Az aszfaltos út egy idő után mogyoróscsoki földútra vált, kicsit dilemmázom: vajon jó helyen járok? Józsi telefonon mondja, hogy menjek még előre, egészen addig, míg meglátom az imaházat. És valóban: a putrik és az újonnan épült szebbecske, de mindenképp drága házak közül magasan emelkedik ki az imaház. Leparkolok, a házigazdám itt van már. Nem teketóriázunk, bemegyünk, mert idő van. Istentiszteletről nem illik késni.
Koncentrálok a bútorzatra, arra, hogy hova üljünk, szemkontaktust tartok Józsival: el ne hagyj, légy a gazda, te menj előre. Amikor végre találunk helyet a körülbelüli száz fővel benépesített imaházban, körül merek nézni, ismerkedni az emberekkel. Egyedül vagyok fehér bőrű. Folyóként hömpölyög bennem a másság hátrányának érzése. Elkapok egy-egy tekintetet, a gyerekekét főleg, szeretem, ahogy bámulják az „új kaput”, mindegyiknek nagy, barna szeme van, benne életnyi huncutság. Visszamosolygok, kezdek megnyugodni. A zsongás zaja a mi klasszikus templomunkban nagyobb szokott lenni, noha itt gyerekek is vannak. Józsi suttogva magyaráz nekem: olyan két éve épült ez a templom, de még nincs teljesen kész; most kevesen vannak, a reggeli istentiszteleten annyian voltak, hogy nem tudott leülni; ma lesz prédikátor, jó, hogy most épp van, mert hozzájuk csak missziósok járnak, nincs sajátjuk.
Egy sor férfi zakóban vonul be, kezükben énekeskönyv, köztük a második fehér a teremben, a prédikátor maga.
Az egyik zakósnak egy zöld cédula a kezében, mondja, hogy itt van nála a program, és hogy ma gazdag lesz, mert sokan iratkoztak fel.
És név szerint, sorra szólítja őket: éneklés és versmondás a program. Vannak saját költemények is, ezek nagy becsben vannak tartva, kincs ez itt a szigeten, ahol az analfabetizmus még gyakori. Az énekek mind hamisak, dallamtalanok, de mindenki énekel, szívből jön.
A prédikátorra is sor kerül. Nem tetszik, ahogy beszél, amit mond, az sem. Inkább az emberekre figyelek, ahogy imádkoznak, ahogy vannak itt a templomukban szombaton, ünnepnapon.
Záróénekkel fejezzük be, el is indulunk kifelé. Egy mosolygó szempár közeledik, megpuszil, megfogja a kezem, úgy örül, hogy ismét találkozunk. Valahogy most nem zavar, hogy az intim szférámba ilyen hirtelen bepuszil. Józsi bemutatja a szüleit is, és innen kezdve nincs menekvés: hozzájuk kell menni, le kell ülni, enni kell. Gulyásleves, töltött káposzta, leakasztanak a füstről egy szál kolbászt is, vegetáriánus pizzát is raknak elém, ha véletlenül nem ennék húst. Eszem, köszönöm, de csak én egyedül? Nem eszik senki velem? Nem, ők most nem éhesek, egyek én bátran. Minden falatom után kérdezik, hogy finom-e, finom, mondom, csak egy kicsit sok. De még csak egy falatot, de ebből is vegyek! Vettem, mert ami mögüle jött, az tetszett, az a lelkemig ért.
Gyomorrontással vezetek haza. Nehéz eldönteni, hogy az ételtől van-e, vagy attól a sok új élménytől, amelyet egy cigánytelepi imaóra s a vele járó vendéglátás megmutatott egy mellettem zajló párhuzamos életről.
Kiemelt kép: pixabay.com
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. májusi lapszámában jelent meg.
