Hallgatás és elhallgatás nélkül talán nem lenne ilyen, amilyen ma ez a mi Kelet-Európánk. A hallgatás csöndben lét, a ki- és megbeszélés hiánya. Korlát, gyakran a belső és külső világ közötti választóvonal. Elhallgatni valamit már csak közösen lehet, ez valamiféle társadalmi cinkosságot feltétételez, ha úgy tetszik, bűnrészességet.
{hirdetes}
E nélkül a bűnrészesség nélkül nem működhet és nem működhetett volna semmiféle hatalmi rendszer, Ilyés Gyulától is tudjuk: hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban. És mifelénk gyakran volt zsarnokság, zsigereinkbe ivódott, öntudatlanul is belénk öröklődött, hogy hallgatni kell, hallgatni arany.
Ez jut eszünkbe a #metoo-botrányok sora után is: a kollektív hallgatás, a nyomásgyakorlás, a bűntudatkeltés társadalmakat átszövő játszmái nélkül nem lenne mindennapos és minden (vagy majd’ minden) nő életében felbukkanó motívum a szexuális vagy a nőiséghez köthető zaklatás. És a kollektív hallgatás nem kényszerítené szótlanságra azt sem, aki elszenvedte az agressziót. Mifelénk mégis minderről mindig csend honolt, a szégyen, a bűntudat és az elvárások csendje. S a világszerte kirobbanó botrányokhoz hasonlók ma sem törték meg nyilvánosságunk tabukkal tarkított, sima tükrű pocsolyáját. Botrány ugyan kerekedett nálunk is, de más és másként.
A Nőileg két lapszám szerkesztése között volt, amikor elárasztotta a közösségi médiát a #metoo-vallomások és -kommentek sora. Decemberi számunk zárása előtt épp az akár évekig tartó hallgatás sajátságait láttuk a téma kapcsán megfoghatónak, de gyorsan kiderült: a téma hagyományos újságíró-technikákkal és egy magazin keretei között csupán érinthető, de nem megfogható. Így egy lehetséges olvasatot (de akár segítséget is) kínálunk az olvasónak, aki a továbbiakban is − mint ahogyan novemberi számunkban a szülés körüli gyakori bántalmazásról írtunk − kapcsolódási pontokkal találkozhat lapunk hasábjain a témát illetően.
Nagy kérdés számunkra ugyanis, hogy a hagyományos sajtó miként kezelheti a #metoo-t, amelynek nagyszerű terepe lehet a közösségi média. De bármennyire is összefonódjék ma már a nyilvánosságnak ez a két felülete, nehézzé válik az út az újságíró számára különösen tájainkon, amikor bármit is be kíván emelni a hagyományosként értelmezhető nyilvánosság keretei közé. Mert ehhez jól körülírt meghatározások, eljárási módok, jogi hátterek, ha úgy tetszik, objektív alapok kellenének, amelyekkel itt nem rendelkezünk. És ami a sajtónak egy történet, egy cikk csupán, az a történet elszenvedőinek maga az élet. Többek közt talán ennek is tulajdonítható, hogy felkérésünkre, mely arra biztatta a nőket, osszák meg velünk történeteiket, válasz alig érkezett.
Mert a válasz a csönd megtörése, s a csönd megtörése egyfajta kataklizma, társadalmi megrázkódtatás lehet. Utána pedig valamiféle megtisztulásnak kell következnie, s a megtisztulás − élesen tapasztaltuk ’89 után − igen nehéz, inkább némi mentalitásváltás remélhető. Ránk vetülő árnyai mellett talán ez lehet a #metoo legnagyobb haszna is.
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2017. decemberi lapszámában jelent meg.
