Vidéki kislány Öt éve, öt hónapja és … napja…

...lettem falusi. Papírom is van róla. Eskü! Viccet félretéve, talán hétköznapinak tűnhet, ha valaki vidékre költözik, számomra azonban legalább olyan jelentőséggel bírt, mintha a Holdra ruccantam volna ki. Hogy értsétek: lakónegyedi, hetedik emeleti tömbházlakásban nőttem fel, és soha nem volt hiányérzetem. Nagyszüleim is városon éltek, kiskert ugyan mindig volt, baromfiudvar is, disznóvágást is láttam már, viszont soha nem voltam pityókát szedni (még mindig nem), a mezei munkákról, állattartásról romantikus elképzeléseim voltak csak.

Szempont
2019. november 30., 08:55
Kovács Eszter
Hirdetés

Aztán kiköltöztünk falura, sőt, a falu szélére, az erdő alá. Mező, erdő, csend: idilli, ugye? A folyton durrogó terepmotorokról és elektromos fűrészekről, a síri, fülsüketítő csendről és a furcsa állathangokról, a sárról, hóról, sötétről és trágyaszagról, a fával fűtésről és elszigeteltségről viszont nem szól a fáma.  Az ember – szerencsére – saját nyomorúságán jókat tud derülni, így az első fél évben (amíg a félig kész házban, fűtés és belső ajtók nélkül éltünk) sokat nevettünk.

A szerző

Viszont hullámokban tört rám az el- és bezártság érzése, dühöngtem, hisztériáztam vagy csak duzzogtam (azt mondják, ez utóbbiban vagyok igazán profi). De minden tavasszal, amikor alacsonyan ül a nap, és a mező zöldjében a vén almafa rózsaszín virágba borul, megállok a tornácon egy percre. Fájón szép tud lenni a pillanat.

Öt év telt el azóta, s ha arcomba vágják, „falusiságomat”, már nem tartom sértőnek: hosszas átalakulási folyamat ez, a tagadáson, haragon és alkudozáson már túl vagyok, depresszió is volt (ígérem, mesélek), most felsejlett a láthatáron az elfogadás. Megvallom, ez a jegyzetsorozat is öncélú: kiírom magamból a legkomikusabb, legszebb, legrosszabb élményeket és emlékeket. A végén majd meglátjuk, hová vezet az út.

Kiemelt kép: Shutterstock

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés