Kovászt nevelek

Nem terveztem, hogy ezen a tavaszon kovászos kenyereket sütögetek itthon. Egyszer már sikerült jobblétre szenderítenem az ajándékba kapott kovászt, akkor eldöntöttem, hogy ez még nem nekem való. Nem értem meg rá. Lehet, hogy túl sokat figyelek hallgató, kérdező, álmodozó vagy rettegő gyerekekre és olyan láthatatlan élőlényekre, mint az élesztőgombák és a tejsavbaktériumok, már nem marad energiám.

Aztán az élet kirakta elénk a COVID-19 feliratú stoptáblát, vagy inkább sorompót, a bakter pedig hosszú időre eltűnt. Ahogy az üzletekből a liszt és az élesztő is. S bár minden magára valamit is adó médium azt harsogta, hogy lesz élelem a boltokban, nem veszünk éhen, azért gondolom sokunk fejében megfordult, hogy mi van, ha tévednek? Ételt sok mindenből, sokfélét elő tudok állítani, de kenyeret élesztő nélkül? Igen, lehet kovásszal is, de ahhoz azért rutin kell, gondoltam elég reálisan. Ekkor jött szembe velem Szabi, a pék videója, amely arról szólt, hogy néhány kanál liszt és víz keverékéből, belátható időn – pontosan 9 napon – belül olyan

kovászt nevelhetünk, amelyből rendes kenyér lesz a tizedik napon, és amelyet megkóstolva nem csak elnézően mosolyog a család.

Kezdetben nem is voltam eléggé biztos a dologban, ezért két nap csúszással kapcsolódtam csak a vélhetően több tízezer magyar embert mozgósító kovászsuli mozgalomhoz. Gondoltam, ha kenyér nem is lesz a dologból, kémiai kísérletnek talán megteszi a próbálkozásom.

Néztem és folyton újra néztem a videókat, a lányom kajánul meg is jegyezte, hogy:

– Anya, megvan az első videós, akire ráfüggtél? 

A kovász pedig kezdett életjelt mutatni, én pedig, mint lelkes tanítvány tényleg függtem a mester tekintetén és gyermeklelkek helyett a kovászt pátyolgattam.

– Olyan, mintha egy kis állatka lenne, akit életben kell tartani! – lelkendeztem a reggeli és esti etetések körül a családnak.

– Ez nem igazság! – méltatlankodott a lányom. Akkor már végre nekem is lehet macskám?

Macskánk még nem lett, de én karanténpékké avanzsáltam. A kovászom a 9. napon pont úgy viselkedett, mint a profi péké, így nekifogtam a kenyérsütés előkészületeinek. Addigra már olyan idegen szavakkal bővült a szókincsem, mint hidratáltság, autolízis, bulk. S bár élesztős kenyeret eddig is sütöttem már, mégis olyan hihetetlen volt, hogy tényleg ennyi a KENYÉR: liszt, víz és só. 

Az első lecke, amire a házi kenyérsütés tanít, az a türelem. Az idő tisztelete. 

A húszperces ételek korában kicsit megállni és órákat pepecselni a kenyértésztával őrültségnek tűnhet. Pedig nem az. 

Nem véletlenül mondják, hogy a kovásznevelés az új jóga.
Hirdetés

Újra és újra nézem a videókat – folyton lisztes a billentyűzetem – és miközben magam is próbálok átállni a digitális tanításra, tanácsadásra, terápiára, megállapítom, hogy az igazi TANÍTÁS tulajdonképpen szent. És ehhez se kell sok dolog. Kell egy tanár (most történetesen egy pék), aki szívét-lelkét, tudása legjavát adja rengeteg órában, önkéntesen. Magyaráz, látod a szemén, hogy azt akarja, te is valami hasonlót élj át, mint ő, amikor a kovászos tésztához nyúl. És ha van egy ilyen tanár, lesz százezer diák is, aki majd tanulni akar. Tőle. 

Mert igazán tanulni csak attól akarunk, aki elhiteti, hogy mi is jók lehetünk. Aki nem félti a tudását tőlünk. És aki biztat, ha tévedünk, felemel, ha elbukunk. Online is.

Miközben a mozzanatokat figyelem és követem a laptop képernyőjén, nagymamám fürge alakja jelenik meg a belső monitoromon. S még mielőtt Szabi, a pék mondaná, hogy a szakajtóba textilszalvétát teszünk, azt pedig meghintjük liszttel, már pörögnek is a gyermekkori emlékképek a belső képernyőmön. Hiszen ezt valamikor megtanultam úgy, hogy nem is tanította direktben senki! 

Az itthon sülő, házi, kovászos kenyér illata varázslatos, mámorító. A végeredmény kézzelfogható, kóstolható. Az igazi öröm mégis a folyamat maga, a jótékony izgalom, ami testünk-lelkünk átjárja, miközben a tésztával dolgozunk. Flow-állapot ez a javából.

Folyton az jár a fejemben, ezt hogyan lehetne az iskolába becsempészni? Nem csak a kenyérsütést. Hanem a tanulás örömét. Bonyolult elméletek helyett/előtt a kézzelfogható valóságot. Hiszen fel is mondhatom én szóról szóra, hogyan készül a kovászos kenyér. Még jó jegyet is kaphatok rá. De igazán átérezni az alkotás örömét csak akkor fogom, ha eljutok pár kanál liszttől és víztől a ropogós héjú kenyérig. 

Mert az igazi tanítás a motiváció felélesztésén, életben tartásán és növelésén múlik. A motiváció a kovász. Nélküle a tanulás kőkemény és emészthetetlen, ezért sokan le is szoknak róla. 

Még egy lecke: ha tanítani akarok, fel kell táplálnom a diákjaimban a „kovászt”. S ezt annál inkább meg kell tennem, minél kevésbé képesek a nebulók saját „kovászuk” életben tartására. Online vagy offline, egyre megy!

A fotók a szerző felvételei