Pálferit hallgatni élmény, előadásmódja magával ragadó és nagyon meggyőző. Ma már nem kell avatottnak lenni, hogy tudjuk, mindaz a trauma, sérelem, bántás, ami megesett velünk gyermekként, ha valami úton-módon fel nem dolgoztuk, hordozzuk magunkban gyakran öntudatlanul, s pocsékul érezzük magunkat – nem is vesszük észre, miért.
Mintha azt mondanánk: „Nem látom a valóságot, de legalább jól vagyok.” Legtöbbünket a szembenézéstől való félelem tart vissza a tisztánlátástól. Hét alapvető belső gyerekkori konfliktust határoz meg Pálferi: félelem attól, hogy meg fogok halni, aztán, hogy elveszítem anyát, akit szeretek, félelem a büntetéstől, félelem, hogy rossz vagyok, rosszat teszek, félelem, hogy nem szeretnek, hogy ösztönösen ártok magamnak/másoknak, félelem, hogy értéktelen vagyok.
Általánosan ismert, hogy problémáink forrása gyakran az, ahogyan gyermekként a szüleink bántak velünk, ahogyan felnőttünk, amilyen hatások értek a családban, szűkebb környezetünkben. Felnőve ugyanazokat a mintákat ismételhetjük meg, amiben szocializálódtunk, sokszor azt tesszük, amit a szüleink velünk, s bár megvan a véleményünk arról, vagy nem tudatosítjuk magunknak, vagy egyszerűen nincs jobb megoldásunk a problémákra.
A példa
Nagyon érdekesen szemlélteti a szakember sok mai felnőtt, szülő működési mechanizmusát. Mint mondja, a szándékos vakság egyik tényezője a hiedelmeink sokasága. Hogy például az a hiedelem él bennünk, hogy a gyermek kezébe adott, szeme elé rakott okoseszköz nem árthat – ez ellen nincs mit tenni, ilyen a kultúra, a fejlődés menete, el kell fogadni, hogy ez a nemzedék már csak ilyen stb. Azt mondja Pálferi, az a benyomása a fiatal nemzedékről, melynek tagjai szomorú, vágyakozásteli, csalódott arckifejezéssel bámulják az okoseszközt, mintha személlyé próbálnák azt formálni. Mintha várnák, hogy hol bukkan elő egyszer a telefonon az a funkció, amitől az személlyé válik. Ennek egy magyarázata van, toldja meg:
A szülők meg azt mondják, mi is felnőttünk valahogy, velük is lesz valami, vagyis tehetetlennek érzik magukat. De a gyermeket is ugyanez az érzés köti oda, ez pedig fönntartja a kapcsolatot az eszközzel. Felnőttként pedig problémái lesznek, nem feltétlen az eszköz, hanem az elhanyagoltság okán...
Csakhogy,
az önmagunkról alkotott kép rögtön csorbul, ha valaki rávilágít arra, hogy ezzel bajt okozunk. Mert egyetlen édesapa, édesanya sem akarja magát rossz szülőnek látni. Ha a szülők arcába vágják, hogy a gyermeked maradandó sérüléseket szerez emiatt, hogy bántalmazás az is,
Az információk azonban tudhatóak, az igazság ismert. Az igazság mégsem hoz változást. Miért? – Mert az énképet csorbítja. Hát bántalmazó szülő vagyok én? – teszi fel a kérdést Pál Feri. Olyan belső konfliktust okoz ez, hogy védelemért kiáltunk, és lesz is, aki megerősíti a szülőt abban, hogy nem tesz rosszul semmit, azzal, ha a gyermeknek kezébe okoseszközt ad.
Jön máris a konfliktuskerülés
A szándékos vakságnak, mint fent említettük, belső okai is vannak – ezekről beszél elsősorban Pálferi – közülük legfontosabb a konfliktuskerülő magatartás, ugyanis ha be kellene látnom, hogy nem vagyok tökéletes anya, apa, bántalmazó vagyok. Mi az, hogy elég jó anya? – magunkat nyugtatjuk csak vele, mondja a szakember, akkor ezt a belső konfliktust rosszul élem meg. Ezt pedig ki akarja? – főleg egy olyan világban, ahol jól kell lenni.
Tehát a konfliktus kerülése segít bennünket, hogy a vakságunkat fönntartsuk. Vakon rosszul lenni viszont már senki nem akar. Ez a folyamat már vezet valahová – fellázad az ember, megkérdőjelez mindent, nyugtalan és talán felismeri, hogy baj van, és akkor tán cselekedni is fog, változtatni.
Felnőttek esetében, ha születik ezekből valami, pozitív hatással lehet életére, alaptapasztalat lehet. Olyan, mint élni akarni, miközben tudjuk, hogy meg fogunk halni. Tehát együttműködő vagyok, akkor is, ha tudom, mi vár rám a végén, hozza a nagyon plasztikus példát Pál Feri.
Harc van bent
Felnőttként eljuthatok tehát oda, hogy lássam, melyek voltak sérülésem okai, mi történt a múltban. Belátni azt, hogy: nem akkor van végem, ha valaki eltávozik az életemből, vagy nem szeret (anya, férj, feleség), hanem akkor, ha én nem szeretek. Élni szeretnék, tehát megteszem, ami tőlem telik, félek a büntetéstől, de megismerhetem magam ezáltal, a kritika olyasmit tárhat fel előttem, amit érdemes meglátnom, az ellenségem lehet a szövetségesem, ha rosszat teszek is én vagyok, attól még nem leszek értéktelen, az ösztöneim emberré tesznek, tisztelem hát a természetet: az emberit is.
a belső monológokkal. És itt kéne megállni, mondja a szakember. Ha már a szülő/akárki nem bánt, én magamat hagyjam békén, tehát a jelennel kell kezdeni valamit. A múltat nem lehet meg nem történtté tenni. Az alapkonfliktusom nem az, ami például a szülőkkel való problémám volt, hanem a jelenlegi konfliktusom, hogy bántom magam, nem védem meg magam magammal szemben.
Sosem leszünk jól, ha gyűlöljük a szüleinket. Hosszú távon nem segít az sem, ha valaki társ akár ebben.
Realitásvesztés, és vissza a jelenbe
Nemcsak azért kerüljük a konfliktust, mert szorongást kelt bennünk, avagy szégyent, bűntudatot, hanem azért is, mert ha sebzett a lelkünk, akkor a konfliktus elevenné teszi a sérült részt. Nem akarunk benne lenni, legyen külső vagy belső a konfliktus.
Ezek felnőttkorban megakadályoznak abban, hogy itt és most világosságban, a jelen valóságában éljünk. További konfliktusok forrása.
Levonhatjuk a következtetést, mondja Pál Feri, hogy a hedonista szólamként ismert „Élj a mának!” felszólítás, intés nem hiábavaló. Idevágó, amit előadássorozatának másik részében mond, hogy sajnos úgy vélekedünk, hogy aki egy kicsit is ad magára, az jól van, az pozitív, ez a trend, csakhogy a fejlődésünkhöz nem tudjuk elkerülni a szembenézést belső konfliktusainkkal. Legtöbbször sérült gyermeki részeinkkel, de a felismerések vezetnek ki az alagútból.
korábban írtuk
Szilveszter Andrea: A bölcs asszony tudja…
Mivel a bölcs asszony tudja, hogy a szeretet jóságos is, és nemrég azt olvasta, hogy fontos kifejezni a hőn szeretett társ felé az elvárásokat, végül megkegyelmez urának, és egészen pontosan megfogalmazza neki óhaját: kérlek, hozz nekem valamit.
