Van az építőiparnak egy olyan ága, amit a kishitű emberek zöme csak megmosolyog, és ez még hagyján, de sajnos az éles eszű és nagypofájú gazdasági szakértők is teljesen vakok rá. Gondolom, egyrészt azért láthatatlan ez az iparág, mert nem gigászi markológépekkel, óriásdarukkal és ipari felvonókkal dolgozik, hanem nagyítóval, vajmi kevés lakkal, néhány csepp festékkel, apró kristályokkal vagy mikroszkopikus csillámporral.
{hirdetes}
Másrészt azzal magyarázható, hogy a bölcset játszó elemzők a vállalkozók körme alá szeretnek nézni, holott a kitűnő és érdemleges dolgok néha majd kiverik a szemünket, és nem a korom vagy na, bocsi, a köröm alatt, hanem éppen rá vannak elhelyezve. Tehát azért vannak ott, hogy észrevegyük őket, színben olyan pompát és konstrukcióban olyan változatosságot villantanak fel, hogy elnézni fölöttük vagy benézni alájuk egyszerűen bűn. Én azt mondom, hogy a körömépítés nem csupán egy körömhegynyi örömfolt a nehézipar szenyezett mezején, hanem mint az ember testében a szív, mindennek a fáradhatatlan rugója, az atomreaktorokat megszégyenítő miniatűr motor, ami felfedi számunkra a kontrollált láncreakciók teremtő erejét és a dolgok közötti összefüggések higgadt és zsírosan vaskos logikáját.
Persze tudom, hogy mindez üres fecsegésnek tűnhet azok számára, akik a kezüket állandóan ökölbe szorítva használják, de vessünk csak egy pillantást a precízen megépített női körmökre. Ez az aprólékos munka több szinten is forradalmasította a modern emberi kultúrát. Például a „körmös” szó kikászálódott az iskoláskori félelmek sötét alagsorából, és pozitívan jutalmazó jelentésében pompázik a mesterségek leltárában. Jó, ez egy ártatlan nyelvi pálfordulás, de ennél sokkal ütősebb a körömépítés világgazdasági impaktja. Az egyszeri nő elmegy a körmöshöz, és elkezdődik az építkezés. Ahogy épül lassan a műköröm, úgy egyre inkább átjárja a nőt az az érzés, hogy „működöm”. Ha egy nő működni kezd, attól még nem lesz jó, de biztosan más lesz. Rápillant a kezére, és még az építkezés befejezése előtt megfogalmazódik benne az a vágy, hogy az új mintához más gyűrűt viseljen. Ha megvan a gyűrű, akkor ahhoz új nyakéket vásárol, de az új ékszerekhez már nem passzol a régi kiskabát, tehát megveszi a kiszemelt csinos kardigánt. Az új kardigánhoz természetesen egy kicsivel rövidebb szoknya passzol, és a jóval hegyesebb stiletto, ami nélkül fabatkát sem érne az eddigi befektetés.
Ez akkor térül meg, amikor az immár vadító kinézete miatt egy kábult férfi lekapja a tíz körméről, és szegény flótás, a hamis győzelmi mámorából nem ocsúdva, hűséget eszküszik neki. Innen a szentimentális férfiak már ne is olvassák tovább, mert akkor megtudják, hogy mi a boldogság, pedig már rég késő. A nő ugyanis körmönfont praktikákkal ráveszi a férfit arra, hogy lecserélje az egész ruhatárát, amihez természetesen nagyobb szekrényre lesz szüksége. A nagyobb szekrény miatt nem férnek a kis bérelt lakásban, tehát belevágnak a házépítésprojektbe. Miközben a férfi lót-fut, és úgy érzi, hogy a körmére égett a munka, a nő a saját körmére néz, és megállapítja, hogy kissé már megkopott rajta a minta. Elmegy a körmöshöz, és amíg épül az új köröm, eljátszik a gondolattal, hogy milyen gyűrű passzolna hozzá. Amikor kilép innen, akkor már körömszakadtáig ragaszkodik az új gyűrűhöz…
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2017. január-februári lapszámában jelent meg.
