Feldereng a nem túl távoli múlt: pici gyerek, ház a falu végén, tél, hideg és csend. Akkor merőben másként éreztem magam. Baby blue – már akkor tudtam, aztán pszichológus barátnőim megerősítették az öndiagnózist. A kialvatlanság, a hormonok, az újdonsült anyaságommal járó rettegés (hogy vajon, ha egy percig is nem figyelek rá, a mulasztással milyen maradandó kárt teszek a gyermekemben) és az egyedüllét gyilkos egyvelege.
Már vagy egy éve visszatértem a munka mezejére (nem szégyellem beismerni, kicsit elmenekültem otthonról), amikor egy kocsmázós estén mesélte lelkesen barátnőm, az egyik pszichológus: ő és egy kolléganője szülésfeldolgozó csoportot indítanának Székelyudvarhelyen. Beszéltünk már az én helyzetemről és arról is, hogy sok nőtársunk a szülés traumáját nem tudja feldolgozni. Ebben segített volna a csoportos terápia. Csakhogy mindössze négyen jelentkeztek a felhívásra. Négyen.
Magam előtt látom a jót akaró ismerős döbbent arcát, aki négy éve – a legrosszabb napok egyikén – leszólított az utcán… „Hogy vagyok? Önmagamból kifordulva, úgy!”
Közben a kis beteg megébred. Fölmászik az ölembe, begömbölyödik a törökülésbe rendezett lábaim közé. Összefonódunk. Örülünk a magunk csendességének. Elmerengek: vajon miért nem beszélünk az igazán fontos, akár fájó dolgainkról? Legalább mi nők, egymás közt?
Kiemelt kép: Shutterstock
