Miután összeraktuk a laptervet erre a témára, pár nap alatt több olyan férfival találkoztam, aki valamiért éppen nyűgös volt, és ő maga jelezte: bocs, ma kicsit hisztis vagyok. Lehet, hogy csak azért tűnt fel, mert foglalkoztatott a téma, de szimpatikus volt a belátás.
Amikor úgy döntöttünk, hogy a hisztiről írunk, nézeteltérésekbe ütköztünk a szerkesztőségen belül és a szerzőinkkel is. Sokan ódzkodnak a témától, mintha ez valamiféle megbélyegzés lenne. Mi nem így tekintünk rá, a megfelelő iróniával, önkritikával és humorral szerettünk volna a témához közelíteni. Nem hiszem, hogy szőnyeg alá söpörve láthatatlanná tehetünk jelenségeket, tabusítunk, hogy például jobb színben tüntessük fel magunkat. Ahogy a férfiak is belátják – időnként –, hogy ők is hisztisek, miért ne tennénk meg ezt mi magunk is, főleg hogy sokszor egymás közt is lazán rámondjuk egy harmadik félre, hogy elég hisztis a csaj.
Egy sor szempont szerint néztünk rá a jelenségre, kultúr- és pszichológiatörténeti háttérből merítkezve, biológiai összefüggésekben keresve a választ, no meg jó néhány interjúalanyunktól is megkérdeztük, hogy mi hozza ki a sodrából.
S hogy valójában az elsárkányosodó pillanatainkban tényleg hisztisek vagyunk-e? Nekem sokszor úgy tűnik, hogy nincs a helyén kezelve a fogalom, s itt is érvényesül a kettős mérce. Számos vállalkozóknak szervezett találkozón vettem részt, ahol gyakran felmerült problémafelvetésként a nők és férfiak közötti különbség a vezetésben. Amit sokaknál megfigyeltem, az a vezetői stílusra adott megbélyegzés. Ha egy nő rendreutasító, egy konfliktushelyzetben kitör belőle a sárkány, máris hisztisnek titulálják, megjegyzik gúnyosan, hogy elgurult a gyógyszere, míg hasonló attitűd mellett a férfit önérvényesítő, erős, határozott egyéniségnek kiáltják ki.
Magamon sokszor tapasztaltam, hogy amikor hisztis pillanataim vannak, amögött mindig van valami lelki egyensúlyvesztés, egy megoldatlan probléma. Olyankor, ha lehetőségem van rá, kerülöm másokkal a kontaktust, mert ismerve a sárkányomat elég nagy tüzet okád.
Nehéz megtanulni, hogy megadjuk egymásnak azt a 20–30 percet, amíg egy dühös, „hisztis” ember lecsillapodik, sőt, legtöbbször tovább szítjuk a tüzet, mert reagálnunk kell.
Mostanában történt, hogy a kertet rendezgettük a fiammal. Ő olyan alaposabb fajta, jól megvizsgálja, körüljárja a problémát, míg én már hármat fordítanék a dolgon. Konkrétan a napernyő elhelyezésével bajlódtunk, közben láttam, hogy elveszíti a türelmét. Én a tipikus, igazán hatékony módszerrel élve beszólogattam, hogy fordítsd jobbra, balra, add már ide, eddig már háromszor összeraktam volna stb. Szóval, kedves kis szóváltásba keveredtünk, s az egészet még megfejeltem azzal, hogy milyen hisztis vagy ma. Természetesen otthagyott, hogy csináljam úgy, ahogy akarom. Nagyjából fél óra múlva jött vissza, azzal a megjegyzéssel, hogy ma tényleg kicsit hisztis, s mint a későbbi beszélgetésünkből kiderült, az egyetemi dolgai miatt stresszesebb időszaka volt.
Sok hasonlót csinálunk a mindennapokban, ami nem biztos, hogy elkerülhető, viszont ha kiengedtük a sárkányunkat, később ajánlott a tüzet is eloltani.
Fotó: pixabay.com