért. Ennek ellenére nem volt teljesen egyértelmű, hogy a családi hagyományok mentén építik fel karrierjüket a lányok. Júlia tinédzserként kifejezetten tiltakozott ez ellen. „Úgy gondoltam, én másképp fogom csinálni. Viszont felnőttfejjel visszagondolva nagyon sokat tanultam, melyek a saját értékek, és milyen utat szeretnék követni. Fontosak a családi kötelékek, biztonságot és megbecsülést nyújtanak. Tudni kell, honnan jöttél és merre tartasz. Ez az út akkor könnyebb, ha támaszt és segítséget kapsz, és persze ezt viszonozni is tudod.” Ágnes úgy gondolja, hogy szülei példája segítette őt abban, hogy a családi vállalkozást folytassa. „Mindenben mellettem álltak, amikor a vendéglátást választottam, abban is támogattak és támogatnak a mai napig. A vendéglátás megszeretésében, úgy gondolom, édesanyámnak nagy szerepe van, már csak a főztjei miatt is.”
És hogy példakép-e az édesanya? „Mindenki számára az anya egy különleges személy, ez az anyák sajátossága” – zárja gondolatait Júlia.
„Minden embernek a saját útját kell megtalálnia”
Dr. Gyéresi Júlia, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem adjunktusa veszélyeztetett terhesként kilencvenkilenc napot töltött a kórházban, amikor a lányát várta, az orvosok semmi jóval nem kecsegtették. Valószínűleg itt kezdődött és ennek is köszönhető a közöttük lévő erős kötelék, ami ma is ugyanolyan erős és mély. „Habár a vérmérsékletünk más – Franciska (Kovács Franciska Mária vizuális művész – szerk. megj.) inkább a melankolikus-flegmatikus tengelyen mozog, én pedig a szangvinikus-kolerikus pályán –, jól kiegészítjük egymást. Azt is mondhatnám: igazán szenvedélyes a közöttünk fennálló viszony. A lányom soha nem tekintett rám domináns státuszú anyaként, és én nem is óhajtottam a tekintélyelvű, mindent megmondó szülő szerepét eljátszani” – mondja Júlia a kapcsolatukról, melyben mindig fontos volt az őszinteség, a bizalom és a kölcsönös elfogadás.
Kovács Franciska Mária és édesanyja, Gyéresi Júlia
Júlia lánya, Franciska szeretettel gondol vissza a rengeteg játékra, amiben kiskorában része volt, ma is tiszteli és értékeli az édesanyjában rejlő örök gyereket. A kommunikáció mindig előkelő helyet kapott kettejük viszonyában, de akkor is hasznosan töltötték az időt, ha éppen nem beszélgettek: Júlia például rengeteg novellát, regényt olvasott fel, amíg lánya rajzolt. Bár édesanyja mindig mindenben támogatta, Franciskát zavarta, hogy az elvárásainak nem mindig tudott megfelelni. Nem szeretett szerepelni, közösségbe járni, kötelező tevékenységet folytatni.
A kettejük közötti különbségek miatt ma is sokat harcolnak egymással: „Ő nagyon extrovertált, én inkább introvertált vagyok.
Úgy gondolom, ahhoz, hogy minden beérjen, és a dolgok elnyerjék legoptimálisabb formájukat, leglényegibb értelmüket, idő és főként türelem kell. Ő viszont vehemensen akar mindent, azonnal. Ilyen szempontból is jó páros vagyunk: ő engem folyamatosan lelkesít, én pedig nyugtatgatom őt.”
Hisznek abban, hogy minden embernek a saját útját kell megtalálnia, éppen ezért szakmai téren nem tartották fontosnak a hagyományozódást. Értékelik egymás kvalitásait, figyelnek egymásra, örülnek egymás sikereinek. „Minden szülő szeretné, hogy az ő gyermeke kiragyogjon a tömegből, mert akkor villoghatna vele, érezhetné, hogy mindez az ő érdeme is!
Hát Franciska gyorsan lehűtötte a lelkesedésemet, amikor már kisgyerekként közölte, hogy tőle ne várjam el azt, amit más gyerekek produkálnak.
Ő nem vásári majom, hagyjak neki békét. Örüljek annak, amilyen. És igaza lett: örülök” – meséli Júlia. Arról már korán lemondott, hogy lánya útját egyengesse, elfogadta, értékeli és csodálja benne azt, ami boldoggá tudja őt tenni. Büszke rá, amiért öntörvényű, sokoldalú, érzékeny lelkű és különleges képességű művésszé érett. Franciska sem próbált édesanyja nyomdokaiba lépni, de azt belátja, hogy a különbözőségek ellenére sok közös vonásuk is van: mindketten precízek, igényesek, érdeklődőek, szeretnek olvasni, főzni, kirándulni. Nem tartja a szó klasszikus értelmében példaképének, de csodálja benne azt, hogy segítőkész, odaadó és képes a feltétel nélküli szeretetre. Anya és lánya egymás barátai, támaszai. „A legszebb hagyomány: a családi összetartás. Ha szilárd a háttér, könnyebb a szárnyalás” – vallja Júlia.
Kiemelt kép: pixabay.com /fotók: Boda L. Gergely, Rab Zoltán
