– Milyen indíttatásból vágtál neki az El Camino-nak?
– Önmagam miatt vágtam neki az útnak, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljek saját magammal. Tisztább rálátást szerettem volna kapni az életemre, válaszokat kerestem a kérdéseimre, és ehhez arra volt szükségem, hogy kizökkenhessek a napi rutinomból, egyedül lehessek önmagammal, és legyen időm befelé is figyelni kicsit. Gyakorlott túrázóként, kihívást kerestem magamnak, így nyilván motivált maga a 800 kilométeres út teljesítése is, de nemcsak ez volt a cél. 2016-ban hallottam először az El Camino-ról, akkor még Londonban éltem, az egyik barátom a párjával együtt járta végig szintén a francia utat. Amikor az élménybeszámolójukat tartották, elkezdtem jegyzetelni, hogy miket kell majd beszereznem az útra. Már akkor tudtam, hogy végigjárom az El Camino-t.
Azután minden évben eszembe jutott, hogy meg kellene csinálni ezt az utat, de aztán nem alakult úgy egészen 2021 májusáig, amikor egy nehezebb életszakaszomban voltam. Mai napig magam előtt látom a jelenetet, amikor ülök az irodámban, és egyszerűen csak felszínre tör az a határozott felismerés, hogy MOST van itt az ideje. Ezt nem tudom elmagyarázni, de tényleg érzed, amikor „hív az út.” Másnap már a repülőjegyet is megvettem, és július 29-én egyedül vágtam neki a nagy kalandnak.
Egy ilyen zarándokút nagyszerű lehetőség arra, hogy megismerjük önmagunkat, céljainkat, határainkat, és kicsit nyissunk a világ felé.
Az út próbára teszi a fizikai-, szellemi- és lelki erődet is, de mindeközben lehetőséget kapsz arra, hogy rendezd a gondolataidat, és csak magadra fókuszálj. Aki erre az útra lép, valami jót akar kihozni magából.
– A zarándokút végére nemcsak egy kiindulópontból lehet eljutni, vannak hosszabb- és rövidebb szakaszok is, te melyiket választottad?
– A legklasszikusabb útvonalat, a „francia utat” választottam, amely a francia határtól indul Saint-Jean-Pied-de-Port-ból. A Pireneusokon való átkelés után Baszkföldön át, Navarra, Kasztília és Leon, majd Galícia tartományokat átszelve vezet az út egészen Santiago de Compostela-ig. 29 nap alatt értem be Compostela városába, majd utána még három nap alatt elgyalogoltam az Atlanti-óceán partjára, ami újabb 90 kilométert jelentett.
A Szent Jakab-út (spanyol neve, a Camino de Santiago után El Camino-nak is nevezik) ősrégi zarándokút. A mai út Spanyolország Galícia tartományának legnagyobb városába, Santiago de Compostelába vezet. A hagyomány szerint az itteni székesegyházban vannak idősebb Szent Jakab apostol földi maradványai. Compostelába nemcsak egy kiindulópontból lehet eljutni, azonban az út fő része azonos. Jeruzsálem és Róma után Santiago de Compostela a keresztény zarándoklatok egyik legfontosabb célpontja. A Szent Jakab-út 1993-tól az UNESCO Világörökség részét képezi.
– Hogyan készültél az útra?
– A futás mellett rengeteget gyalogoltam, mindenhová gyalog jártam, ahová csak lehetett. Hobbim a természetjárás, túrázás, világéletemben szerettem gyalogolni, így nem jelentett különösebb kihívást az, hogy mindenhová gyalog járok. Igyekeztem naponta 10-15 kilométert bóklászni Budapest belvárosában, ez azért is volt jó, mert rengeteg szép dolgot észrevettem, olyanokat, amiket korábban nem. Mellesleg a Camino-n voltak városi terepek is bőven. Minden hétvégét igyekeztem aktív mozgással tölteni, 20-25 kilométert gyalogoltam erdős-, dombos-, hegyes vidékeken, hogy legyen benne emelkedő, lejtő.
A Camino elején fizikailag kicsit nehéz volt, mert nem volt sík terep, csak lejtő és emelkedő, kezdőként erre érdemes azért felkészülni.
Célszerű túrabotot vinni magunkkal, ami megkönnyíti az ereszkedéseket.
– Sokan azért nem vágnak neki egy ilyen útnak, mert nehéz elszakadni ilyen hosszú időre a munkahelyről, pártól, családtól. Nálad ez hogy zajlott?
– Életem legjobb döntései azok voltak, amelyek miatt a körülöttem lévő emberek egy kicsit őrültnek néztek. Ilyen volt az El Camino is. Hosszú ideje bennem volt a bizonyosság, hogy egyszer elindulok az úton. 2021 augusztusában kivettem egyben az egész évre szóló szabadnapjaimat, így sikerült hosszabb időre elszakadni a munkahelyemről. A családtagjaim természetesen meglepődtek, amikor bejelentettem, hogy útnak indulok, de nem próbáltak lebeszélni róla, ugyanis jól ismernek ahhoz, hogy tudják, amit eldöntöttem, azt végigcsinálom.
– Mit adott neked ez az út lelkileg és fizikailag?
– Kihívást, teljesítményt, hitet és önbizalmat. Kicsit letisztult a világ, rengeteget tanultam magamról, a természetemről, a rossz berögződéseimről. Ugyanakkor megtanultam jobban értékelni azt, amim van. Az ételt, a kapcsolatokat és az apró pillanatokat. Igazi értelmet nyert, amikor vízhez jutottam, vagy ha emberekkel találkoztam. Még soha, sehol nem éreztem ennyire közel magamhoz a természetet. Semmi nem hiányzott, a hátizsákomban minden megvolt, amire szükségem lehetett. Megtanultam, hogy próbáljak megélni minden egyes napot minél teljesebben, hogy ne úgy menjek el az életem legfontosabb eseményei mellett, hogy észre sem veszem, hogy megtörtént. Az út során
közelebb kerültem Istenhez, és megtanultam bízni a gondviselésben, bízni az Ő időzítésében. Talán sosem voltam még olyan boldog, mint ott.
Több mint másfél év telt el amióta hazajöttem, de azóta is folyamatosan táplálkozom az élményből. Ha tehetném, akár már holnap reggel újra elindulnék. Végülis, ahogy mondani szokták „once a pilgrim, always a pilgrim” (a zarándok mindig zarándok - szerk. megj.).
– Mi a legemlékezetesebb dolog, ami az út során történt veled?
– A Burgos és Leon közötti közel 200 kilométeres szakaszon, a Mesetán (az Ibériai-félsziget központi fennsíkja - szerk. megj.), a vándor előtt hosszan nyúlik el az út, beláthatatlan távolság terül el előtte, a táj rendkívül egyhangú és sivár. Nincs ott semmi, örülsz, ha találsz egy fát, ami alá be tudsz egy kicsit állni, hogy árnyékot kapjál. Nagyjából egy hétig tartó monotonitásra kényszerül itt az ember.
Talán a második vagy a harmadik nap a monoton menetelés olyannyira kikapcsolt, mondhatni elvonta a figyelmemet, hogy kifogytam az ivóvízből. A legközelebbi lakott település vagy 8 kilométerre volt, sehol egy kút, sehol egy zarándok. Megálltam egy pillanatra, körülnéztem, és
soha életemben nem éreztem olyan egyedül magam, mint akkor.
Nem volt választási lehetőségem, csak menni előre és küzdeni a szomjúsággal. Néhány kilométer megtétele után megláttam egy régi kápolnát a semmi közepén, és ott volt egy kút az udvarán, ám amikor odaértem, csak akkor láttam, hogy a kúton lévő felirat nem más, mint: nem iható víz. Azt hiszem, életem legnagyobb csalódása akkor ért. Nem telt bele néhány perc, egyszercsak megérkezik egy autó, és kiszáll belőle egy hölgy, aki – mint utóbb kiderült – a régi kápolna gondnoka volt. Látta, hogy bajban vagyok, szavak nélkül értettük egymást. Ugyan nem volt nála egy csepp víz sem, de azonnal visszaült az autójába, behajtott a legközelebbi faluba, és onnan hozott nekem vizet. Vele is, mint sok más emberrel a Szent Jakab-út során, akkor találkoztam, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, pontosan akkor, amikor kellett. Az életben is így van: mindig azokkal-, akkor- és olyan helyzetben találkozunk, amikor kell.
– Mit tanácsolnál azoknak, akik most készülnek erre az útra?
– Akár tervezed már a zarándoklatot, akár csak most keltette fel a kíváncsiságodat, tudnod kell, hogy a túra kihívás, de nagyon is megéri. Ez egy teljesen új élmény, egy új rutin egy új környezetben, ahol sokat megtudhatsz magadról. A fizikai erőnléted érdekében érdemes a zarándoklatot megelőző hónapokban és hetekben rászoknod a túrázásra, vagy legalábbis valamilyen rendszeres testmozgásra. Azt mondják, hogy ne haladja meg a hátizsákunk súlya a testsúlyunk 10 százalékát, de ha mégis, akkor is csak maximum 10 kilót nyomjon. Ez az ideális. Ebbe a minimum 1-2 liter folyadékot is bele kell számolni.
A testednek hozzá kell szoknia ehhez a fizikai megerőltetéshez. Előszöris hátadon a hátizsák, másodszor ott az előtted álló távolság. A hétköznapokban 25 kilométert nem gyalogol az ember, főleg nem hátizsákkal a hátán. Éppen ezért pont
az útnak az eleje nehezebb, és aztán egy idő után belejön az ember, már nem érzed nehéznek a hátizsákod.
Nyilván reggelente nehéz útnak indulni, főleg ha van néhány vízhólyag a lábadon, de én azt tapasztaltam, hogy az első néhány kilométer megtétele után már nem érzed a fájdalmat, vagy egyszerűen csak nem arra fókuszálsz. Egyszerűen csak „visz az út”: tudod, hogy most ez a dolgod, azért vagy ott, hogy teljesítsd az aznapra kitűzött célt, és ez a hajtóerőd minden nap. Nagyon sokan csak Santiagóig mennek, utána volna az óceánpartig még három nap Muxiáig vagy Finisterréig. Én Finisterréig mentem, és nagyon fura volt a végén, amikor elfogyott az út. Amikor az ember egy hónapig minden nap megy, és ott van az a mozgatórugó, hogy következő falu, következő domb, következő hegy, és amikor megérkeztem Finisterrébe, utána nem találtam a helyemet. Ott volt bennem a késztetés, hogy menni kell tovább. Ehhez hozzászokik az agy, hogy az a feladat, hogy felkelsz és mész. Meg sem fordult a fejemben, hogy mi van, ha nem tudom végigcsinálni. Szóval, nem kell más, mint elszántság, hit, jó nagy adag kitartás és kalandvágy.
– A hagyomány szerint, aki megérkezik az óceánhoz, elégeti az út alatt viselt ruháját, te is így tettél?
– A Finisterre-fok a Szent Jakab zarándokút utolsó állomása, ahonnan már nincs hova tovább menni, a zarándokok a világítótorony alatti sziklás részen égetik el a bakancsukat, ruháikat. Jelképesen az út a haladást jelenti, a megtisztulást, a régi énem levetkőzését. A megérkezés az Istennel való találkozást, és
a ruha elégetése a régi énemtől való megválást és egy újnak a felöltözését szimbolizálja.
Én a túrabotomat hajítottam az óceánba, majd megnéztem a naplementét.
– A világ számos pontján megfordultál már, de említetted nekem, hogy ez az „utazás” a kedvenced, miért?
– A Camino teljesen más, mint egy utazás vagy kirándulás. Volt szerencsém eljutni Amerikába, Afrikába és Európa számos országába, de egyik utazásom sem ért fel ezzel a zarándokúttal. Az út alatt teljesen el tudtam szakadni a hétköznapi-, civilizált élettől, ki tudtam szellőztetni a fejem, és egy olyan belső utazásban volt részem, amit korábbi utazásaim során nem tapasztaltam meg.
Fotók: Hadnagy Izabella archívuma
korábban írtuk
Csak menni és menni – mini zarándoklat a Szent Jakab-úton
Olyan sok ismerősöm járta végig az El Camino-t, hogy mindig is éreztem valamiféle vonzalmat a Szent Jakab-úti zarándoklat iránt, vágytam rá, hogy kis spanyol falvak fogadóiban egyek spanyol tortillát, helyi bort kortyolgatva, a többi zarándok történeteit hallgatva. De közben azt is éreztem, hogy az életem jelen szakaszában nem kell az a négy-hat hét spirituális út, nem kell a lelassulás, a magamba fordulás, szóval nem indultam útnak. Az élet mégis úgy hozta, hogy belekóstolhattam – épp csak egy kicsit –
