Hívogatóan pislákol a karácsonyfaégő, amikor belépünk Ferencz Csaba nyárádszeredai otthonába. Az asztalon bejgli. Kávét és házi szörpöt is kapunk mellé. Míg elkészül a fekete, vidáman sürög-forog a tanár úr, közben fütyörészik. Lételeme lett a zene – így fogalmaz, belenőtt a zenébe, vagy őbelé férkőzött a zene. Talán mindegy is. A muzsika iránti szeretet, odaadás, szerénység, jókedv jellemzi a Mutass jó példát! programunk Maros megyei második helyezettjét.
{hirdetes}
Ő Nyárádszereda zenetanára. Harmincöt éven át a település összes tanulójával ő szerettette meg a zenét, szinte mindenkit tanított. Tőle tanultak és tanulnak ma is énekelni, hangszeren játszani a nebulók, és ha nem tőle, akkor a fiától, aki átvette a stafétát. Ferencz Csaba hivatása a népnevelés lett, és ezt ő a zene útján tette és teszi ma is. Nem szereti, ha dicsérik, nagyon szerényen nyilatkozott akkor is, amikor arról kérdeztem, mit gondolt, amikor kiderült, hogy jelölték erre a díjra, és második lett.
– Soha nem voltak olyan ambícióim, hogy híres legyek. Azt csinálom, amit szeretek. Tanítok, s bár nyugdíjas vagyok már lassan tizenöt éve, újra foglalkozom gyerekekkel is, hangszeren játszani tanítom őket. Volt hegedűs növendékem is, most már csak zongoristáim vannak. Nemcsak kórusokkal foglalkoztam, az iskolában mindig volt zenekarom: furulyaegyüttes, népi zenekar, könnyűzenekar.
Fotó: Rab Zoltán
– Hogyan került közel a zenéhez?
– Gyerekkoromban volt a családnak egy zongorája, azon kezdtem el tanulgatni, önszorgalomból, autodidakta módon. Amúgy édesanyám és édesapám is kántortanító volt, szóval nem állt távol tőlem a zene. A családban szinte mindenki ezzel foglalkozott: tanított, kórusokat vezetett, énekelt. Már nagyon fiatalon az iskola kórusában is benne voltam. Azonkívül a sógorom is nagyon jó zenész volt, kórusokat vezetett minden településen, ahol éppen dolgozott. Mivel én ott voltam velük (magukhoz vettek, hogy vigyázzak a kisgyerekükre), mindig elmentem kóruspróbára, szóval belenőttem ebbe a világba. Mindig szerettem ezzel foglalkozni. Én nem gondolkodtam azon, hogy mi a hivatásom, egyszerűen tettem a dolgom, amit szükségesnek éreztem, azt átadtam.
– És mi volt ez?
– Hogy minél több népdalt megtanítsak nekik. Aztán ugye kórusokat vezettem, de voltak szólisták is, akik ügyesebbek voltak, és őket is felkészítettem különböző versenyekre. Az egyik volt diákom mesélte, hogy ma ő Németországban azokat a népdalok tanítja a gyerekeknek, amelyeket tőlem tanult még annak idején. Emellett szinte minden évben gyermektáborokat szerveztem. Ezeket is felidézik a nyárádszeredaiak, hogy milyen jó is volt.
– A nyárádszeredai kórusmozgalom története 1868-ig nyúlik vissza. Többek között önt is a kórusmozgalom éltetőjének nevezik, hiszen az utóbbi évtizedekben ön vezeti a dalkört.
– 1968-ban kerültem Nyárádszeredába, éppen 50 éve, akkor ünnepelte a kórus a fennállásának 100. évfordulóját. Abból az alkalomból egy férfikart alapított Varga Sándor, aki a népi együttesben is énekelt. Néha besegítettem nekik, mivel én akkor még csak az iskolai énekesekkel foglalkoztam. 1988-ban a már meglévő szakszervezeti kamarakórus női szólamaiból alakult meg a női kar, amelynek mai napig én vagyok a karmestere, ez ma a Bocskai István Dalkör női kara.
– Nagyon aktív ez a dalkör, szinte mindenhol megfordulnak a környéken.
– Igen. Általában évente 15–20 fellépésünk van. Szinte minden ünnepségen jelen vagyunk. Az idén is rengeteg dologra készülünk, egy egész éves rendezvénysorozatra, hiszen 150 éves a kórusmozgalom Nyárádszeredában, és 30 éves a Bocskai István Dalkör női kara. Van mit ünnepelni. Minden hónapban lesz egy nagyobb ünnepség: a tavaszi vakációban egy gyermekkari találkozó, májusban a Küküllő menti egyházkerületek kórusainak rendezünk összejövetelt, június végén vagy július elején lesz egy nagy, nemzetközi kórustalálkozó, októberben férfikari találkozó, majd november végén, december elején a nyárádszeredai kórusokkal, a zenekarral és mindenféle zenei formációval közösen szeretnénk egy befejező ünnepséget szervezni ennek a kerek évfordulónak a tiszteletére.
Fotó: Rab Zoltán
– Hogy van az, hogy nyugdíjazása után sem lankad, aktív tagja a közösségnek, szervez, oktat, kórust vezet? Honnan jön ez a tenni akarás?
– Az az igazság, hogy ha valaki valamit szeretettel csinál, és örömét leli benne, akkor az soha nem jelent munkát, terhet, hanem inkább szórakozást és felszabadulást. Amikor nyugdíjba mentem, azt mondtam: Áh… nézzétek meg, nekem milyen jó dolgom volt, végigcsiripeltem 40 évet itt az iskolában, mint a tücsök. Szerettem tanítani, és ma is szeretek. Belenőttem, hozzánőttem ehhez. Talán azt mondhatnám, lételemem ma már, hogy legalább kórus legyen mellettem. Az is fontos ugyanakkor, hogy a kórus tagjai sem hagytak el soha. És ha ők nem hagytak el, akkor én sem hagyhatom el őket. Ameddig tudom, csinálom. Természetesen ez sem könnyű dolog, mint olyan sok minden más, ha a tökéletességre törekszünk, hiszen az ember nem tudja azt elérni azt a fokot, azt a minőséget, amit szeretne. Ami van, abból kell a legjobbat kihozni. Mindig erre törekedtem. Rám sokszor haragszanak a lányok (a Bocskai Dalkör női karának tagjai – szerk. megj.), mert nagyon ritkán mondom azt nekik, hogy Na, jó volt! – ritkán dicsérem meg őket.
– Szigorú velük?
– Nem, nem vagyok az a szigorú típus. Sőt néha túl laza is vagyok. A magam módján próbálok következetes lenni. Úgy szeretem, hogy akikkel dolgozom, azokkal legyen jó baráti kapcsolatom, és úgy érzem, hogy ez nagyjából sikerül is.
– Ennek is köszönhető, hogy számos elismerést kapott.
– Hát kaptam valamiket.
– Nem tartja számon?
– Nem… nem az a fontos.
– A város díszpolgárává is választották.
– Oh… (legyint egyet és mosolyog) Nem olyan lényeges.
– Mit tart lényegesnek?
– Azt, hogy a dolgok menjenek a maguk rendjén. Legyen meg mindig az a kicsi parázs, hogy ne aludjon ki a tűz, és akkor minden rendben van. Ha az ember azért csinálná, hogy valamilyen különösebb érdemeket kapjon érte, vagy anyagi elismerést, akkor már megette a fene. Nem csinálok nagy ügyet belőle. Amíg szeretem, addig csinálom. Nagyon egyszerű a dolog. A zene nagyon fontos az életben, John Lennon mondta: Isten azért teremtette a zenét, hogy szavak nélkül tudjunk imádkozni.
Fotó: Rab Zoltán
A jelölők véleményéből:
„Ferencz Csaba tanár úr generációk zenetanára... S bár több éve már, hogy nyugdíjba vonult, ma is aktív tagja közösségünknek. Jelenleg a helyi Bocskai dalkör vezetője, karnagya, aki sose lankad, mindig vidám, pozitív ember, akinek mindig van egy jó szava, egy mosolya, egy pohár bora... Amellett, hogy vezeti a kórust, koncerteket tart, találkozókat szervez, nemzetközit is, ahol több száz résztvevő is lehet, több gyereket tanít ma is zongorázni, hegedülni, de amiért én leginkább csodálom, az a mindig tettrekészsége, fiatalos lendülete. Hiába haladta meg a 70 évet, ügyesen mobilozik, internetezik, sőt nyerő pályázatokat ír, amelyeknek mi is hasznát látjuk. S mindezt úgy teszi, hogy nem vár érte semmit, még dicsérni sem engedi magát...”
Fotó: Rab Zoltán
A zsűri értékeléséből:
„A fiatalos tettrekészség, adni magunkból, tudás, életerő, energia – egy közösség éltető ereje tud lenni.”
„Aki teljes szívéből hivatásként a »népnevelést« választotta, az nem tud nyugdíjba menni, az mindig aktív marad és megkeresi a feladatokat, lehetőségeket, annak érdekében, hogy közösségének továbbra is kovásza legyen.”
„Sokan megkeseredett öregek lennének az ő helyzetében. Csodálom a leírt kitartását, dinamikáját.”
